Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638261
  • Egyedi látogatók: 54608
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

38. Megdicsőülés a hegyen

(Mt 17,1; Mk 9,2)

A HEGYEN

Cézárea Filippi környékén még néhány napig tartózkodott Jézus. Péter bizonyságtétele után körülbelül egy héttel maga mellé vette három tanítványát és elment velük az egyik magas hegyre. Régebben mindenki a Tábor hegyére gondolt. Valószínűbb azonban, hogy a Cézárea Filippi környékén levő hegyek valamelyikén történt a későbbiek szerint lefolyt különös esemény. Ezt a valószínűséget támasztja alá az alábbi néhány meggondolás:

a) Jézus idejében a Tábor hegyén egy erődítmény s egy egész városka állt, úgyhogy nem lett volna alkalmas nyugodt magányosságra;

b) Márk határozottan azt írja, hogy a megdicsőülés hegye magas hegy volt, holott a Tábor hegye a maga 562 méterével egyáltalán nem számított magas hegynek.

c) A megdicsőülés és a holdkóros ifjú meggyógyítása után eltávozva arról a vidékről, előbb Kapernaumba ért Jézus. Ha a hegy a Tábor lett volna, akkor semmiképpen sem Kapernaumot érte volna el elsőként Jézus, miután a Tábor hegye délen fekszik. Jézus három tanítványt vett maga mellé, Pétert, Jakabot és Jánost, tehát ugyanazt a hármat, akit Jairus lányának a feltámasztásának alkalmával is magával vitt. Lehetséges, hogy a többi tanítvány zokon vette ennek a háromnak a kiemelését, Jézus azonban már a kezdet kezdetén érzékeltetni akarta a tanítványokkal, hogy bár egyenlőek az elhivatásban, de nem egyenlőek a kapott kegyelmi ajándékokban és egyéni adottságokban. Krisztus gyülekezetében az egyik csillag fénye erősebb a másikénál, jóllehet mindegyik csillagnak az a feladata, hivatása, hogy Isten dicsőségét ragyogtassa (lKor 15,41). Krisztus nem egyenlősíti az embereket, hanem használja őket, kicsinyeket és nagyokat. A nagyok nagyobb áldást kapnak, de nagyobb felelősséget is hordoznak.

Egyedül Lukács evangélista jegyezte fel, hogy tulajdonképpen miért is ment fel Jézus a hegyre: azért, hogy imádkozzék. Mindig Lukács az, aki különös érzékenységgel figyel fel Jézus imádkozásaira. A tanítványokkal való beszélgetés, a saját szenvedéseire és kereszthalálára rágondolás után, Jézusnak különösen nagy szüksége volt arra, hogy imádkozásban gyűjtsön magának elégséges erőt.

A MEGDICSŐÜLÉS
(Mt 172-8;Mk 92-8; Lk 929 -36)

Jézus a három tanítvány kíséretében ment fel a hegyoldalon. Szőlőskertek és tölgyerdők közt vitt az útjuk, mígnem elérték az elhagyott csúcsot, ahol az este leszálltával még nagyobb lett a csend és a magány.

Jézus félrevonult és imádságba merült. Istenhez emelte szívét, hogy megteljék erőkkel a rá váró feladat elvégzéséhez. A tanítványok csendben, gondolatban részt vettek Jézus imádkozásában. Ők is Istenre gondoltak, de az álmosság csakhamar elnyomta őket. Egyszerre azonban hangokra riadtak fel. Nem értették, kik lehetnek még rajtuk kívül a hegytetőn?

Az első, amit megpillantottak, Jézus dicsősége volt. Alakja elváltozott, arca fénylett, mint a nap, ruhája fehéren vakított, akár egy fényforrás. Ez az elváltozás Lukács szerint az imádkozás közben ment végbe Jézuson. Olyan közel került Istenhez, hogy Isten dicsősége ráragyogott és Jézus egész lényét ragyogással töltötte el. Ilyesmi történt Mózessel is, amikor a Tízparancsolattal leszállt a hegyről: arcáról ragyogás áradt (2Móz 34,30).

Jézus most felette állt anyagnak, határoknak, törvényeknek, életnek és halálnak: Isten örök fényessége ragyogott benne. A tanítványok felfedezték, hogy honnan jöttek a hangok: két férfiú állt Jézus mellett, Mózes volt az egyik, Illés a másik. Az idő határa is eltűnt, nem volt külön múlt és külön jelen: minden egy lett.

Az evangélisták nem írták le, hogy a két próféta hogy nézett ki. Azt azonban feljegyezték, hogy mindketten alázattal és csodálattal néztek fel Jézusra. Lassanként beszédfoszlányokat is megértett a három tanítvány: Jézusnak Jeruzsálemből történő kimeneteléről volt szó hármójuk között. Mindketten végigcsináltak már egy-egy kimenetelt: Mózes Izraelnek Egyiptomból való csodálatos kimenetelét vezette a Veres-tengeren át Kánaánba, Illés a testi világból Isten mennyei világába ment ki tüzes szekéren (2Kir 2,11). Most pedig Jézus kimenetelének kell elkövetkeznie: ez bizony nehezebb lesz mindkettőnél, mert Mózes és Illés egyaránt sértetlenek maradtak, Jézusnak azonban le kell szállnia a kárhozat mélységeibe. Ezért is lesz az ő kimenetele jelentősebb, de ugyanúgy a mennybemenetele is. Jézus sokakat magával visz majd a mennybe.

Vajon miért éppen Mózes és Illés jelent meg Jézussal együtt a hegyen? Ne kíséreljük meg azt, hogy pontos feleletet adjunk, néhány dologra azonban gondolhatunk:

a) mindketten végigcsináltak egy-egy kimenetelt;

b) Mózes a törvény adója, Illés a törvény megtartója az elesettség időszakában, Jézus pedig a törvény betöltője, a törvény átkának a megszüntetője.

c) Mózes ugyan meghalt, de mégsem úgy, mint a többi közönséges ember, a sírját sem találta meg senki. Illés pedig egyenesen felvitetett a mennybe. Talán éppen ezért engedte meg nekik Isten, hogy egy kevés időre visszatérjenek a földre?

A három tanítvány szóhoz sem tudott jutni az álmélkodástól. Amit láttak, az felülmúlta minden elképzelésüket. Amikor azonban észrevették, hogy a két próféta búcsúzkodni kezd és el akar távozni, azt kívánták volna, hogy tartson még tovább ez a csodálatos együttlét. Péter a szóvivő elő is lépett és megszólította Jézust: Mester, jó nekünk itt lennünk, csináljunk három haj­lékot, hármótoknak egyet-egyet. . .

Péter nem tudta mit beszél. Két szempontból is balga dolgokat mondott:

a) Ha Jézus fennmarad a hegytetőn, akkor a világ elvész. Jézus nem azért jött a földre, hogy a hegytetőn mennyei dicsőségben örvendjen, hanem azért, hogy felvévén a keresztet, életét adja váltságul e világért.

b) Péter nem gondolta meg, hogy a szavaiban a Sátánnak milyen erős kísértése szólalt meg: Jézusnak mégiscsak könnyebb lett volna a dicsőségben sütkéreznie a gyalázatos halál helyett! Péter nagyon megnehezítette Jézus helyzetét. Alig fejezte be a mondatát, felhő takarta el Jézust és a két prófétát. A három tanítvány senkit sem látott, de egyszerre hangot hallott: „Ez az én szeretett Fiam, hallgassatok rá!” Akkor földre borultak. Egyszeriben felfogták, hogy Isten dicsősége van jelen a hegyen, az ő hangját hallják. Feltekintve egy idő múltán, egyedül Jézust látták állni, dicsfény és ragyogás nélkül.

Tanulságok:

1.    Vannak helyzetek, amelyekben a léleknek mindennél nagyobb szüksége van a felülről való erőkre. Ezeknek az erőknek az elnyerésére szolgál az imádkozás, ami lényegében nem csupán lelki beszélgetés, hanem a lélek edényének a megüresítése minden egyébtől, és Isten elé tartása azzal a céllal, hogy Isten irgalmasan töltse meg azt azzal, ami a legszükségesebb. Aki ezt elmulasztja, az kimarad a felülről való kegyelem erőiből. Jézus minden esetben ezekhez az erőkhöz, ezekért az erőkért folyamodott.

2.    Isten gyermekei nem egyforma emberek. Nem egyforma a természetük, nem egyformák a képességeik, adottságaik, annak ellenére, hogy Isten szeretete és kegyelme egyenlő mértékben árad rájuk. Nem egyforma a megbízatás sem, amivel Isten bízza meg a benne hívőket. Mind Isten dicsőségét szolgálják, de nem egyforma módon és mértékben.

3.    Jézus akkor is dicsőséges Úr, amikor nem annak látszik. Szolgai formájában elrejtőzködve is dicsőséges Isten, aki felette áll térnek, időnek és minden erőnek.

4.    A meggondolatlan beszéd súlyos bűn lehet. Péter meggondolatlan szavai Jézusnak mérhetetlenül ártottak. Ezen mit sem változtat az, hogy Péter „jót akart”. A kimondott szó erő, amivel vigyázva kell bánni.

5.    Isten lényének a megértéséhez is közelebb visz ez az eset: Az Isten világosság, fény, ragyogás, olyan ragyogás, amelybe földi szem nem tekinthet. Mózes hasztalan kérte, hogy megpillanthassa, Saul belevakult és csak három nap múlva nyerte vissza a látását. Isten lénye többek között sugárzás is, ellenállhatatlan erő, tökéletes tisztaság, szentség. Azért is nem változik, mert csak az anyag változik.

Kérdések:

1.    Jézus újra imádkozni megy fel a hegyre. Mi vajon mennyit imádkozunk? Mennyire     vesszük komolyan az imádságban rejlő erőt? Vajon nem azért vagyunk erőtlenek, mert erőtlenek az imádságaink? Hogyan kaphatunk erőt az imádkozásra? Milyen ígéretek kapcsolódnak imádságainkhoz?

2.    Jézus is megkülönböztetett hármat a 12 tanítvány sorából (nem először). Vajon miért? Jézus előtt nem vagyunk egyenlők?

3.    Miért kellett a három tanítványnak ezt a csodát látnia? Miről biztosította őket?

4.    Miért éppen Mózes és Illés jelent meg Jézusnak a hegyen? Hogyan függ össze sorsuk, tanításuk Jézus életének további alakulásával? (2Móz 33 és 1Kir 19)

5.    Mit jelent Jézus elváltozása? Hol olvashatunk hasonlóról Mózes esetében? (2Móz 34)

6.    Ezt a dicsőséget Mózes és Illés csak hátulról láthatta, most pedig három tanítvány láthatja, s Istvánnak is volt benne része (ApCsel 7). Saul belevakult (ApCsel 9), János láthatta Patmosz szigetén (Jel 1). Mit jelent ez a félelmetes tűz, világosság, dicsőség, tisztaság, szentség nekünk?

7.    Mire is vágyakozott Péter valójában?

8.    Miért nem volt szabad erről beszélniük másoknak?

LESZÁLLÁS A HEGYRŐL
(Mt 17,14-21 Mk 9,14-29; Lk 9,37-43)

Az éjszaka hátralévő részében mélyen hallgattak a tanítványok: soha nem érezték még magukat ennyire embernek, Jézushoz méltatlannak, Jézust pedig sohasem látták még ilyen nagynak. Gyermekek módjára ültek csendben a hegy hideg, magas tetején.

A hegyről lefelé menet nem beszélgettek egymással. Végül is Jézus törte meg a csendet: „Ne beszéljetek a látottakról addig, amíg az Embernek Fia fel nem támadott a halálból.” Megint a halál szó telepedett rájuk. Már másodszor történt, hogy Jézus félreérthetetlenül utalt arra, hogy meg fog halni. De mit akart mondani azzal, hogy a halottak közül feltámad? Most nem mertek vele ellenkezni, úgy, ahogy néhány napja Péter megtette. Csak egymás közt suttogtak a halottak közül való feltámadás rejtelméről. Miközben ezen gondolkoztak, eszükbe jutott, hogy a törvény tudók mindig azt hirdették, hogy mielőtt a Messiás mindent helyreállítana ebben a bűn által megrontott világban, előbb Illésnek kell eljönnie. Előttük volt ismét a látomás, amelyben a hegyen volt részük ezen az éjszakán: ott állt Illés Jézussal. Meg is kérdezték nyomban Jézustól: mit akarnak mondani a törvénytudók azzal, hogy először Illésnek kell eljönnie? Jézus így felelt nekik: „Illés tényleg el fog jönni, mielőtt a Messiás eljön, de mondom nektek, hogy Illés már eljött, de a törvénytudók nem ismerték fel. Azt csináltak vele, amit akartak. Így lesz az Embernek Fia is a szenvedésével.” Akkor megértették a tanítványok, hogy Illés alatt Keresztelő Jánost értette Jézus.

Jézus Keresztelő Jánosban látta az előfutárát: János halála Jézus halálának az előjele volt.

A HOLDKÓROS IFJÚ
(Mt 17,14-21; Mk 9,14-29; Lk 9,37-43)

Még le sem értek egészen a hegyről, amikor nagy tömeggel találkoztak szembe. Egy férfi, egy súlyos beteg ifjú atyja kivált a tömegből, odalépett Jézushoz, földre borult előtte, a többiek pedig tisztes távolságban megálltak Jézus körül. A tömegben volt néhány írástudó is, akik Jézus után tudakozódtak, hogy adatokat szerezzenek a működéséről, hátha megtudnak olyasmit, ami miatt vádat emelhetnének ellene. Előbb már heves vitát folytattak a lent maradt kilenc tanítvánnyal. Annál inkább meglepte őket az, hogy Jézus mindjárt kérdést szegezett nekik: „Min vitatkoztatok a tanítványaimmal?” A körülálló emberek elképedtek. Honnan tudhatja ezt? Hiszen messze volt, fenn a hegyen! A 9 tanítvány gyengén állta meg a helyét, miközben a vitatkozásban gyakorlott írástudók felülkerekedtek és győzni látszottak a szellemi párbajban.

S lám elég volt Jézusnak egyetlen szava és megfordult a helyzet: a vesztesnek tűnő ügy ismét győzelmes üggyé változott.

Az apa közölte Jézussal, hogy a fia érdekében kéri a segítségét, akit egy néma démon tart megszállva. Elmondta, hogy kérte a tanítványok segítségét, de azok nem tudták kiűzni a gonosz démont a fiából. Megindító szavakkal ecsetelte fia helyzetét. Olykor rohamokat kap, szenved, egyszer olyan forró, mint a tűz, máskor olyan hideg, mintha jeges vízbe esett volna. Főleg telihold idején kap rohamokat, olyankor szenved a legjobban. Jézus megindultan hallgatta, azután 9 tanítványának szánva felkiáltott: “Ó hitetlen nemzetség meddig leszek még veletek? Meddig kell még szenvednem tőletek?” Jézus számára iszonyú csalódás volt a tanítványok kudarca, azonkívül nagyszerű bizonyíték az írástudók számára, hogy amit a tanítványok Jézus nyomán csiknálnak az csalás, mert lám tehetetlenek a gonosz lelkekkel szemben.

Maga elé vitette a fiút, akit nyomban előfogott egy kegyetlen roham. Vala-hányszor a démonok Jézus közelébe kerültek, mindig tombolni kezdtek. A fiú a Ibidre zuhant, tépte, szaggatta magát, a szája habzott. Borzalmas látványt nyújtott. Jézus mintha semmit sem vett volna észre, nyugodtan megkérdezte a fiú atyjától: Mióta szenved a fiú ebben a betegségben? Az apa nem értette Jézus nagy nyugalmát, de azért válaszolt: Gyermekkora óta. Majd felkiáltott: Ó Uram, ha tudsz, akkor könyörülj és segíts rajtunk!

Jézus így szólt hozzá: Ha te tudsz hinni, akkor minden lehetséges, mert minden lehetséges annak, aki hisz. Az apa azt kérdezte: Ha tudsz. . . Nem erről volt szó Jézus szerint, hanem arról, hogy van-e hite? Nem Jézuson, hanem az imádkozó hitén múlik minden.

Az atya akkor így szólt: Én hiszek, de nagyon gyenge vagyok, segíts nehogy hitetlen legyek, segíts, hogy erős legyen a hitem. . . Ezután Jézus hangos kiáltással megparancsolta a gonosz démonnak, hogy menjen ki a fiúból. A fiú még néhány fájdalmas mozdulatot tett, majd Jézus kezét megfogva felállt. Egy perce még olyan volt, mint egy halott, most pedig Jézus odavezette az atyához. Visszaadta neki.

Haza is kísérte őket. Az írástudók szégyenkezve és csodálkozva eloldalogtak, a tömeg pedig a látottakat tárgyalva szétoszolt. A kilenc tanítvány nem tudva napirendre térni az események felett, megkérdezte: „Nekünk miért nem sikerült kiűzni a gonoszt?” Egy cseppet sem restellték magukat a kudarcuk miatt, inkább meg voltak sértődve.

Azt remélték, hogy majd Jézus azt feleli, hogy túlságosan erős démonnal akadtak össze. A szívük mélyén úgy érezték, hogy Jézus keveset adott nekik a hatalmából, kevésre tanította meg őket.

Jézus haragra gerjedt. Tökéletesen belelátott a szívükbe, megértette, hogy igazolni szeretnék magukat, azért mondta kertelés nélkül: A hitetlenségetek volt az oka mindennek! A tehetetlenségetek oka a hitetlenségetek. Ha akkora hitetek lett volna, mint egy mustármag, akkor azt mondtátok volna a hegynek, hogy menjen odébb, odébb ment volna és semmi sem lett volna lehetetlen. A démonoknak ez a fajtája nem megy ki, csak egyedül imádkozással és böjtöléssel űzhető ki.

A mustármag példáját azért hozta fel Jézus, mert a mustármag rendkívül kicsi ugyan, de él, magában hordja az életet. Ha a hit valóban él, magában hordja az életet. Ha a hit valóban él, akkor minden lehetséges. És miben mutatkozik meg az, hogy a hit él? Imádkozásban és böjtölésben.

Tanulságok:

1.    Jézus megindul a szenvedéseinken. Nem nézi közömbösen földi életünk gondjait, bajait. Olyan Főpap, aki tele van irgalmassággal és segítőkészséggel.

2.    Nem hiábavaló a buzgó könyörgés. Legfeljebb a hit nélkül elmondott imádság marad meghallgatás nélkül. Aki hittel kér, mind kap.

3.    Jézus számára minden testi szenvedésnél jobban fáj, ha a tanítványaiban kell csalódnia. Óvakodjunk attól, hogy csalódást okozzunk Neki! Csak a hitetlenségünk okozhat Neki csalódást, azért vigyázzunk a hitünkre, építsük, erősítsük egymás hite és szüntelen imádkozás által: Uram növeld a mi hitünket!

4.    Sok minden nem Istenen, hanem rajtunk múlik. Nem az a kérdés, mire képes Isten, hanem az, hogy van-e hitünk?

 

Kérdések:

1.    Jézus dicsősége, hatalma nemcsak a hegyen nyilvánvaló, hanem a hegy lábánál is. A tanítványok miért nem tudták meggyógyítani a holdkóros fiút?

2.    Ránk is vonatkozik-e Jézus Krisztus „kifakadása” a hitetlen és elfajult nemzetségről? Hogyan kell ezt jól értenünk?

3.    Nem lehetett Jézusnak könnyű állandóan „beleütközni” a tanítványok értetlenségébe. Haragja jelzi, hogy bántja ez a tény, a hitetlenségük. De a 12 mégiscsak követte, s megvallotta őt. Mi volt akkor a hiba?

4.    „Imádság és böjt”– vajon ha komolyabban vennénk, lehetséges lenne-e ma is ilyenfajta gyógyítás?

5.    Hányszor okoljuk Istent vagy másokat bajainkért? Igazunk van-e vajon? Változtatni csak a saját „hozzáállásunkon” tudunk, másokat csak Isten változtathat meg. Tudjuk-e, hogy nekünk miben kellene megváltoznunk?

6.    Mi értelme van annak, hogy a hegynek mondjuk: menj innen oda? Mit akart vajon ezzel Jézus mondani?

7.    Jézus többször használja ebben e fejezetben az Emberfia kifejezést önmagára értve. Mit jelent ez?

8.    Jézus vallomása, hogy szenvedni fog, s a harmadik napon feltámad, „érdekes” módon elszomorítja a tanítványokat. Vajon csak a szenvedés üzenetét hallják? Vagy nem hisznek a feltámadásban? Hogyan lehetséges, hogy mi is sokszor csak a mondatok egyik felét halljuk, s azon megsértődünk, vagy elszomorodunk? Mire utal ez?