Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638249
  • Egyedi látogatók: 54608
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

62. Pilátus ítélőszéke előtt

JÉZUST PILÁTUS ELÉ VEZETIK
(Mt 27,1-14; Mk 15,1-5; Lk 23,1-7; Jn 18,28-38)

Miután a nagytanács meghozta a halálos ítéletet, azt volt a következő sürgős feladat, hogy Jézus mielőbb Pilátus elé kerüljön. Lehetőleg még mielőtt megindul az utcákon az élet, s a nép beleavatkozhatna Jézus ügyébe. Ha egyszer Jézus már Pilátusnál lesz, onnan senki nem szabadíthatja ki!

Korán reggel, minden feltűnés nélkül átvezették Jézust Kajafás házából Pilátus bíróságára, ahol Pilátus már hét év óta gyakorolta a római császár helytartójának a tisztét. Általában Cézáreában lakott, de az ünnepeken, amikor nagyobb néptömegek gyűltek össze a fővárosban, mindig Jeruzsálemben tartózkodott, készen arra, hogy egy esetleges felkelés, vagy lázadás esetében azonnal személyesen intézkedhessék. Ez alkalommal a felesége is elkísérte, és Nagy Heródesnek a város északnyugati részén épült palotájában, vagy az Antónia erőd előkelő vendégek számára fenntartott lakosztályában szállt meg. Ez az utóbbi látszik valószínűbbnek, mert a Páska ünnepe különösen nagy tömegeket vonzott Jeruzsálembe, s a szabadságvágy olyankor mindig könnyebben tüzet foghatott. Ezért a vár mindenképpen biztonságosabb szállást kínált, mint a különálló palota.

Pilátusról egyébként nem sokat közöl a Szentírás. A korabeli könyvek szerint kegyetlen, önfejű ember volt, nem egyszer adott olyan parancsot, amely a zsidók elleni gyűlöletére vallott.

Pilátus már tudott Jézus ügyéről, mielőtt hozzávezették volna az Üdvözítőt: előző este engedélyt adott a letartóztatására, miután a főpapok nagy katonai erőt kértek tőle Jézus elfogatására. Nagyon valószínű, hogy már akkor megkérték a lehető leggyorsabb eljárásra. Annak az eredménye lehetett, hogy Pilátus a kora reggeli idő ellenére is készen állt, hogy Jézussal foglalkozzék. Hat és hét óra között lehetett az idő.

A nagytanács vezetői arra számítottak, hogy Pilátus röviden végez Jézussal és megerősíti a halálos ítéletet. Számításukban azonban csalódniuk kellett. Már az is kényelmetlen volt, hogy nem léphettek be a tárgyalás színhelyére, mert tisztátalanná tették volna magukat. A szigorú vallási előírások szerint ugyanis, ha a Páska ünnepén egy pogány ember házába, még ha hivatalos helyiség is az, belépnek, tisztátalanokká lesznek. Kénytelenek voltak tehát a palotán kívül maradni. Volt azonban nagyobb nehézség is. Pilátus ugyanis elhatározta, hogy Jézus ügyét alaposan kivizsgálja, ahelyett, hogy néhány formális kérdés feltevése után egyszerűen megerősítette volna a halálos ítéletét. Szigorúan tartotta magát a római jog alaptételéhez, amely szerint senkit sem szabad elítélni, akit nem alaposan, megalapozottan vádolnak. Amikor a zsidó vezetők látták, hogy Pilátus szabályos kihallgatásba kezd, bekiáltottak a terembe: „Ha nem volna bűnös, akkor nem hoztuk volna hozzád!” Pilátus azonban átlátott rajtuk, és tisztában volt azzal, hogy a főpapok és az írástudók féltékenységből és gyűlöletből szeretnék kioltani Jézus életét. Ezért így felelt nekik. „Rendben van, ha ti bűnösnek tartjátok, akkor ítéljétek el a saját törvényeitek alapján.” A zsidóknak valóban volt saját törvénykezésük, és joguk volt valakit megkorbácsolásra ítélni, a zsinagógából kiközösíteni vagy más egyéb módon megbüntetni.

De arra nem volt joguk, hogy valakit érvényesen halálra ítéljenek, és a helytartó engedélye nélkül a halálos ítéletet végre is hajtsák. Jézus esetében pedig távolról sem érték volna be kisebb büntetés alkalmazásával: ragaszkodtak a halálos ítélet végrehajtásához, tehát Pilátus ítéletéhez.     

A zsidók megértették, hogy az egész dolog távolról sem megy olyan könnyen, mint ahogy számítottak rá. Márpedig semmiképpen sem akartak szabályos vádat emelni Jézus ellen, de Pilátus úgy indította el a tárgyalást, hogy rákényszerültek. Mindenesetre hamar elkészültek három vádpont megfogalmazásával:

       a) Jézus félrevezeti a népet;

       b) tiltja azt, hogy a zsidók fizessenek a római császárnak;

       c) azt állítja, hogy ő maga király.

Mindhárom vád politikai jellegű volt. Éppen azért fogalmazták politikai jelleggel, hogy Pilátus kénytelen legyen halálos ítéletet hozni. Ha vallási természetű vádakkal illették volna Jézust, Pilátus egyszerűen nem foglalkozott volna azokkal. Jézus tehát a vádak szerint veszedelmes lázító!

Mondani sem kell, hogy mindhárom vád légből kapott volt. Jézus sohasem mondta azt, hogy nem szabad adót fizetni a császárnak, sőt éppen az ellenkezőjét tanította, amikor azt mondta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré. Királlyá sem nyilvánította magát, sőt elejét vette annak, hogy a nép lelkesedése királlyá tegye.

Napnál világosabban tudtára adta mindenkinek, hogy nem földi király akar lenni.

Pilátus a három vád meghallgatása után figyelmesen szemlélte Jézust, aki ott állt előtte összekötözött kézzel és hallgatott. Ahhoz volt szokva, hogy azok, akiket valamiféle váddal illetnek azonnal, hangosan tiltakoztak a vádak ellen, és az ártatlanságukat hajtogatták. Jézus ezzel szemben némán állt és egyetlen szót sem szólt. Csodálkozva fordult Jézushoz: „Nem hallod mivel vádolnak téged?” Jézus azonban tovább hallgatott, mintha nem is őróla lett volna szó.

Politikai természetű vádakról lévén szó, Pilátus kénytelen volt az ügyet alaposan megvizsgálni. Bevitte hát Jézust a belső szobába, abban a reményben, hogy Jézus négyszemközt őszintén fog beszélni és megkérdezte: „Király van, tényleg király vagy?” Nem azt kérdezte, hogy királynak mondja-e magát, hanem valóban király-e? A kérdése így barátságosan hangzott, szinte benne volt annak a feltételezése, hogy Jézus valóban királyi vér, és valahol valóban uralkodó. Jézus hasonlóan elcsodálkozva válaszolt Pilátusnak: „Honnan veszed azt, hogy én király vagyok? Magadtól gondolod-e, vagy mások beszéltek neked ilyesmit?” Pilátus kérdéséből az tűnt ki, hogy valaki rokonszenvesen nyilatkozhatott Jézusról, de egyszerre tartózkodóbbá vált és azt mondta: „Nem vagyon én zsidó, a te néped és a te főpapjaid hozattak ide hozzám. Miféle bűnt követtél el?”

Jézus erre így válaszolt Pilátusnak: „Az én országom nem ebből a világból való ország. Ha földi ország volna, akkor az én szolgáim harcoltak volna azért, hogy ne essem a zsidók kezébe. Az én országom nem ebben a világban van.”

Pilátus egyik csodálkozásból a másikba esett. Ez az ember – gondolta – egészen más, mint az emberek általában. Határozottan királyi a magatartása, a nyugalma, méltóságteljes minden szava. Meg is kérdezte: Tényleg király vagy? – Igen, király vagyok, mondta Jézus, majd így folytatta: „Azért születtem, azért jöttem e világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat az én szavamra.”

Pilátus erre nem tudott mit mondani. Ifjúkorában, amikor még Rómában tanult, bizonyára foglalkozott filozófiával, de abból csak azt tanulhatta, hogy az igazságot senki sem ismerheti meg, mert minden ismeret bizonytalan, az ember tévedhet. A dolgok igazi lényét egy ember sem ismeri tökéletesen. Ezért csak vállat vont és ennyit mondott: „Micsoda az igazság?”

Ezzel be is fejezte Jézus kihallgatását. Meggyőződött róla, hogy ez az ember távolról sem olyan, amilyennek a vádolói állítják, nem lázadó, még kevésbé veszedelmes politikai ellenfél. Semmi sem áll távolabb ettől a Jézustól, mint a harc és a vérontás. Kiment és intett Jézusnak, hogy menjen vele. A kívül álló zsidókkal pedig közölte: „Nem találok benne semmi bűnt.”

A zsidók azonban kiáltozni kezdtek: „Lázítja a népet a tanításaival, az egész országot fellázította Galileától kezdve Júdeáig!”

Az ordítozó tömeggel szemben nem volt kedve Pilátusnak bármit is tenni. Szeretett volna ettől az egész ügytől megszabadulni. Kapva kapott hát a Galilea szón és máris megszületett a terve: ha ez az ember Galileából jött, akkor nem hozzá tartozik a dolga, hanem Heródeshez, aki hozzá hasonlóan éppen Jeruzsálemben időzik, nem messze, a Makkabeusok palotájában. Intézkedett, hogy vigyék Jézust Heródeshez.

Kérdések:

1.    Mit érthettek azon Jézus vádlói, hogy félrevezeti a népet?

2.    Igaz volt-e, hogy Jézus tiltotta a császár adójának megfizetését?

3.    Jézust azzal is vádolták, hagy magát királynak mondja. Milyen konkrét esetet tudtak volna erre vádlói bizonyítékként említeni?

4.    Miért nem találja bűnösnek Jézust Pilátus a fenti vádak ellenére?

5.    Miért nem kerestek Jézus ellen Pilátus előtt vallási jellegű vádakat a vádlói?

6.    János evangéliuma szerint Jézus azt mondja Pilátus előtt, hogy ő azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról. Milyen Igazságról beszél itt Jézus?

7.    Hogyan érthetjük Pilátus nevezetes mondását: „Mi az igazság?”

8.    Hogyan értette Jézus azt, hogy az ő országa nem e világból való?

9.    Miért nem védekezett Jézus?

10.  Milyen szándék vezethette Pilátus magatartását Jézus ügyében?

JÉZUS HERÓDES ELŐTT
(Lk 23,8–12)

Amikor Heródes meglátta Jézust, megörült. Azt, hogy Pilátus átküldte hozzá, úgy tekintette, mint a helytartó rendkívüli figyelmességét. Nem sok idővel azelőtt történt, hogy Pilátus néhány galileai zsidót kivégeztetett Jeruzsálemben, s ez Heródest a lelke mélyéig felháborította. Úgy látszott, hogy Pilátus később maga is megbánta amit tett, s most a galileai Jézust úgy, ahogy az törvény szerint kötelező és illő volt, Heródeshez küldte át, mint illetékes bíróhoz. Heródes volt ugyanis Galilea negyedes fejedelme.

Heródes azért is megörült Jézus láttán, mert sokat hallott már felőle, és mindig is szerette volna közelebbről megismerni. Az első hírek hallatán még félelem fogta el, mert a közvélemény egy része azt tartotta, hogy Jézusban Keresztelő János támadt fel, és öltött ismét testet (Mt 14,2). S ez a félelem meg is maradt Heródesben. Most azonban, ahogy ránézett Jézusra, egyszerre feloldódott a lelke: Jézus minden jel szerint közönséges földi halandó, aki semmibe sem emlékeztet Keresztelő Jánosra, azonkívül ugyan mi félnivalója lett volna egy olyan embertől, aki megkötözve, fogolyként áll előtte?

Túl azon, hogy Heródes megszabadult a Keresztelő János feltámadása miatti félelemtől, az is hozzájárulhatott az öröméhez, hogy most alkalma lesz a családját és vendégeit elszórakoztatni különböző csodákkal, mutatványokkal, amelyeket ez a Jézus minden bizonnyal sorozatban mutat majd be nekik, csakhogy megszerezze magának Heródes kegyeit. Heródes bizonyára hozzászokott ahhoz, hogy a perbe fogottak mindenre készek, amivel bíráiknak kedvébe járhatnak. Jézus is bizonyosan igyekszik mielőbb megszabadulni. Heródes azonban csalódni volt kénytelen. Amint Jézus felmérte a helyzetet, és látta, hogy Heródes mit vár tőle, csak szenzációs mutatványokat s esze ágában sincs az ügyével komolyan foglalkozni, azonnal tudta mit kell tennie. Végighallgatta Heródes unszolását, majd a főpapok és az írástudók vádaskodásait, de egyetlen szót sem szólt, egyetlen mozdulatot sem tett. Heródest annyira kihozta a sodrából Jézus magatartása, hogy megparancsolta a szolgáinak, űzzenek gúnyt Jézusból, játszadozzanak vele. Azok előkerítettek egy köpenyt, amilyent azok a rómaiak szoktak viselni, akik valamiféle magas közéleti tisztségre pályáztak, és gúnyosan hajlongtak előtte. Miután Heródes társasága jól kiszórakozta magát, Jézust visszavitték Pilátushoz.

Kérdések:

1.    Miért nevezték Jézust galileainak?

2.    A Római Birodalom hierarchiája szerint Pilátusnak vagy Heródesnek volt-e magasabb a rangja?

3.    Tudunk-e arról valamit, hogy korábban Pilátus és Heródes miért volt egymással ellenségeskedő viszonyban?

4.    Heródes korábban meg volt győződve, hogy Jézusban Keresztelő János támadt fel a halálból. Vajon miért gondolta ezt így?  (vö. Mt 14)

5.    Miért örült meg Heródes, amikor hallotta, hogy találkozhat Jézussal?

6.    Olvasunk-e máshol is arról, hogy Jézus nem tett csodát, pedig azt várták tőle? Mi volt egyébként Jézus csodáinak a célja?

7.    Miért nem használta ki Jézus az alkalmat, hogy a király előtt bizonyságot tegyen? Miért öltöztette Heródes fényes ruhába Jézust?

8     Vajon Heródes a magatartásával hallgatólagosan támogatta vagy ellenezte Jézus  elítélését?

JÚDÁS
(Mt 27,3–10)

Körülbelül ugyanabban az órában jelent meg Júdás a templomban. Az áruló. Biztosra vette, hogyha kényszerhelyzetbe kerül Jézus az ő á árulása folytán, akkor feltétlenül végbe visz majd egy csodát, amelyből kétségtelenül kiderül az istensége. Megszabadítja magát, elkerüli az ítéletet s az egész Messiás-ügy kedvező fordulatot vesz. Csakhogy Júdás kénytelen volt belátni, hogy ez a számítása nem vált be. A pénz, amit a főpapoktól kapott, kezdte égetni a markát, a bűntudat pedig a lelkét mardosta. Odament a főpapokhoz, akik éppen akkor a templomban tartózkodtak és reszkető hangon így szólt: „Én vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el!”

Senkit sem érdekelt Júdás és a lelkivilága. Egyszerűen elintézték: „Mi közünk hozzá? Ezt neked kellett volna tudnod!” Akkor Júdás végső kétségbeesésében odavágta a pénzt a főpapok elé a földre, talán abban a reményben, hogy a lelke megtisztul a szörnyű vétektől, amelyet elkövetett. Majd elrohant, végig a városon, ki a városból és valahol a városon kívül végzett önmagával: mélységbe vetette vagy felakasztotta magát.

A főpapok nevetve összeszedték a pénzt és tanakodtak, hogy mi legyen vele? A templomi perselybe nem akarták beletenni, mert vér tapadt hozzá. Úgy döntöttek, hogy telket vesznek rajta, egy darab földet, s az lesz majd az idegenek temetője.

Tanulságok:

1.    Jézus isteni ereje a megváltásra való, nem az emberi kíváncsiság vagy szenzációéhség kielégítésére. Az Üdvözítő sohasem produkálta magát. Ha csodát tett, nem azért tette, hogy Őt csodálják, hanem a mennyei Atya dicsőségéért, vagy emberek megsegítéséért, megtartásáért cselekedett. Aki csak produkáltatni szeretné Isten Fiát, az úgy találja, hogy Jézus tétlen és néma. De aki igazi nyomorúságban hívja segítségül, az megtapasztalja a szabadítását.

2.    Jézus nem arra törekedett, hogy magát mentse, hanem arra, hogy a világot mentse meg. A maga megmentésére semmit sem tett. A szenvedések hosszú útján végig, minden helyzetben Isten igazi Bárányának bizonyult, akinek egyetlen rendeltetése engedelmesen odaadni az életét váltságul sokakért.

3.    A bűnbánat csak akkor hatásos, ha idejében jelentkezik, és bocsánatkérésre indít. Júdásban feltámadt a megbánás, de eszébe sem jutott, hogy megbocsátásért folyamodjék az Úrhoz.

Kérdések:

1.    Miért bánta meg Júdás a tettét, amikor látta, hogy elítélték Jézust?

2.    Júdás itt „ártatlan vérnek” nevezi Jézust? Korábban más volt Júdás véleménye?

3.    Mennyi lehetett az értéke a harminc ezüstpénznek?

4.    Megoldást jelentett-e Júdás öngyilkossága arra, amit tett?

5.    Mit tanít a Biblia általában az öngyilkosságról?

6.    Miért volt szükség az „idegeneknek” külön temetőre?

JÉZUS ÉS BARABBÁS
(Mt 27,15-26a; Mk 15,6-15a; Lk 23,13-25; Jn 18,30-40)

Pilátust kellemetlenül érintette, hogy Jézust hamarosan visszavezették hozzá. Nem tudta elképzelni sem, mit akarnak a zsidók ettől az embertől, aki minden tekintetben más volt, mint bárki: nem volt benne semmi kifogásolni való, nem hízelgett, nem könyörgött, nem védekezett. Minden tekintetben nagynak és erősnek bizonyult.

Pilátus elhatározta, hogy nem ítéli halálra Jézust. Odalépett a zsidók elé és ezt mondta: „Ti ezt az embert, mint lázadót hoztátok elém, én pedig kihallgattam, az ügyét megvizsgáltam és megállapítottam, hogy ártatlan azokban a bűnökben, amelyekkel vádoljátok. Heródes ugyanúgy ártatlannal találta, mert visszaküldte őt hozzám. Ez az ember nem követett el semmi rosszat, úgyhogy egyszerűen megkorbácsoltatom és szabadon bocsátom.”

Pilátusnak erre a szavaira, mintha a pokol szabadult volna el: elengedni Jézust? Soha! Pilátus még sohasem tapasztalt ekkora gyűlöletet senki iránt, mint amekkora dühvel fordultak a zsidók Jézus ellen. A tömeg közben egyre nőtt a palota előtt. A főpapok gondoskodtak róla, hogy mindenki, aki pénzen megvehető, gyülekezzék Pilátus lakosztálya előtt. Tisztában voltak azzal, hogy Pilátussal szemben egyféleképpen nyerhetnek csatát, ha sikerül őt megfélemlíteniük. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy, ha elengedi Jézust, akkor lázadás tör ki. Pilátus keresztüllátott a tervükön, éppen azért cselhez folyamadott. Az volt a szokás, hogy Húsvét ünnepe alkalmából a helytartó szabadon szokott bocsátani egy foglyot, akit a nép nagy többsége megnevezett. Éppen kivégzés előtt állt egy súlyos bűnöző, aki gyilkosságokkal tette hírhedtté magát, azonkívül izgatott is a rómaiak ellen a nép között. Minden tekintetben pontosan ellenkezője Jézusnak. Kihozatta hát gyorsan Barabbást a börtönéből, és Jézus mellé állíttatta, majd jó hangosan, hogy mindenki meghallja, megkérdezte: „Melyiket engedjem szabadon, Barabbást, vagy Jézust, akit Krisztusnak neveznek? A zsidók királyát engedjem el? Válasszatok!”

Jézust egyformán halálra méltó bűnösként állítják a nép elé Barabbással, aki gyilkos és rabló is volt. Barabbás bűnössége egy pillanatig sem volt kétséges, ugyanakkor Jézusra még semmiféle bűnt nem sikerült rábizonyítaniuk. Egyetlen bírónak sincs joga addig bűnösként kiállítani egy foglyot, amíg be nem bizonyosodott a bűnössége. Most mégis úgy állította oda Pilátus, mintha ugyanúgy beigazolódtak volna a zsidók vádjai, mint Barabbás esetében.

Pilátus azt sem vette észre, hogy már nagyot lépett Jézus elítélése felé, mert máris úgy kezelte Jézust, mint aki méltó az ítéletre, csak éppen kész lenne őt szabadon bocsátani. Közben pedig rábízta a döntést a népre, helyesebben a csőcselékre, tehát Jézus ügyét, sorsát kiengedte a kezéből. Jót szeretett volna, de nagyon rosszul cselekedett. Ugyanis nagyot tévedett, amikor azt gondolta, hogy a tömeg Jézust választja. Márpedig, ha a tömeg nem Jézust választja, akkor nincs többé visszaút Jézus megmentésére.

Miközben Pilátus egymás mellé állíttatta Jézust és Barabbást, egy hírnök levelet hozott neki. A felesége küldte és azt írta benne, hogy ne foglalkozzék ennek az embernek a dolgával, mert ez az ember ártatlan, semmi bűnt nem követett, s hogy ő egész éjszaka sokat szenvedett álmában Jézus miatt. Pilátus bizonyosan előzőleg mindent elmondott a feleségének Jézussal kapcsolatban, sőt lehet, hogy az asszony egyéb forrásokból is értesült arról, hogy kicsoda Jézus, hogyan élt, miket beszélt és milyen csodákat tett. Pilátusra nagy hatással volt felesége levele s megerősödött benne az elhatározás, hogy megmenti Jézust.

Közben a főpapok sem voltak tétlenek: lázas sietséggel magyarázták a tömegben, hogy feltétlenül Barabbást kell választaniuk. Több olyan érvet is felhozhattak Jézus ellen, amivel a tömeget ellene hangolhatják, például, hogy Jézustól soha nem remélhetik az ország megszabadítását, sőt valójában áruló, a császár híve, arra biztatta a népet, hogy csak fizessenek adót a császárnak! Az pedig merő kitalálás, hogy Jézus lenne a Messiás: ugyan miféle Messiás az, aki olyan tehetetlenül és ellenállás nélkül adja meg magát, ahogy Jézus tette a Gecsemáné kertben? Mit lehet várni egy ilyen Messiástól? Mit várhat tőle Izrael? Barabbás legalább bátor ember, nem habozik, ha fegyvert kell majd ragadnia a rómaiak ellen, amikor kitör a szent háború. Így szórták, hintették a gyűlölet magvát a tömegben a ravasz, ügyes farizeusok. A tömegnek végül is már elég volt Jézus szenvedő, szelíd arcára nézni s amikor elhangzott Pilátus ismételt kérdése: “Melyiket engedjem nektek szabadon?” – már hangzott is a válasz – Barabbást engedd szabadon!

Pilátus nem akart hinni a fülének. Igaz lenne, hogy annak a halálát kívánják, aki mindenkivel csak jót tett, betegeket gyógyított és különféle áldásos csodákat vitt végbe? Akad nép, amelyik a jótevőjét képes halálra küldeni, cserébe egy rablógyilkosért? Szinte reszketve kérdezte: Mit csináljak Jézussal? A válasz még erősebben harsogott: Meg kell feszíteni! Pilátus még mindig nem adta fel a harcot Jézusért: „Miért, mi rosszat tett?” Hangja azonban elveszett a tömeg ordítozásában: “Meg kell feszíteni őt! Meg kell feszíteni őt!”

Elvetették őt, aki éveket át, nap mint nap egyebet sem tett, mint az emberek érdekét szolgálta, betegségeikből, fájdalmaikból megszabadította s most, íme úgy bánnak vele, mint egy gonosztevővel, mint a legrosszabb gonosztevővel! Lám a sok jótétemény sem volt képes felkelteni a nép szeretetét: követték ugyan, de nem szerették. A szívük zárva maradt előtte. Elfelejtettek mindent, ami jót kaptak tőle, elfelejtették a szeretetét, amellyel minden nap rendelkezésükre állt és mindent ingyen adott nekik. Elfelejtették a számtalan csodát. Elfordultak tőle és durva kegyetlenséggel fizettek meg  neki mindezért.

Tanulságok:

1.    Kevés az, hogy valaki rokonszenvezik Jézussal: hinni kell Benne! Pilátus rendkívül rokonszenvesnek találta Jézust, imponált neki a fellépése, a mértéktartása, a fegyelmezettsége, a nyugalma, érezte a belőle áradó tisztaságot, ártatlanságot és szívből kívánta, hogy Jézus elkerülje a halálos ítéletet. De, mert nem hitt Benne, mert nem a Megváltót látta benne, csupán a rokonszenves embert, megállt félúton: csak igyekezetre telt a jóakaratából, de áldozatvállalásra, kockázatvállalásra már nem.

2.    Jézus minden helyzetben ugyanaz maradt. Azt az igét, amelyik szerint Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, mindig úgy értjük, hogy az idő nem fog rajta, Jézus örökkévaló Úr. Pedig ez azt jelenti, hogy Jézus a legkülönbözőbb körülmények között is mindig ugyanaz a fenséges, nyugodt, magabiztos jellem maradt; nem történhetett vele semmi, ami kihozta volna a sodrából. Az elfogatása után a legkülönbözőbb megaláztatások közepette sem változott meg. Ahol nem volt feltétlenül szükséges, ott egyetlen szót sem szólt, nem bírált, nem fenyegetőzött. Mindenben úgy viselte magát, ahogy a prófétai jövendölések előre leírták. Mindebben is példa számunkra Jézus: ne legyünk ingó nádszálak, akiket egy-egy megalázás, szenvedés, sérelem már kibillent a megszokott egyensúlyunkból.

3.    A Sátán sohasem tétlen. A legkisebb lehetőséget is felhasználja, csakhogy rontsa a hívők hitét, megrendítse az erősek erejét s ártson Isten országa ügyének.

4.    Hívő emberek is válhatnak a Sátán eszközeivé. Jézus korában nem a rómaiak voltak a Sátán elsőrendű eszközei, hanem vallásos emberek: a farizeusok és az írástudók s velük együtt jóformán az egész Jeruzsálem, vagyis csaknem az egész egyház. Sátántól elsősorban az egyháznak van félnivalója.

Kérdések:

1.    Mi volt Pilátus véleménye Jézus bűnösségéről?

2.    Milyen bűncselekménnyel vádolták Barabbást?

3.    Miért ajánlotta fel Pilátus, hogy a nép válasszon Barabbás és Jézus között? Mit akart ezzel elérni?

4.    Hogyan befolyásolta Pilátust feleségének üzenete?

5.    Jézus sorsa látszólag demokratikusan, azaz a népakarat érvényesítésével dőlt el. Lehet-e hitbeli kérdésekben is a demokrácia szabályait alkalmazni?

6.    Mit akart kifejezni Pilátus a kézmosással? Milyen értelemben használjuk ma a „mosakodás”, a „mosom kezeimet” kifejezéseket? Ráillik-e ez Pilátus esetére is?

7.    Valóban magukra vették és vehették-e a zsidók Jézus vérének, azaz megöletésének terhét?

8.    Lehet-e a „zsidó népet” okolni Jézus megöléséért?

9.    Milyen mértékben igaz az, hogy Júdás, a zsidók és maga Pilátus is csak eszközök voltak, akik közreműködtek abban, hogy Isten elvégzett tanácsát Jézusban véghezvigye?

10. Hogyan értjük a 340. dicséret 3. versét: „Amit te szenvedsz, Jézus én okoztam, fejedre hoztam”?

A MEGKORBÁCSOLÁS
(Mt 27,26b-30; Mk 15,15-19; Jn 19,1-7)

Pilátus még mindig nem adta fel a harcot Jézus megmentéséért. Azt már megmondta, hogy szerinte Jézus ártatlan, Barabbást szabadon bocsátotta, ahogy a tömeg kívánta, de arra nem volt hajlandó, hogy Jézust megfeszíttesse.

Új elhatározás született benne: meg fogja korbácsoltatni Jézust. Azt még ártatlan gyanúsítottal is meg lehetett tenni, s ha már egyszer ennyi embert maga ellen haragított, annyit meg is érdemel ez a Jézus. Megparancsolta tehát az egyik tisztjének, hogy hajtsa végre a megkorbácsolást, ő maga pedig visszavonult a palotába, jelezvén, hogy tovább nem hajlandó ezzel az üggyel foglalkozni.

Hamarosan megkezdődött a megkorbácsolás. Olyan korbáccsal hajtották végre, amelynek a szíjába kő, vagy ólomdarabokat helyeztek, úgy, hogy az ütés nyomán kiserkent a vér. A korbácsolást mezítelen háton végezték s addig művelték, amíg elegendő vér borította el a szenvedő ember hátát. A katonák megtették, ami a kötelességük volt, majd abbahagyva a véres kínzást, otthagyták Jézust. A Megváló ott állt véresen, a katonák pedig egymás között tovább tárgyalták az iménti korbácsolást és arról beszélgettek, hogy akit ők most megkorbácsoltak, Izrael Messiásának adta ki magát. Kigondoltak hát egy játékot: kerítettek egy ócska bíborköntöst, ráterítették Jézusra, ahogy a főemberek, hadvezérek, parancsnokok szokták azt viselni ünnepélyes alkalmakon, a kezébe hadvezéri jelvényt nyomtak s hogy a fejére is kerüljön valami, jobb híján koronaakácágakból koszorút tettek rá. Azt a jelenetet akarták csúfondárosan ábrázolni, amikor egy győztes hadvezér hazatér a csatából, és fogadja a nép ünneplését. Íme a nagy Messiás, a nagy győzelem után! Ez a Messiás legyőzte a hatalmas római seregeket és minden ellenségét letiporta! Látni lehet, hogy milyen sebeket szerzett a csatákban, de nem törődik vele, fő, hogy győzött!

A katonák természetesen megjátszották a legyőzött ellenséget: úgy tettek, mintha félnének Jézustól és csodálnák a hadvezéri tehetségét és dicsőítették, ahogy a legyőzöttek szokták az őket legyőzőket, uruknak nyilvánították, felajánlották, hogy készséggel szolgálják majd és könyörögtek, hogy ne bántsa őket. A játékra összecsődült katonák és a tömeg remekül szórakozott. Azután egyszerre megváltoztak a szerepek, a katonákat elfogta a düh és úgy tettek Jézussal, ahogy a hadifoglyokkal szoktak a római katonák, amikor a győztes csata után összeterelték őket az első fogolytáborban: állon ütötték, hogy tartsák fel a fejüket s akkor az arcukba vágtak egy ostorral. Így tettek Jézussal is.

Mintha a pokol szabadult volna el. Mintha a katonák is kegyetlenebbek, embertelenebbek lettek volna, mint máskor. Volt valami démoni abban az egész reggeli jelenetben, ördögi lelkület uralkodott az emberekben.

De minden egy szempillantás alatt megváltozott. A katonák összeszedték magukat, a tisztek kihúzták magukat, felvették megszokott komoly arckifejezésüket. A helytartó lépett közéjük. Ellenőrizte, hogy megtörtént-e a korbácsolás. Megparancsolta, hogy Jézust vezessék ki. Meg akarta mutatni a tömegnek, hogy a megkorbácsolás megtörtént, s közölni akarta, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti az ügyet. Pilátus ment elől, mögötte Jézust vezették, bíborköntösben, kezében nádszállal, fején töviskoszorúval.

Mit sem sejtve lépett a tömeg elé és emelt hangon közölte velük, hogy ami rátartozott Jézussal kapcsolatban, azt elintézte, megkorbácsoltatta, de halálra méltó bűnt nem talált benne. Bemutatta Jézust a megkorbácsolás után: „Íme, az ember!”

Akkor tört ki a vihar. Ahogy csak telt az erejükből, ordítozni kezdtek: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Nem kellett nekik olyan Messiás, akit így csúffá lehet tenni. Tele voltak Jézus és Pilátus ellen gyűlölettel és elkeseredéssel. Legszívesebben Pilátust is kivégezték volna.

Pilátus éppen fordítva gondolkozott, és az ellenkező hatásra számított: arra, hogy a nép sajnálni fogja Jézust, ha meglátják a megkorbácsolás után, s a látvány ellensúlyozza majd a főpapok befolyását. Meg sem gondolta, hogy egy nép, amelyik katonakirályról ábrándozik, nem kér egy szenvedő királyból, sőt teljes erejével szembefordul vele. Pilátus nem ismerte a zsidó nép lelkületét.

Még egy utolsó kísérletet tett: közölte a néppel, hogy feszítse meg, aki akarja, de ő nem rendeli el egy ártatlan ember kivégeztetését. Pilátus nagyon jól tudta, hogy a zsidó népnek nem volt joga bárkit is keresztre feszíteni. Pilátusnak ekkor, miután befejezte a vizsgálatot és kihirdette, hogy Jézust nem ítéli halálra, be kellett volna vezettetnie őt, hogy majd később szabadon engedje, a tömeget pedig katonai erővel szét kellett volna oszlatnia. Ehelyett tovább tárgyalt a felizgatott, megsértett és kiábrándult néppel. Habozását a nép vezetői azonnal megérezték és tudták, hogy még távolról sincs minden elveszve. Előálltak hát a vezetők és azt mondták: „Van nekünk törvényünk és aszerint meg kell halnia, mert Isten fiának mondta magát.”

Nem erőltették már a politikai vádakat, amelyekről Pilátus megállapította, hogy légből kapottak, nem vádolták már Jézust lázítással és az adófizetés elleni izgatással, hanem azt az egyet nevezték meg, amelyik miatt az éjszakai ülésen a nagytanács halálra méltónak talált: azt mondta magáról, hogy ő Isten fia. Ezért az istenkáromlásért halált érdemel.

Kérdések:

1.    Mi lehetett Pilátus célja Jézus megkorbácsoltatásával?

2.    Hogyan csúfolták ki a vitézek Jézust? Mi lehetett ezzel a céljuk?

3.    Mit várt Pilátus a néptől, amikor újra bemutatta nekik a megkínzott Jézust: „Íme, az ember!”?

4.    Hogyan ábrázolja ezt a jelenetet Munkácsy Mihály „ECCE HOMO” című festménye?

5.    Pilátus a zsidókkal akarja megfeszíttetni Jézust. Gyakorolták-e a zsidók a keresztre feszítést büntetési módként?

6.    Milyen törvényre hivatkoztak a zsidók, hogy Pilátust befolyásolják?

AZ ÍTÉLET
(Jn 19,8-16)

Pilátust váratlanul érték a zsidók szavai, az, hogy újabb vádat hoztak fel Jézus ellen. Sejtette, hogy valami egyéb is van a dühös ellenségeskedés mögött, nemcsak az, hogy az adófizetés ellen lázított ez a szelíd, nyugodt ember. Az ügy egyszeriben új megvilágításba került. Persze mondhatta volna, hogyha vallási kérdésről van szó, azt intézzék el maguk között, ahhoz neki nincs semmi köze, de mivel rendkívüli nyugtalanságot okozott a nép életében Jézus, már csak a közrend és a nyugalom helyreállítása érdekében is foglalkoznia kellett a dologgal. Úgy rendelkezett tehát, hogy Jézust vezessék be ismét a helytartói hivatalba.

Amikor Jézus megállt Pilátus előtt, a helytartó azt kérdezte tőle: „Tulajdonképpen honnan jöttél?” Azután hozzáfűzte, hogy az emberek azt beszélik, hogy Isten fiának nevezte magát, hát voltaképpen hol született Jézus, kik a szülei, egyszóval honnan származik?

Eszébe jutott az, amit a felesége üzent Jézussal kapcsolatban és azok a históriák, amelyek szájról szájra járta az országban. Arra is gondolt, hogy ha ez az ember valóban kapcsolatban van az istenek világával, akkor nagyon veszélyes lenne halálra ítélni: bizonyosan számolnia kellene az istenek bosszújával. Érdeklődéssel tekintett Jézus válasza elé.

Jézus pedig hallgatott.

Pilátus sértőnek találta Jézus hallgatását.

Nyersen, idegesen kiáltott Jézusra: „Nem felelsz nekem? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon engedjelek, vagy keresztre feszíttesselek?” Érzékeltetni akarta, hogy ő nem akárki, s hogy kizárólag tőle függ Jézus sorsa.

Erre már megszólal Jézus: „Van hatalmad felettem, de nem arra, hogy szabadon bocsáss, hanem arra, hogy megfeszíttessél. De semmi hatalmad sem lenne, ha Isten nem adott volna neked onnan fentről. Isten azt akarja, hogy én meghaljak. Erre nézve van neked Tőle hatalmad. Aki engem kiszolgáltatott neked, annak nagyobb a bűne.”

Pilátus egyre erősebben meggyőződött arról, hogy ez az ember egyáltalán nem közönséges halandó, hanem legalábbis király, valamiféle uralkodó. Időt akart nyerni, kiment a teremből. Szilárdan hitte, hogy az újabb vád is merő kitalálás, Jézus nem veszedelmes értelemben királynak a fia, legfeljebb egy veszélytelen álmodó. Amikor a tömeg elé lépett és kijelentette, hogy megmarad az előbbi döntése mellett, és nem hajlandó Jézust kivégeztetni, akkor a zsidó vezetők, a többiek hangos kiabálása közben odakiáltották Pilátusnak: „Ha te ezt az ember szabadon bocsátod, akkor nem vagy barátja a császárnak!” Ennek az volt az értelme, hogy akár veszélyesnek tart a helytartó valakit, akár veszélytelennek, aki egyszer királynak nevezi magát, az a császárra mindenképpen veszélyes. S ha Pilátus elengedi Jézust, akkor alkalmatlan arra, hogy a császár bizalmát élvezze, és a nevében a császár hatalmát gyakorolja!

Egyenesen Pilátust tették felelőssé azért, ami Jézus ügyéből következik. Éles és veszélyes helyzet állott elő. Pilátus gondolni sem mert arra, hogy a zsidók vezetői panaszt emelnek ellene Tiberius császárnál, aki köztudomásúan félénk volt, s a lázadás legkisebb jele is megrémítette. Pilátus képesnek tartotta a császárt arra, hogy őt azonnal visszarendeli Rómába, sőt talán még ki is végezteti hűtlenség miatt. Ő adja az életét Jézusért, csakhogy megmentse, vagy akár csak a saját pozícióját, rangját, tekintélyét és a jó állását adja cserébe Jézus szabadságáért?

Pilátus tisztában volt azzal, hogy a zsidó vezetők mennyire nem szívesen hivatkoznak a császárra, mert az ilyesmi mindig annak a jele volt, hogy mégis csak elismerik a császár politikai uralmát s Izrael függőségét is. De ha egyszer ezt megtették, akkor képesek a legvégsőkig is elmenni, csakhogy kierőszakolják, amit akarnak.

A helytartó belátta, hogy minden hiábavaló. Keserűen fordult oda a mögötte álló szolgáihoz, egy edényben vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta a kezét. És ezt mondta: „Én ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől, tietek minden felelősség!” Ezzel azt akarta közölni velük, hogy ha Isten, vagy a római hit szerinti istenek bosszút akarnak állni Jézus halála miatt, akkor ne rajta, hanem a zsidókon álljanak bosszút. Erre hangzott el a zsidók válasza: „Csak szálljon ránk az ő vére és a mi gyermekeinkre!” A kézmosással Pilátus minden felelősséget elhárított magáról. A kézmosás ősidők óta a bűntől való tisztulás jelképe volt (5Móz 21,6-7; Zsolt 26,6; 73,13). Amit Pilátus nem vállalt, a Jézus halála miatt való felelősséget, azt Isten választott népe könnyű szívvel magára vállalta. Ez a felelősségvállalás félelmetes és irtózatos következményekkel járt: 70-ben, Jeruzsálem elfoglalása alkalmával legalább 500 zsidó férfit feszítettek keresztre és ezrével vitték Rómába a zsidókat rabszolgának, sokat közülük a cirkuszi játékoknál a vadállatok elé vetettek. A feldobott kő visszaesett.

Pilátus elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen az egész eljárásnak. Előállította Jézust, ő maga bírói székbe ült s rámutatott Jézusra. „Nézzétek, a királyotok!” A válasz elsöprő volt: „El vele! El vele! Keresztre vele! Feszíttessék meg!” Megtörten kérdezte a helytartó: „Megfeszíttessem a királyotokat?” A nép válasza ez volt: „Nekünk nem királyunk van, nekünk császárunk van!”

Ekkor Pilátus rászánta magát az ítélet kimondására: Jézust keresztre kell feszíteni. Amit egy pogány felismert, azt Izrael nem értette meg: Jézus Istentől rendelt király, igazán király, még ha az országa nem ebből a világból való is.

János apostol az ítélethirdetésnek még az óráját is feljegyezte: 6 óra volt. János általában a görög időszámítást használta, amelyik megegyezett az európai időszámítással, szemben a zsidókéval. A 6 óra tehát reggeli 6 óra volt. A templomban ilyenkor, 6 órakor szokták bemutatni a reggeli áldozatot.

Tanulságok:

1.    Ahol nincs igazi szeretet, ott nincsenek igazi áldozatok sem. Pilátusban sok emberi érzés volt Jézus iránt, tisztelet, megbecsülés, rokonszenv, segítő szándék, de mindez kevés volt Jézus megmentéséhez. Arra gondolni sem akart Pilátus, hogy kockázatot vállaljon, esetleg komoly áldozatot hozzon Jézusért. A maga életét, de még a tekintélyét sem volt hajlandó feláldozni Jézus érdekében.

2.    Jézusra mind a pogány helytartó, mind Isten egyházának a főemberei és velük együtt az egyház tagjai voltak veszedelmesek. Pilátus és a nép és vezetőinek bűnei okozták a halálát. A pogányok és a zsidók együttesen.

Kérdések:

1.    Miért rémült meg Pilátus, amikor hallotta a zsidók kiabálását?

2.    Miért érdeklődött Pilátus Jézus származása felől?

3.    Miért tudták Pilátus véleményét megváltoztatni azzal, hogy megfenyegették: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja”?

4.    A zsidók hitet tesznek arról, hogy nekik császáruk van. Mit akartak ezzel elérni Pilátusnál?

5.    Miért nem ismerték fel a zsidók azt, amit Pilátus felismert Jézusban?

6.    Miért hangsúlyozza János evangélista, hogy Jézus elítélése húsvét péntekjén történt?