Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-03-02 19:07
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 667759
  • Egyedi látogatók: 48745
  • Közzétett oldalak száma: 471
Címlap

46. Az első találkozások Pereában

ÁTTEKINTÉS

Ezután az Üdvözítő életében olyan szakasz következik, amelyről egyedül Lukács evangélista készített feljegyzéseket. Sok tanítás és kevés csoda jellemzi ezt az időszakot. Jézus az utolsó erőfeszítéseket tette arra, hogy megértesse az emberekkel, elsősorban a tanítványaival az Isten országa lényegét. Ennek érdekében sok hasonlatot, példázatot mondott. A Lk 9,51-gyel kezdődik és a 18. fejezet végéig tart a beszámoló Jézusnak ezekről az utazásairól.

TANÍTS MINKET IMÁDKOZNI!
(Lk 11,1–13)

A templomszentelési ünnep után Jézus Bétabarába ment, ahol annak idején Keresztelő János keresztelt. A Jordán keleti partján a Holt-tengerhez közel feküdt Bétabara. Odament tehát vissza Jézus, ahol annak idején elkezdte fáradságos munkáját. Ott is maradt, írja János.

Január hónap Palesztinában hideg hónap, sok esővel s a magasabb hegyekben hóeséssel, ami az utazást felettébb nehézzé teszi. Emiatt maradt Jézus hosszabb ideig Bétabarában.

Lukács jegyzett fel egy számunkra is rendkívül érdekes esetet Jézus imádko-zásával kapcsolatban. Egy napon a tanítványok közvetlenül az után mentek oda Jézushoz, hogy befejezte az imádkozását. Feltámadt bennük a kívánság, hogy ők is úgy tudjanak imádkozni, mint Jézus. Megkérték tehát, hogy tanítsa meg őket imádkozni úgy, ahogy Keresztelő János is tanította tanítványait.

Két dolog vált nyilvánvalóvá ebből a kérésből:

a) A tanítványok Keresztelő Jánosra gondoltak. Azon a helyen minden Keresztelő Jánosra emlékeztette őket. András, János és még mások korábban Keresztelő János tanítványai voltak és ott találkoztak Jézussal. A Jánosra való visszaemlékezés indította tehát őket arra, hogy Jézust megkérjék, tanítsa őket imádkozni.

A tanítványok egyre alázatosabbak lettek. Érezték, hogy tanulniuk kell az imádkozást. Gyermekkorukban megtanultak már egyet s mást az imádkozással kapcsolatban a szülői házban. A Jézussal eltöltött három év során is nagyon sokat imádkoztak. Mégis, a három év végén is arra a meggyőződésre jutottak, hogy még sok tanulni valójuk van az imádkozás terén. Hogy az az imádkozás valóban lelki imádkozás legyen Istennel és valóságos haszna legyen az imádkozóra nézve, ahhoz még sokat kell Jézustól tanulniuk. Jézus nyilvánvalóan erőket kapott az imádkozásban.

Nemcsak szavakat mondott Istennek, hanem erőket nyert. Amikor Jézus arcát, lényét látták, akkor jöttek rá, hogy az ő imádkozásuk korántsem az, ami Jézusé.

Amikor Jézus ezt a kérést hallotta, megtanította nekik a Miatyánkot, mondván: Ti így imádkozzatok. Nem azt mondta ezzel, hogy állandóan ugyanazokat a szavakat használják, hanem azt, hogy mindig gyermeki alázattal, mint gyermekek imádkozzanak az Atyához, gyermeki bizalommal és olyan természetességgel, ahogy azt Jézus tette, úgy imádkozzanak.

Ezután egy rövid példázatban azt érzékeltette Jézus, hogy az Atya szívesen hallgatja az imádságainkat.

Beszélt egy emberről akit éjszakának idején, már jóval a lefekvés után, felzörget egy barátja és segítséget kér tőle. Feltétlenül segít rajta, egyrészt, mert barátja, másrészt, mert nagyon kéri.

Ebben a példázatban az az ember, akitől kérnek, Istent jelenti s azt világítja meg a példázat, hogy milyen kapcsolat van Isten és a hozzá forduló, imádkozó ember között.

A hangsúly azon van, hogy, ha egyik ember képes a másik ember kérését meghallgatni, mennyivel inkább megteszi azt Isten, ha segítséget kérünk Tőle. Isten több, mint a barátunk, több, mint az atyánk s ha mégannyira úgy látszik is sokszor, hogy nem hallgat ránk, mégis kész megadni mindent, amire igazán szükségünk van.

A példázathoz még hozzáfűzte a már ismert biztatást: Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Kérni, keresni, zörgetni.

Végül még utalt Jézus arra, hogy a földi apák, a gyarló, fogyatékos, bűnös emberek is, ha gyermekük kér tőlük, készek mindent megadni nekik. Mennyivel inkább a mennyei Atya, a tökéletes, mindenható, csupa szeretet Isten, aki ráadásul nemcsak azt tudja és kész megadni, amit a gyermekei kérnek tőle, hanem még Szentlelket is ad nekik, akik Hozzá fordulnak imádságban.

Tanulságok:

1.    Meglátszik egy-egy emberen, ha imádságos lelkület van benne. Rajtunk ugyan mit láthatnak az emberek?

2.    Az imádkozás tanulható dolog is. A Szentlélek indít ugyan rá, de ahogy elmondjuk imádságainkat, az tanulható és gyakorolható. A gyakorlott imádkozó könnyebben imádkozik, mint a kezdő. Tanítják az imádkozás szabályait, a mondanivaló sorrendjét (megszólítás, dicsőítés, hálaadás, bűnvallás, könyörgés, Jézus közbenjárásának említése, befejezés).

4.    Az imádkozás 4 alapszabálya: a rövidség, egyszerűség, alázatosság és a bizalom. Törekedjünk a lehető legegyszerűbb kifejezésekre, gyermeki alázattal és azzal a bizalommal imádkozzunk, hogy Isten sokkal inkább kész megadni nekünk mindent, amit kérünk Tőle, ha ugyan jót kérünk.

Kérdések:

1.    Úgy tűnik, hogy a tanítványok lassan alázatosabbak lesznek. Kérik Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Érzékelik, hogy Jézus a nagy csodák előtt mindig imádkozik, s hogy éjszakákat „átimádkozik”. Vajon mi hajlandók vagyunk-e imádkozni tanulni? Beszélgessünk arról, ki hogyan imádkozik, s mit tapasztalt meg imádsága meghallgatása kapcsán!

2.    Miért mondjuk minden istentiszteletünkön a Miatyánkot?

3.    A szó szerint megtanult vagy a saját szavakkal elmondott imádság a „hatásosabb”?

4.    Hogyan taníthatjuk gyermekeinket imádkozni, s mikor kell elkezdeni?

5.    Jézus hasonlatai elsősorban a kérő imádságokra vonatkoznak, mintha abban az időben ez nem lett volna szokás Izraelben. Ma viszont úgy tűnik, hogy csak ilyen imádságok hangzanak el gyülekezeteinkben. Milyen imádságoknak vagyunk híjával?

6.    A zsoltárok között átok-mondások is vannak. Ez arra „hatalmaz fel” néhány közösséget, hogy átokimákat mondjon másokra. Miért írattak le vajon ezek az imádságok a zsoltárokban? (például a 94. és a 139.)

ÉTKEZÉS A FARIZEUSNÁL
(Lk 11,37–54)

Lukács még egy történetet jegyzett fel ebből az időszakból. Egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Tekintélyes emberek tiszteletére szoktak annak idején ilyen vacsorákat rendezni. A farizeusnak már az feltűnt, hogy Jézus nem tartotta meg pontosan azokat az előírásokat, amelyeket a farizeusok írtak elő az ilyen vacsorák előtt. Szóvá is tette, amire Jézus határozottan és meglehetősen keményen válaszolt. Kimutatta, hogy azok a tisztasággal kapcsolatos rendelkezések feleslegesek. Különben sem az a legfontosabb, hogy az ember külsőleg mennyire tiszta, hanem az, hogy a bensője tiszta legyen. Ha a szíve gonosz, semmit sem használ, hogy a kezét kétszer vagy háromszor is megmossa. Példák sokaságával bizonyította, mennyire romlott a farizeusok vallási élete.

A TANÍTVÁNYOKHOZ INTÉZETT BESZÉD
(Lk 12,1–12; Mt 10,26–33)

A farizeusok mindent elkövettek, hogy Jézust félretegyék az útból, az emberek viszont nagy tömegben keresték az Üdvözítőt, mert örömmel hallgatták a tanításait és bátor ítéleteit. A sokaság előtt tanítványait barátainak nevezte s a képmutatástól óvta őket, amit így nevezett: a farizeusok kovásza. Nem először tette ezt (Mt 16,6), most azonban a teljes nyilvánosság előtt. Rámutatott arra, hogy hiábavaló dolog a képmutatás, mert ami a szív mélyén van, az egyszer úgyis kiderül. Hiába takarja el valaki szíve hitetlenségét a kegyesség látszatával, nem segít rajta. Arra is biztatta a tanítványokat, hogy ne féljenek a farizeusoktól, bármilyen veszélyes is a gyűlöletük: nem tehetnek többet, legfeljebb a testet ölhetik meg. Jézus nevében vallják csak meg hitüket, Jézus közli a nevüket az ég angyalaival, Isten országa ajtónállóival, a farizeusok pedig elkerülhetetlenül ítélet alá kerülnek. Ha bevádolják őket, akkor se féljenek, mert a Szentlélek majd megtanítja nekik, hogy mit mondjanak.

A BOLOND GAZDAG
(Lk 12,13–21)

Rövid idő alatt Jézus neve egész Bétabara környékén ismertté vált. Mindenféle problémájukkal hozzáfordultak az emberek. Egy alkalommal egy örökségi vitával is megkeresték őt.

Egyébként az öröklés kérdését Izraelben apró részletességgel szabályozták a törvények. Az egyik örökös felkérte, hogy legyen döntőbíró az ügyében. „Mondd a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.”

Jézus válaszából kiderül, hogy ezt az embert a kapzsiság hajtotta. Már gazdag volt, de egyre több pénzre vágyott s ennek az érdekében Jézust is fel akarta használni. Nyilvánvalóan nem volt igaza, mert egyébként a szokásos módon érvényesítette volna a jogát a bíró előtt, ő azonban úgy vélte, ha sikerül megnyernie Jézust, annak tekintélye előtt majd a testvére is meghajol. Jézus erőteljesen elutasította a felkérést. Beláttatta az emberrel, hogy a pénzsóvárság csak rosszra visz s elmondott egy esetet egy emberrel kapcsolatban, aki nagyon gazdag volt. Mindent megszerzett már magának s akkor Isten váratlanul véget vetett az életének. „Így jár mindenki, aki kincseket gyűjt és nem Istennél akar gazdag lenni.”

Kérdések:

1.    Mi testvéreknek hívjuk egymást, Jézus a barátainak nevez bennünket. Mi a kettő között a különbség, s miért így tanítja nekünk ezt a mi Urunk?

2.    Miben áll a képmutatás? Milyen szavakkal tudnánk még jellemezni?

3.    Mi volt a bolond gazdag vétke valójában?

4.    Mit jelent lelki kincseket gyűjteni? Mit jelent Isten szerint, Istenben gazdagnak lenni?

AZ ÉLET GONDJAI
(Lk 12,22–34; Mt 6,19–34)

Az előző példához csatlakozva beszélt tovább Jézus a szent gondtalanságról, amelyben az övéi élhetnek.

Aki keresi Isten országát és ragaszkodik hozzá, az nyugodtan élhet, mert számíthat Isten áldásaira.

Tanulságok:

1.    Nincs annál nagyobb dolog, minthogy Jézus a barátjának nevez valakit. Sokak előtt nevezte így a tanítványait s annak nevez ma is mindenkit, aki hit által van kapcsolatban vele, szereti Őt és ragaszkodik Hozzá. Hit, szeretet és hűség jellemzi Jézus barátait.

2.    Óvakodnunk kell a képmutatás kísértésétől. A legrosszabb megoldás látszattal takargatni a valóságot, holott éppen Jézus az, aki a valóságot meg tudja változtatni: holtakat tud feltámasztani, betegeket meggyógyítani, semmiket felmagasztalni, távollevőket közelvalókká tenni, kőszívűeknek hússzívet adni, tudatlanokat bölccsé tud tenni.

A képmutatás legfeljebb ideig-óráig segít és csak néhány embert téveszthet meg: Istent nem lehet megtéveszteni és az ítéletet sem lehet elhárítani vele. A helyes út: az alázatosság és a megtérés.

3.    Lelki kincseket kell gyűjteni. Ne az bántson, ha a földi kincsekből nem jut elég, inkább az nyugtalanítson, hogy van-e már kincsünk Istennél?

A GALILEABELIEKKEL KAPCSOLATOS KÉRDÉS
(Lk 13,1–5)

Lukács evangélista leírta azt az esetet is, amelyiknek a során közölték Jézussal, hogy Pilátus parancsára néhány galileabelit legyilkoltak a templomban. Éppen akkor történt, amikor azok az áldozat bemutatásával foglalatoskodtak, úgy, hogy a vérük együtt hullott az oltárra az áldozat vérével. Bizonyosan a Lombsátor ünnep alkalmával történt. Jézus nagyon jól tudta mi ezt. Azt is tudta, miért közölték vele az eseményt: jusson eszébe, hogyan járnak azok, akik kihívják maguk ellen a hatalmasság haragját. Ha továbbra is olyan szabadon beszél, számoljon vele, hogy előbb-utóbb ráfizet az igazmondásra és a bátorságra. Hiszen Jézus is galileabeli volt.

A hírközlők azonban nemcsak Jézust akarták figyelmeztetni, hogy vigyázzon magára, ne sodorja bajba magát. Azt is gondolták, hogy azok a galileabeliek bizonyosan nagyon bűnös emberek is voltak, különben nem jártak volna az elmondottak szerint.

Erre a gondolkozási módra Jézus nemet mondott. Példaként a Siloám tavával összefüggő vízvezeték építésével kapcsolatos felkelés áldozataira hivatkozott. Pilátus a templom pénztárából is igénybevett pénzt az építés költségeire, a zsidók ezen megbotránkoztak, fellázadtak, majd a római csapatok elől a Siloám tornyába zárkóztak. A rómaiak rájuk döntötték a tornyot s 18 felkelő ott pusztult.

Velük kapcsolatban ugyanúgy felmerült a kérdés: vajon ezek bűnösebbek voltak másoknál, akik nem jártak így? Jézus azt mondta: Nem! A rendkívüli szerencsétlenségek mögött nem feltétlenül kell rendkívüli bűnöket is sejteni. Inkább magunkban kell megkeresnünk azokat a bűnöket, amelyekből meg kell térnünk, semmint mások életében feltételezni.

A TERMÉKETLEN FÜGEFA PÉLDÁZATA
(Lk 13,6–9)

Hogy még jobban aláhúzza az elmondottak értelmét, Jézus elmondta a terméketlen fügefa példázatát. Izraelben úgy tekintettek a fügefára, mint a legértékesebb gyümölcsfára. Éppen ezért a legnagyobb véteknek tartották kivágni egyet közülük. Valósággal bálványozták a fügefákat: már júniusban meghozták az első termést, augusztusban a másodikat s még azután is állandóan lehetett találni rajtuk újabb gyümölcsöket - legfeljebb nem voltak olyan nagyok, mint az első két termés gyümölcsei.

Akiről a példázat szól, annak a szőlőskertje középen állt egy fügefa. A szőlőnek természetesen nem használt, mert az árnyékában gyengébb volt a szőlő. Sok napfényt felfogott s a gyökerei kemény harcban álltak a szőlő gyökereivel. Ez a fügefa éveken át nem termett semmit. Így támadt a gazdának az a gondolata, hogy kivágja a fát. Természetesen ehhez megvolt a joga és senki nem vonta azt kétségbe. Legfeljebb azt várták el, hogy legalább 3 évig várjon, aki egy fügefát ki akar vágni terméketlenség miatt.

A gazda kertésze azonban más véleményen volt: úgy gondolta, vár még egy esztendőt, azalatt pedig mindent elkövet, hogy a fát termésre serkentse. S ha az sem használ, akkor valóban nem marad más hátra, mint kivágni azt a fát.

Ez a rövid történet példázat. A fügefa Izrael népét jelenti, akárcsak Jóél próféciájában (Jóél 1,7). A tulajdonos Istent jelképezi, akinek Izrael saját népe. Ő ültette, mintha fa lett volna a népek erdejében, Isten kertjében. A kertész Jézus Krisztus. Ő jár közben Izraelért és vállalja, hogy még megpróbál valamit, csakhogy el ne vesszen a nép. A 3 év azt a három esztendőt jelenti, amelyet Jézus az Izraelért való fáradozással töltött el. Ha azonban Izrael nem hoz gyümölcsöt s olyan terméketlen marad, mint azelőtt, akkor el kell tűnnie a történelem színpadáról s helyet kell adnia az új egyháznak, a keresztyén gyülekezetnek, amelyik majd elterjed az egész világon.

Egyszerű formában érzékeltette Jézus a hallgatóival, hogy Izrael fiainak meg kell térniük. Csak az egész népnek a megtérése mentheti meg az országot. Tehát nem a galileusokról vagy a Siloám tornyának áldozatairól kell gondolkozni, hanem Izrael népének egészéről: megmarad vagy eltűnik?

Tanulságok:

1.    Rendkívüli megpróbáltatások mögött nem szükséges rendkívüli vétkeket keresni. Különösen nem a mások életében. Inkább minden szerencsétlenség esetében magunkba kell néznünk s azt kell meggondolnunk: mi magunk sem vagyunk különbek azoknál, akik szerencsétlenül jártak, mégis megvagyunk, sértetlenül, épen élhetünk. S ezért a kegyelemért kell hálát adnunk s ezen a kegyelmen kell elcsodálkoznunk.

2.    Nem elég keresztyénnek lenni, keresztyénnek is kell bizonyulni. Nem elég hinni: a hit gyümölcseit is kell teremni. Nem elég egyháznak lenni, Jézus Krisztust ki kell ábrázolni a szeretetben és a szolgálatban. A hit és a kiválasztás csak annyi, mint a munkaképesség és a munkábaállítás: a lényeges az elvégzett munka. Ami Izraelre vonatkozott a terméketlen fügefa példázatában, az a mai keresztyén egyházra és gyülekezetre is vonatkozik. Megmarad vagy eltűnik? Ez attól függ, hogy megtér-e bűnéből és mi, az egyház tagjai valóban Jézus követőinek bizonyulunk-e?

Kérdések:

1.    Mit sejthetünk a nagy szerencsétlenségek, tömeges áldozatokat követelő katasztrófák mögött? Hogyan engedheti meg ezeket Isten? Gondolkodjunk együtt Jézus példázatával, s így keressük a válaszokat!

2.    Nem a tragédiákon kell csodálkoznunk, hanem a kegyelmen, mely bennünket még mindig oltalmaz! Isten haragja van a világon a bűn miatt; az a csoda, ha nem történik rossz körülöttünk. Növelje ez hálaadásunkat megtartatásunkért, s buzdítson könyörületességre azok iránt, akiket bántalom ért. Hogyan tudunk másoknak segíteni ilyen helyzetekben?

3.    A fügefa gondozás nélkül is termi a maga gyümölcseit, megfelelő éghajlaton akár háromszor is évente (azaz fél éven át találhatunk rajta gyümölcsöt). A szőlő ezzel szemben állandó gondozást igényel, s csak egyszer terem. Mindkettő szimbolikusan a termékenységet, gazdagságot, Izrael jólétét jelképezte már a prófétáknál is. Vajon mit akar Jézus a példázattal mondani?

4.    A három esztendeig tartó várakozás általános szokás volt, az egy év már Jézus „ráadása”. Mit jelent ez a tény a mi lelki életünk gyümölcstermésére gondolva?

5.    A kivágás végleges. Vajon lehetséges-e ilyen módon semmivé tenni valakinek a hitét?