Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638125
  • Egyedi látogatók: 54602
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

63. A keresztre feszítés

A GOLGOTÁRA VIVŐ ÚT
(Mt 27,31-32; Mk 15,20-22; Lk 23,26-32; Jn 19,17)

A rómaiaknál az volt a szokás, hogy a halálos ítéletet két nappal az ítélet kimondása után hajtották végre. Jézus esetében azonban eltekintettek ettől s az ítélet végrehajtásához azonnal hozzáláttak. Levették róla a gúnyból ráadott bíborpalástot, és saját ruhájába öltöztették. A töviskoszorút minden bizonnyal a fején hagyták, s Jézus azt az egész úton viselte.

Az is római szokás volt, hogy a kereszthalálra ítélt bűnösnek magának kellett a kivégzőhelyre vinnie a keresztet. Vállára tették az oszlopnyi gerendát, amelynek vége az elítélt mögött a földet szántotta. Így kényszerítették az elítéltet arra, hogy nyilvánosan közreműködjék a saját kivégzésében és, mintha önként tenné, nyilvánosan elismerje a bűnösségét, azt, hogy méltó a halálra.

A Jézust kísérő katonák hamarosan rendbe álltak, elöl egy század ment, mögöttük Jézus egyedül. Őt követte még két halálraítélt. Ugyanis Jézussal egy időben két közönséges bűnözőt is keresztre feszítésre ítéltek. Mindegyik elítélt előtt egy ember haladt, kezében táblát tartva. A táblára felírták az ítélet okát, akkora betűkkel, hogy az út szélén álldogáló kíváncsiak elolvashatták, melyiket miért ítélték halálra. A kereszthordozó halálraítéltek mögött ismét katonák csapata következett, mögöttük pedig beláthatatlan, egyre szaporodó tömeg.

Ma is mutogatják Jeruzsálemben azt az utat, amelyiken Jézus végighaladt, vállán a súlyos kereszttel: via dolorosá-nak, fájdalmas útnak nevezik. Azóta a legendáknak megfelelően különböző megállóhelyeket jelöltek meg az úton, aszerint, hogy hol tették Jézus vállára a keresztet, hol kényszerítették cirénei Simont, hogy segítsen Jézusnak a kereszt emelésében, stb.

Nagyon sok elbeszélés maradt fenn arról a szomorú menetről. Természetesen csak azokat tekintjük hitelesnek, amelyek beleillenek a bibliai leírásokba, illetve benne vannak azokban. A többit a kegyes jószándék bizonytalan, megbízhatatlan hagyományának tekintjük.

Az evangéliumok két eseményről tájékoztatnak, ami a Golgotára vivő úton történt. Az egyik a cirénei Simonnal való találkozás. Már az út elején látszott, hogy az egész éjszakán át gyötört, testileg-lelkileg megkínzott Jézus nem tudja egyedül végigvinni a keresztet a Golgotáig. A katonák menet közben figyelték Jézust, és alkalmas időben kényszerítettek egy szemlélődő férfit, hogy segítsen neki. Az a férfi az észak-afrikai Cirénéből való volt. Meglehet, hogy színesbőrű. A katonáknak ugyan nem volt ehhez joguk, de nem kértek rá felhatalmazást senkitől. A Szentírás egy helyen ad tájékoztatást róla. Márk evangélista, aki evangéliumát a Rómában élő keresztyének számára írta, erről a Simonról azt írja, hogy Alexander és Rufus atyja volt. Pál apostol pedig a Róm 16,13-ban azt írja, hogy egy bizonyos Rufus és annak anyja a gyülekezet kiemelkedő tagjai. Könnyen meglehet, hogy a Márk által említett személy ugyanaz a Rufus volt. Ebben az esetben feltételezhető, hogy cirénei Simon, aki korábban nem ismerte Jézust és bizonyosan hangosan tiltakozott a kényszerítés ellen, később megtért és Jézus hű tanítványa lett, felesége és fia is részt vett a római keresztyén gyülekezet életében, amikor ő már valószínűleg nem élt.

Lukács számol be egy másik eseményről. Amikor a szomorú menet a szélesebb útra ért, sok jeruzsálemi asszony is ment Jézus mögött. Hangosan siratták, sajnálták. Jézus meghallotta, és feléjük fordult. A gúnyolódás és gyalázkodás hangjaira nem figyelt, pedig, amint az szokás volt, szinte elárasztották a szitkozódó megjegyzések, amelyekkel az út szélén állók kísérték, de a részvét hangjai eljutottak Jézus szívéig. Szólt is hozzájuk: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat, meg a gyermekeiteket!” Még Jézus fülében csengett a tömeg átkozódása: „az ő vére rajtunk és a mi gyermekeinken!” Jézus azokra az időkre gondolt, amikor a borzalmak elől menekülni vágyók a hegyeknek fognak majd könyörögni, hogy essenek rájuk, borítsák el őket, csak elrejtőzhessenek az üldözők elől.

Jézus nem is a saját fájdalmával, a saját sorsával foglalkozott, hanem Jeruzsálem sorsán kesergett. Mert szerette Jeruzsálemet, a szent várost, amelyiktől a szeretetért keresztet kapott cserébe.

Tanulságok:

1.    Jézus a mi keresztünket vitte. Koronájának a tövisei a mi bűneink voltak, azok nyomán serkedt ki a vére. Azért, hogy mi ne szenvedjünk a bűneink miatt.

2.    A nyilvánosság gyalázatát is Jézus szenvedte el, miközben mi titkon melengethetjük a bűneinket. Te meghúzódhatsz a bezárt ajtód és ablakod mögött, ő ott megy az úton, mindenki szeme láttára. Miattad, helyetted, éretted.

3.    A legendák bizonytalanok, a megváltás bizonyos. Jézus megtette a magáét. Tedd meg te is a magadét: térj meg!

4.    Kényszerűségből is lehet jót tenni a szenvedővel. Jézus önként szenvedett helyetted. Szeretetből. Hányszor köszönted már meg Neki?

5.    Jézusnak jólesett a segítség. Nem a tanítványai siettek segíteni neki, hanem Simon, egy idegen. Van úgy, hogy egy idegen jót cselekszik, miközben a hívők tétlenek, legfeljebb messziről nézik, mint szenved egy ember.

6.    Hányan lesznek majd szülők, akik azokat a gyermekeiket siratják, akik miattuk maradnak ki az üdvösségből? Magukat sirassák azok, akik azzal akarnak jót gyermekeiknek, hogy megvonták tőlük az üdvösség útjának a megismerését. S mint tesznek azok, akik egyszerűen nem vállalják a gyermekáldást, holott Isten kész lenne megáldani őket? És ki siratja meg a mindössze egyetlen „néma sikolyra” ítélt magzatokat? Minden megtérő számára van bocsánat, vigasztalás. Imádkozzunk azokért, akiknek a számára még lehet újrakezdés!

Kérdések:

1.    Hogyan nevezik ma azt az utat Jeruzsálemben, amelyen a hagyomány szerint Jézus a keresztet vitte a Golgotára?

2.    Mi volt annak a szokásnak a célja, hogy az elítélttel vitették a keresztjét?

3.    Kit kényszerítettek arra, hogy segítsen vinni a Jézus keresztjét?

4.    Mit tudunk még Cirénei Simonról?

5.    Kik lehettek azok, akik gyászolva és siratva követték Jézust a Golgotára, hiszen a nép nagyobb része Jézus halálát követelte?

6.    Mit mond Jézus az őt siratóknak?

7.    Mire utal Jézus, amikor azt mondja, hogy jönnek majd idők, amikor a meddőket fogják boldognak nevezni?

8.    Mit jelent Jézus kérdése: „Mert ha a zöldellő fán ezt művelik, mi esik a száraz fán?”

9.    Kiket vittek Jézussal együtt megfeszíteni?

10.  Mit értünk ma azon, hogy valaki „keresztet hordoz”?  Összemérhető-e „ez” Jézus kereszthordozásával?

MEGFESZÍTVE
(Mt 27,33–44; Mk 15,23–32; Lk 23,33–38; Jn 19,18–24)

Délelőtt 9 óra volt, amikor a szomorú menet a Golgota – Koponya – nevű dombra érkezett. A nevét bizonyosan különös formájáról kapta: emberi koponyára emlékeztetett. Az elítélteket levetkőztették, csupán egy vászondarabot hagytak rajtuk, majd előkészítették a keresztet. Először megásták a keresztek helyének megfelelő mély gödröket, amelyekbe beleállíthatták a kereszteket, majd a földre helyezett keresztfára ráfektették az elítélteket, és attól függően, hogy milyen súlyos volt az elítélésük oka, enyhébb esetekben kötelekkel kötözték, súlyos esetekben vasszegekkel szegezték rá a keresztfára. Ezután állították fel és helyezték bele a megásott gödörbe. Az elítélt lába alá kis támaszfát is erősítettek, amelyre támaszkodva akár napokon át is életben maradhattak. Ezáltal biztosították a nép számára az akkoriban ritkaság­számba menő szórakozást. Szokás volt ugyanis a megfeszítetteket megszólítani és velük ingerkedni. Részvét, irtózás abban az időben ismeretlen fogalom volt. Erről még lesz szó.

A keresztre feszítést, mint halálbüntetést a főníciaik alkalmazták, Tirus és Sidon lakosai. A rómaiak hamar átvették, de kizárólag rabszolgákat büntettek így, azonkívül a megszállás alatt tartott területeken alkalmazták. Római polgárt tilos volt kereszthalállal büntetni: annyira megalázónak tartották. A kínok kínját kellett kiállnia annak, akit kereszthalállal végeztek ki: kimondhatatlan fájdalmakat okozott a szögeken függeni órákon, nem ritkán napokon át; ehhez járult még a nap heve, amelyet ruhátlanul alig lehetett elszenvedni. A szögek gyorsan seblázat is okoztak. A halál beálltát nem az elviselhetetlen fájdalom okozta, hanem a fulladás. A kifeszített karokon függés következtében a rekeszizom felmondta a szolgálatot, a megfeszített nem volt képes elegendő levegőt szívni a tüdejébe s egyszerűen megfulladt. Ezt bizonyítja az a szokás is, hogy amikor siettetni akarták a halál bekövetkezését, akkor eltörték a megfeszítettek lábszárát, ami által az egész test súlya a karokra nehezedett s a rekeszizom kimerülése, s azzal együtt a fulladásos halál rendkívül hamar beállt.

Mielőtt Jézust a keresztre szegezték volna, megkínálták mirhával elegyített borral. Szokás volt itallal elbódítani a halálraítéltet, nem irgalomból, hanem inkább azért, hogy az ellenállást a minimálisra csökkentsék, s engedelmesebben alávesse magát a megfeszítéssel járó műveleteknek. Jézus először ajkához emelte a poharat, de amikor megérezte, hogy abban bódító szer van, nem volt hajlandó inni belőle. A halállal tiszta fejjel akart szembe nézni, s a harcot az örök életért teljes öntudattal akarta megvívni.

A keresztre, a megfeszített Jézus feje feletti részen rászegezték azt a táblát, amelyet előtte vitt valaki az úton, amelyre az elítélés oka volt ráírva: A názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasztalan igyekeztek a főpapok rábeszélni Pilátust ennek a feliratnak a megváltoztatására, megmakacsolta magát és nem volt hajlandó tárgyalni többet Jézus ügyéről. Így maradt a felirat: lám Izrael megfeszíti a saját királyát!

Amikor a katonák már elvégezték a megfeszítés munkáját, s a kereszt szilárdan állt, rajta a Megváltóval, osztozni kezdtek Jézus holmijain. A halálraítéltek holmija ugyanis a kivégző katonákat illette meg. Négyen voltak, de 5 holmi maradt rájuk: az egyik Jézus fejvédő kendőjét akarta, a másik az övét, a harmadik a szandálját, a saruját, a negyediknek Jézus kabátjellegű felsőruhája jutott, de még mindig hátravolt a legértékesebb holmi: a tulajdonképpeni ruha, igen finom, drága anyagból készült öltözet. Kár lett volna négyfelé vágni, mert varrástalanul egybeszőtt ruha volt, inkább sorsot vetettek rá, melyiküknek jusson egészben. Ebben is az ószövetségi prófécia teljesedett be (Zsolt 22,19).

Jézust két közönséges bűnözővel együtt feszítették meg, egyiket tőle a jobb-, a másikat balkeze felől.

Hatalmas tömeg áramlott a Golgota felé, mindenki látni akarta a kivégzést. A keresztek előtt elhaladva mindenki csinált valamit: vagy enyhe, vagy durva megjegyzést tett, gúnyolódott vagy átkozódott, gyerekesen ingerkedtek, kérdéseket intéztek a megfeszítettekhez, olyasmire biztatták, amire úgysem lettek volna képesek. Nemcsak az egyszerű, vagy éppen durva lelkű emberek tettek úgy, hanem mindenki. A főpapok sem voltak kivételek e tekintetben. Odamentek Jézus elé és jó hangosan, hogy mindenki hallhassa, így kiabáltak: „Másokat megszabadított, saját magát nem képes megszabadítani. Ha valóban Izrael királya, jöjjön le a keresztről, akkor hiszünk majd neki! Istenben bízott, hogy Ő majd megmenti!” Nem a megfeszítetthez intézték szavaikat, annyira nem akarták lealacsonyítani magukat, hogy szóba álljanak egy elítélttel, hanem a tömeget akarták meggyőzni a maguk igazáról. Arról, hogy Jézus nem az, akinek állította magát, s akinek a felirat is állította. A tömegnek természetesen nem sok biztatás kellett. Hálásak voltak minden gyalázkodó jelszóért, felkapták a főpapok szavait is, és Jézus ellen fordultak, hogy gyötörjék, gúnyolják.

Az elítéltek hasonló helyzetben rendszerint igyekeztek megfelelő választ adni a gúnyolódóknak: a gorombaságra gorombasággal, a gúnyra gúnnyal, az átkozódásra átkozódással feleltek. Jézus egyetlen szóra sem méltatta a tömeget. Mégsem maradt egészen néma, de amit mondott azt nem az emberekhez intézte, hanem a mennyei Atyához: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.” Ennyi gyalázkodás és kegyetlenség közepette Jézusnak még arra is volt gondja, hogy el ne kárhozzanak, Isten igazságos ítélete alá ne kerüljenek azok, akik alapjában véve azt sem tudják, hogy mit cselekszenek!

Valóban nem tudták mit tesznek. Sem a főpapok, sem az egyszerű emberek, sem a katonák, nem tudták kit feszítenek meg, kit gyaláznak. Ha tudták volna, akkor a rémülettől kétségbe estek volna!

Tanulságok:

1.    A megváltás végbement. Úgy ment végbe, ahogy Isten megígérte, megjövendöltette, olyan biztosan és olyan tökéletesen. Azon a kereszten Jézus helyettünk, miattunk, érettünk halt meg. Aki hittel rábízza megát, annak máris eltöröltettek a bűnei. Jézus Krisztus vére megtisztított minket minden bűntől!

2.    Istennek soha nem lehet annyi és akkora gondja, hogy a figyelme elterelődjék rólunk. Jézus a legborzalmasabb helyzetben is azért fáradozott, hogy azok a bűnösök, akik nem tudták, hogy milyen iszonyú módon vétkeznek, el ne nyerjék méltó büntetésüket!

3.    Ha rólad van szó, a te Közbenjáród soha nem hallgat. Mindig elmondja azt, ami a Te érdekedben áll a mennyei Atyánál.

Kérdések:

1.    Hol feszítették meg Jézust, mit jelentet a hely neve?

2.    Kik esetében alkalmazták a rómaiak a keresztre feszítést kivégzési módként?

3.    Miért nem fogadta el Jézus azt az italt, amelyet felkínáltak neki?

4.    Miért kellett sorsot vetni a Jézus köntösére?

5.    Mi volt Jézus feje fölé felírva?

6.    Miért volt három nyelven is felírva Jézus kárhoztatásának oka?

7.    Miért akarták a zsidók ezt a feliratot megváltoztatni, és Pilátus miért nem egyezett ebbe bele?

8.    Mivel csúfolták Jézust az arra járók?

9.    Mivel csúfolták őt a főpapok?

10.  Hogyan viselkedtek a vele együtt megfeszített gonosztevők?

A MEGTÉRŐ LATOR
(Lk 23,39-43)

Jézussal együtt két közönséges bűnözőt is megfeszítettek. Az egyik, tehetetlenségében, elkeseredetten csatlakozott a keresztek előtt ácsorgó tömeg biztatásához, hogy mutassa meg Jézus, ki is ő voltaképpen: ha valóban Isten Fia és igazi király, akkor szabadítsa meg magát, szálljon le a keresztről, és akkor hisznek majd neki! Természetesen nem ilyen egyszerűen, és még kevésbé szépen hangzott a biztatás, hanem úgy, ahogy a korabeli érzéketlen, kegyetlen tömeg a maga módján azt kifejezésre juttatta, átkozódva, gúnyolva Jézust. Az akkori idők eseménytelen életét, egyéb híján a kivégzések tették érdekessé: messze földről gyűltek össze az emberek, hogy szemtanúi legyenek egy-egy halálos ítélet végrehajtásának. Szokás volt a keresztekre lábtartó támaszt is helyezni, hogy a kivégzettek tovább éljenek, s az arra haladók, vagy ácsorgók kedvükre szórakozhassanak. Megszólították a szenvedőket, kérdéseket intéztek hozzájuk, tréfálkoztak velük, igyekeztek felbosszantani őket. Könnyen tehették, mert senki sem akadályozta őket ebben, legkevésbé az elítéltek, akik tehetetlenül függtek, rettenetes kínokat állva ki. Bizonyos esetekben nem szegezték a megfeszítésre ítélteket, hanem kötelekkel erősítették a kereszthez, így nemritkán 3-4 napon át is életben maradtak.

Miközben a Jézus bal keze felől megfeszített gonosztevő, utolsó erejét is felhasználva biztatta Jézust, hogy szabadítsa meg magát és kettejüket is, aközben a jobb kéz felől függő lator lelkében egészen más gondolatok fogantak. Ez, akit királynak mondanak, de közben gúnyolják, csakugyan király kell, hogy legyen, különben úgy viselkednék, mint a többi ember hasonló helyzetben. Csak rá kell nézni, és nem kétséges, hogy ez az ember nagyobb Pilátusnál is, de még a római császárnál is! Azt gondolta magában: ha majd jön a halál, ez a Jézus akkor is segíteni tud rajta, nehogy az örök sötétségbe süllyedjen, mint minden nagy bűnös, aki Isten ítélőszéke elé kerül. Biztosra vette, hogy ez a király átviszi majd őt is abba az országba, amelyiknek a királya. Meg is szólalt, először gúnyolódó társához intézve a szót: „Még most sem félsz Istentől? Minket méltán ítéltek el, megkaptuk azt, amit megérdemeltünk a tetteinkért, de ez a Jézus semmi rosszat nem cselekedett!”

Ezután Jézusra emelte alázatos tekintetét, és így szólt: „Uram, gondolj majd rám, amikor eljössz a te országodban!”

Jézus irgalmas együttérzéssel válaszolt neki: „Hidd el, még ma velem leszel a Paradicsomban!”

Tanulságok:

1.    A halál mindenkit istenfélelemre int. Az emberek között senki sem tudhatja, mi vár rá, s mi következik vagy mi nem következik a halál után. Az egyszeri barát esete nagyon megszívlelendő. Amikor a prédikáló barátot cáfolni akarván, egy cinikus kétségbe vonta a túlvilág létezését, az élet bármiféle továbbfolytatását, és azt, hogy lesz utolsó ítélet a halál után, meg üdvösség vagy kárhozat, a barát így szólt hozzá: „Tegyük fel, hogy én rosszul hiszek, s a halál után nem lesz semmi, sem üdvösség, sem kárhozat, mert ítélettatás sem lesz: én azzal semmit sem veszítek. De ha te hiszel rosszul, ha te tévedsz, és kiderül, hogy lesz ítélet, lesz üdvösség és elkárhozás, mi lesz akkor veled?” Valóban, aki kétségbe vonja a halál utáni események bekövetkezését, miféle alapon vonja kétségbe?

Egy bizonyos: gyermekes szűklátókörűségre vall, és minden esetben tudománytalan eljárás azt állítani, hogy valami nincs, és nem is létezhet. Tudományos igénnyel csak annyit lehet mondani, hogy a megismerés jelenlegi fokán, a meglévő eszközök birtokában ezt vagy azt lehet megállapítani, ilyen vagy olyan következtetésekre lehet jutni.

2.    Megtérni az utolsó órában sem késő. Viszont az utolsó órára hagyni a megtérést nem tanácsos: ugyanis senki sem tudja, hogy melyik lesz az utolsó órája. Akit repülőgépen, vagy száguldó járműben ér a gyors halál, semmiképpen sem gondolhat arra, hogy élete utolsó óráját éli, amikor gyanútlanul tölti az idejét. Vagy akit álmában ér a halál, úgy lépi át az örökkévalóság küszöbét, hogy semmin sem változtathat, amin pedig – ha tudná, hogy Isten ítélőszéke elé kell állnia – feltétlenül változtatna.

3.    Az élet folytatása független a test meghalásától. Amikor a szív utolsót dobban, a lélek, az életerő, a test nélkül is tovább él, annak a végső állapotnak megfelelő feltételek között, amelyeket kinek-kinek Isten az utolsó ítéletben, a feltámasztás nagy napján nyilvánvalóvá tesz. A majd üdvözülők tehát addig is boldogan – mintha a Paradicsomban lennének – élnek, a majd elkárhozók pedig mintha máris a kárhozat szenvedései között gyötrődnének (Lk 16).

Kérdések:

1.    Az egyik gonosztevő csatlakozott a gúnyolódókhoz. Hogyan szidalmazta Jézust? A másik gonosztevő felismeri Jézusban az ártatlant. Mit mond erről?

2.    Mit kér a megtért gonosztevő Jézustól? Mit ígér Jézus a megtért gonosztevőnek? Mire tanít minket a megtérő gonosztevő példája?

ÍME A TE FIAD!
(Jn 19,25-27)

Jézus még a legnagyobb szenvedései között sem csak magával törődött: nézte az anyját, aki ott ájuldozott a kereszt tövében, meg azokat, akik mellette álltak azokban a legnehezebb órákban: ott állt Salomé, Mária nőtestvére, Jakab és János anyja, egy másik Mária, Kleofás felesége, meg Mária Magdaléna, a magdalai Mária. S ott állt János is, az egyetlen a tanítványok közül. Ő az a tanítvány, akiről fel van jegyezve, hogy Jézus különösen kedvelte. Jézus testvérei közül egy sem volt ott. Amikor Jézus Máriára tekintett, János felé intve tekintetével, ezt mondta neki: „Asszony, íme a te Fiad”, Jánosnak pedig Máriára tekintve azt mondta: „Íme a te anyád”. Az egyiknek támaszt adott a másikban, aki majd mellette áll és erősíti, vigasztalja. Mindketten megértették Jézus szándékát. Fel van jegyezve: „Attól az órától János befogadta Máriát a maga családjába.”

Lám Jézus szavai a kereszten nem a panasz, a kesergés, a vádaskodás, vagy a szemrehányás szavai voltak, hanem a szerető gondoskodásé.

Kérdések:

1.    Kiket említ az evangélista név szerint, hogy ott voltak a kereszt alatt?  Hasonlítsd össze az evangéliumok leírását!

2.    Mit tudunk azoknak akár korábbi, akár későbbi életéről, akik ott voltak a kereszt alatt?

3.    Miért tartotta fontosnak Jézus, hogy anyját, Máriát rábízza a szeretett tanítványra?

4.    Mit tudunk János és Mária későbbi kapcsolatáról?

A SÖTÉTSÉG
(Mt 27,45–46; Mk 15,33–34 Lk 23,44–45a)

A napnak hatodik órájában, mai időszámítás szerint délben 12 órakor, hirtelen sötétedni kezdett. Nem egyszerű napfogyatkozás kezdődött, hanem annál nagyobb sötétedéssel járó jelenségről volt szó. A tudósok is csak találgatják az okokat. Legtöbben vulkánikus eredetű hamufelhőre gondolnak, ami nagy földrengések nyomán gyakran keletkezik. Mindenesetre az elsötétedés megkezdődött, fokozódott, és három teljes órán át tartott. Mintha az egész természet visszatartotta volna a lélegzetét. Mintha az egész természet jelezte volna megdöbbenését és együttérzését Jézus halála felett. Ennél nagyobbat, iszonyúbbat nem láthatott a világ a teremtése óta!

A sötétség bizonyára nagy hatást gyakorolt a Golgotán egybegyűlt tömegre, a főpapokra és a farizeusokra is. A tömeg hangulata egyszeriben megváltozott: az imént még komédiázók, gúnyolódók, szellemeskedők elhallgattak. Olyan lett mindenki, mint a megszeppent gyermek. Mindenki sietve elhagyta a kivégzőhelyet és igyekezett vissza a nagyváros biztonságot ígérő, erős házaiba. A világ titokzatossá és félelmetessé vált. A három kereszt ijesztő árnyként állt egymás mellett. Egy hang sem hallatszott, a katonák is némán figyelték az eseményeket, abbahagyták a játékot, a nevetgélést.

Jézus szenvedésében új fejezet kezdődött. Az utolsó órák érkeztek el. Mintha függöny takarta volna el előle az egész világot, a természetet, az embervilágot, sőt még a mellette gyötrődő két gonosztevőt is. Jézus kettesben lehetett az Atyával. Halálos csend ülte meg a Golgotát. Most már csak magával foglalkozhatott, nem látott, nem hallhatott senkit. A nagy sötétség sötét gondolatokat lopott bele Jézus szívébe, annál nagyobb szomjúsággal kívánta Isten világosságát. Egész földi élete során mindig tudta, érezte, hogy a mennyei Atya vele van. Mondta is egyszer: „Tudtam, hogy te mindig meghallgatsz engem!” (Jn 11,42). Most azonban mintha az Atya is elrejtőzött volna. A Gecsemánéban milyen más volt minden: olyan megfogható volt az Atya közelsége, jelenléte! Most pedig hogy fogná az Atya kezét, hogy kellene a szeretete, de csak a haragja vette körül, miközben a világ bűneit hordozta magán. Az egész világ elhagyta, elvetette Őt, s mintha a mennyei Atya is elhagyta volna. Nem az-e a pokol, hogy megannyi szenvedés kiált egy parányi fény, szeretet, megbocsátás után, és nem találja, amit keres, kíván?! Nem az-e a pokol, hogy a szenvedő könyörög, de nincs, aki meghallgassa?! Jézus lélekben kinyújtja kezét az Atya felé, de üres marad a keze, nem tapint, nem talál senkit. Csak a sötétség körös-körül.

Elviselhetetlen ez az elhagyatottság! A Zsolt 22 gondolatai egészen betöltötték Jézus lelkét. Egyszeriben kiáltania kellett úgy, hogy benne volt egész lénye abban a kiáltásban: „Éli, Éli, én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?” Hogy az emberek elhagyták, azt megértette; hogy a tanítványai is elhagyták, azt is megértette, de Isten, a tökéletes Atya, miért hagyta el Őt éppen most, amikor az egész világ bűnei alatt roskad? Az iszonyú testi és lelki szenvedés közben azért „én Istenemnek” szólítja az Atyát. Érzi, hogy minden ellenkező jel ellenére is Istenhez tartozik, s Isten az övé, de ebben a pillanatban nem Atyjának nevezi őt.

Tanulság:

1.    A legrosszabb, ami az emberi szenvedések között elképzelhető, az elhagyatottság. Nem a testi fájdalmak között kell keresni a legnagyobb fájdalmat, hanem a lelkiek között: nincs rosszabb, mint elhagyottnak lenni. A gyászban is tulajdonképpen az elhagyottság fájdalma jajdul. Az ember sokféleképpen válhatik elhagyatottá, de semmi sem olyan gyötrelmes, mint az, amit a kárhozottak élnek át: az Istentől való elhagyottságot. Ami a kárhozatban voltaképpen „pokoli”, az annak az átélése, hogy Isten örökre, visszavonhatatlanul elhagyta az embert, s az az elhagyottság örök. Jaj annak, aki életében nem érzékeli az Istentől való eltávolodást. A halott nem érzékel semmit. Vannak emberek, akiknek az nevük, hogy élnek, de holtak. Látszólag mintha élnének, pedig belül olyan élettelenek, érzéketlenek, mint a holtak. Holtak is. Jézusnak fájt az elhagyottság: kiáltania kellett miatta.

Kérdések:

1.    Hogyan tudjuk az akkori időpontokat a mai órabeosztás szerint átszámolni?

2.    Egyszerű természeti jelenség okozta-e a sötétséget?

3.    Lukács szerint a templom kárpitja középen kettéhasadt. Miért tarthatta Lukács fontosnak, hogy ezt feljegyezze?

4.    Hogyan magyarázhatták az akkori emberek, Jézus keresztre feszítésének szemtanúi, ezt a természeti csodajelet?

5.    Milyen hatással lehetett ez a csodajel Jézusra?

6.    Mikor érezhetjük úgy, hogy Isten elhagy bennünket?

7.   Hogyan jelenik meg Jézus Krisztus „hármas tiszte” (próféta, főpap és király) a szenvedéstörténetben?

8.    Te kiáltottál-e már Istenhez, mert úgy érezted, hogy elhagyott? Mit kiáltottál? Hívtad, vagy átkoztad? Tudod-e, hogy Isten a te Istened, Aki bármilyen messze is vagy Tőle, meghallja amit kiáltasz?

JÉZUS HALÁLA
(Mt 27,40–50; Mk 15,35–37 Lk 23,46; Jn 19,28–30)

Délután 3 óra volt, amikor Jézus iménti kiáltása elhangzott. Utána nyomban világosodni kezdett. Az irtózatos szenvedés, a nagy külső és belső sötétség három óra hosszat tartott. Ahogy kívül, belül is erősödött a fény, Jézus érezte, hogy közeledik a testi vég. Mondani akart még valamit azoknak, akik újra mozgolódni kezdtek a kereszt körül, s egyikük azt mondta: „Illést hívja, figyeljük, jön-e?” Talán arra gondoltak, hogy Illés hogyan bánt el az ellenségeivel, a Baál papjaival, s esetleg most is jön, és hasonló módon bosszút áll Jézus ellenségein, nincs kizárva, hogy a rómaiakon! Jézus mondani akart még valamit, de nem jött ki hang a torkán. Ránézett a katonákra, akik éppen ellenőrizték a kivégzetteket a nagy sötétség elmúltával és ennyit tudott mondani nekik: „Szomjúhozom.” Valamelyik elsietett és ecetes vízbe mártott szivacsot hozott s felnyújtotta egy bottal s odanyomta Jézus ajkához.

Mintha erőre kapott volna Jézus ettől a parányi nedvességtől. Minden erejét összeszedve kikiáltotta a megváltás győzelmi hírét: „ELVÉGEZTETETT!” a megváltás nagy műve készen van! A kiengesztelés megtörtént! A nagy áldozat kész!

Ekkor már küszöbön állt a halála. Jézus utolsó szava a kereszten ekkor hangzott el: „Atyám, a te kezedre bízom a lelkemet.” Nem új gondolat volt ez: Izraelben mindenki, aki álomra hajtotta a fejét, ezt mondta imádságként. Ezt tanulta Jézus már kisgyermekkorában, s ez a legelső emlék lobbant fel Benne utolsó lángként, majd kialudt a legfényesebb, legszebb, legmelegebb láng, mely valaha is felgyúlt az embervilágban. Benne bűnös életek tisztultak meg, újultak meg, lelkek világosodtak új értelemre, fényénél vak szemek nyíltak új látásokra, melegénél dermedt, kivetett szívek engedtek fel új érzésekre. Most kihunyt ez a láng, a világ világossága. Jézus kiadta lelkét. Átadta az Atyának.

Tanulság:

1.    A meghalás nem megszűnés, hanem az Atyához költözés. A halálban nem csontkéz nyúl ki felénk, hanem az Atya erős, meleg megtartó keze. Nem magától értetődően van így, hanem annak következtében, hogy Jézus előttünk meghalt, legyőzte a halált, kifizette bűneink árát, elszenvedte büntetésünket: mindent elvégzett, hogy ez így lehessen. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete VAN! (Jn 3,36). Akkor is él, ha a teste már meghalt (Jn 11,26).

Kérdések:

1.    Hogyan kiáltott Jézus az Atyához a kereszten?

2.    Miért gondolták azt az ott állók, hogy Illést hívja?

3.    Mit jelentett Illés a zsidóság számára?

4.    Mik voltak Jézus utolsó szavai a kereszten? Mi jelentett: „Elvégeztetett”?

6.    Mit tanít a Heidelbergi Káté Jézus szenvedéséről és haláláról?

7.    Milyen értelemben beszélhetünk arról, hogy a keresztyén ember részesedik Krisztus szenvedéseiből? (vö. Róm 8,17. és 1Pt 4,13.)

A JELEK
(Mt 27,51–56; Mk 15,38–41; Lk 23,45b 47–49; Jn 19,31–37)

Abban a szempillantásban, ahogy Jézus átadta lelkét az atyának, megrendült az egész természet: a teremtett mindenség beleremegett abba, ami történt. Jeruzsálemben és a városon kívül számos jele volt a rendkívüli természeti eseményeknek, eseménysornak, amelyik Jézus halálát követte.

Az első jel, amelyikről a Szentírás beszámol, az volt, hogy a templom kárpitja középen végig kettéhasadt. A templomban három hatalmas szőnyeg függött. Egy rendkívül vastag, nagyméretű szőnyeg a szentélyt zárta el a templom udvarától: a gyülekezet tagjai csak a templom udvarában tartózkodhattak, a szentély kárpitján csak a papok, a szolgálatra kijelölt, avatott személyek léphettek be. Két másik, ugyancsak rendkívüli méretű és vastagságú szőnyeg a szentek szentélyét zárta el a szentélyben. A „szentek szentje” elnevezésű belső helyiségbe ugyanis még a papok sem léphettek be, csupán a főpap, ő is csak egyszer egy esztendőben, amikor ott az egész népért mutatott be áldozatot. A három függöny nemcsak jelképesen, de valóságosan is elválasztotta egymástól Isten szent világát és az emberek világát. A kárpit kettéhasadása megszüntette ezt a kettéválasztást. A kettéhasadt, megnyílt függöny most már azt jelképezte, hogy mindenki előtt szabad a belépés az Isten színe elé, mert megtörtént az az áldozat, amelyik engesztelést szerzett Isten és ember között, ledöntötte a válaszfalat ég és föld között.

Nincs szükség tovább a papok közbenjárására: elegendő az, amit a nagy Főpap megtett a kereszten.

A másik jel a földrengés és a sziklák meghasadozása volt.

A harmadik jelként Máté külön feljegyezte, hogy sírok is megnyíltak, s a benne nyugvók közül többen feltámadtak, s Húsvétkor „sokaknak megjelentek”. Nem feltétlenül azt jelenti ez, hogy testben járkáltak, hanem azt, hogy sokak tudomást szerezhettek arról, hogy élnek.

Az evangéliumok negyedik helyen a római katonák parancsnokának a kivégzést vezető századosnak az önkéntelen vallomását jegyezték fel, aki látva Jézus viselkedését, szokatlanul gyors meghalását, majd a rendkívüli természeti jelenségek egész sorát, így kiáltott fel: „Bizony, ez Isten Fia volt!” Izrael elvetette a királyát, egy pogány ugyanakkor felismerte és imádta!

Az ötödik jelt János jegyezte fel: Jézus lábszárcsontját nem törték el. Amikor a meghalás sürgetése céljából odamentek a katonák a megfeszítettekhez, hogy eltörjék lábszárcsontjaikat, Jézust már halva találták. A másik kettő még élt, azoknak eltörték a lábaikat, hogy este 6 óráig befejezhessék az egész műveletet, a halottakat eltakaríthassák, mert a 6 óra a szent Sabbat kezdetét jelentette, s attól kezdve nem volt szabad a testeknek a kereszten lenniük. Két ószövetségi prófécia is szólt arról, hogy a Messiás csontját nem fogják megtörni a keresztfán: Zsolt 34,21 és Zakariás 12,10. A csontok megtöréséhez az a néphit fűződött, hogy aki úgy hal meg, hogy a lábszárcsontjait megtörték, az nem tud majd lábra állni a feltámadás napján, aki viszont ép csontokkal hal meg, az számíthat arra, hogy a feltámadásban ő is részesül.

Tanulságok:

1.    Miközben azóta is kevés zsidó ismerte fel Jézusban a Krisztust, a Messiást, aközben pogányok százmilliói, ezermilliói hódoltak meg Előtte. A sor elején egy ismeretlen római százados áll, a sornak pedig nincs vége. Véget vetni sem lehet neki. De egy a kérdés: Te benne vagy-e ebben a sorban? Mióta vagy benne? Ismersz-e olyan embert, aki felől úgy gondolod, hogy még nem állt be? Teszel-e érte valamit? Ne halogasd!

2.    Jézus Krisztus miattad, helyetted, éretted halt meg. De nemcsak érted, hanem az egész embervilágért: „Ő engesztelő áldozat nemcsak a mi bűneinkért, hanem az egész világért is” (1Jn 2,2).

3.    Jézus testi távolléte nem zárja ki a lelki jelenlétét. Isten nincs Jézus testéhez kötve. Ő a teste nélkül is velünk van minden napon, ugyanolyan valóságban, mint az ószövetségi időkben, Jézus születése előtt, Izraellel Szentlelke által.

Kérdések:

1.    Mi volt a szerepe a kárpitnak a jeruzsálemi templomban?

2.    Milyen értelme és jelentősége van annak, hogy Jézus halálakor a templom kárpitja kettészakadt?

3.    Milyen természeti jelek kísérték még Jézus halálát?

4.    Mi hatott a római századosra és a katonákra, hogy Isten Fiának ismerték el Jézust?

5.    Miért nem törték meg Jézus lábszárcsontjait a katonák?

6.    A páskabárány elkészítésének mely szabálya teljesedett be Jézuson? (vö. 2Móz 12,46)