Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-01-26 16:57
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 537572
  • Egyedi látogatók: 44851
  • Közzétett oldalak száma: 470
Címlap

34. A kenyerek megsokasítása, Az élet kenyere

(Mt 14,13-21 ;Mk 8,30-44 ; Lk 9,10-17; Jn 6,1-13)

Jézus elhajózott Kapernaumból, hogy egyedül lehessen és imádkozhassék. Az út nem tartott sokáig, mert csak Betsaidáig mentek. Ez a Betsaida nem azonos a Galileában fekvő hasonló nevű városkával, amelyik Kapernaumtól délnyugatra található, éppen azért, hogy megkülönböztessék, leginkább Betsaida Julias-nek nevezték. Ez a helység a Jordán keleti partján feküdt, közvetlenül a Genezáret tavi torkolata előtt. Régebben jelentéktelen kis halászfalucska volt, de Fülöp negyedes fejedelem nagyon kiépíttette. Jézus bizonyosan nem ok nélkül igyekezett Fülöp területére, mivel számítani lehetett arra, hogy Keresztelő János kivégzése miatt a Heródes fejedelemsége alá tartozó Galileai területeken lázadások törnek ki, amelyekre Heródes várhatóan szigorú ellenrendszabályokkal fog válaszolni. Jézus az ilyen politikai nyugtalanságok elől húzódott arra az országrészre, ahol Fülöp, Heródes ellenlábasa, vérig sértett és megalázott testvére uralkodott.

Hamar odaértek a kívánt célhoz, partra húzták a hajót, de kiderült, hogy Kapernaumból időközben a szárazföldi úton már nagy tömeg gyülekezett oda, ahova Jézus megérkezett. A tömeg a parton helyezkedett el.

Ennek két oka is volt:

a) a Húsvét közel volt (Jn 6,4). Sokan készülődtek tehát a Jeruzsálemi útra s útközben felkeresték Jézust, hogy találkozzanak vele.

b) Keresztelő Jánost meggyilkolták. Egész Galileában nagy tisztelet vette körül a prófétát és most hitvány asszonyi cselszövésnek esett áldozatul a megbecsült próféta; annál nagyobb elszánással keresték ezek az emberek Jézust, azt várva, hogy most már nem habozik és ledönti a trónról Heródest, beül a királyi székbe véget vet a római megszállásnak is. Elég egy szava és Galilea egy emberként áll mögéje. Soha nem volt olyan alkalmas időpont a szabadságharc megindítására, mint most a Keresztelő János meggyilkolása utáni idő. Most vagy soha! ez élt a lelkekben.

Ilyen gondolatok foglalkoztatták a Jézust kereső tömeget. Hatalmas lelkesedéssel fogadták a partra lépő Jézust. Kijutott a lelkendezésből tanít­ványainak is, akikben máris a nagy hadvezér vezérkarát ünnepelték. Fülöp területén voltak, nem kellett tartaniuk üldözéstől, Heródesnek nem volt hatalma felettük.

A hely is olyan alkalmas volt, mint a gyülekezés ideje. Semmi sem hiányzott tehát a nagy álom gyors megvalósításához.

Jézus bizonyosan nem fog vonakodni, ha azt látja, hogy 5000 férfi várja a parancsát. Jézus azonban nyugodt és magabiztos maradt. Egészen más célja volt ennek a nyugodt helynek a felkeresésével, de amikor meglátta az embereket, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj, megesett rajtuk a szíve és beszélni kezdett nekik, majd meggyógyította a betegeiket, de szabadságharcról, gyűlöletről, bosszúállásról, egyszóval olyasmiről, amiről hallani akartak, egy szót sem szólt.

AZ 5000 EMBER MEGVENDÉGELÉSE

Amióta ezek a galileabeliek elveszítették Keresztelő Jánost, valóban olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Jézus meg is tett értük mindent, mert irgalommal és szánakozó szeretettel volt telve.

Amikor már délután 3 óra volt, közeledett az alkony, el kellett bocsátania a tömeget, hogy ki-ki éjszakai szállást keressen magának. Jézus nem akarta őket éhesen útnak engedni; szólt hát a tanítványainak, hogy adjanak enni az embereknek. Abban a pillanatban éppen Fülöp volt az, aki a legközelebb állt Jézus mellett, odafordult tehát Fülöphöz a kérdéssel: Honnan vegyünk kenye­ret, hogy ennyi ember ehessen? Bizonyosan nem volt véletlen, hogy akkor éppen Fülöp állt ott, mert talán neki volt a legkisebb és leggyengébb a hite a tanítványok között, szüksége volt ezért egy próbatételre (Jn 14,8-9). Fülöp nem értette meg, hogy Jézusnak a kérdése mögött mély értelem húzódott. Felelt is őszintén, teljes reménytelenséggel: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég, hogy egy-egy ember csak egy keveset is kapjon. Ha 5000 férfi között elosztanának 300 kiló kenyeret, 6 deka jutna egynek.

Valóban nem sok egy éhes embernek.

Ezalatt a többi tanítványok elindultak, hogy utánanézzenek, mit lehetne csinálni? Átkutatták a halászbárkát, amivel jöttek. Az eredmény egy kisfiú kosarában szerénykedett: öt árpakenyér és két hal (Mt 14,17; Mk 6,38).

Igazán nem volt sok. Az árpakenyér olcsó, de tápláló étel volt, főleg a szegények ették. A halak pedig inkább csak halacskák voltak. A szegények az ilyeneket ezrével fogták és kenyérrel fogyasztották. Nem lehet elcsodálkozni azon, hogy András csak ennyit mondott: Mi ez ennyinek? Jézus nem így vélekedett. Megparancsolta a tanítványoknak, hogy ültes­sék le az embereket a fűre csoportokban. Ötvenes és százas csoportokban elhelyezkedett a tömeg, úgyhogy könnyűszerrel meg lehetett számolni őket; mintegy 5000-en lehettek férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül. Rengeteg ember! És mind Jézustól várt mindent…

A tanítványok akkor még nem értették, miért kell nekik leültetniük az embereket s mit akar tenni Jézus? Engedelmeskedtek ugyan, de fogalmuk sem volt, mi fog történni? Jézus pedig kezébe vette a kenyereket, égre emelte tekintetét és hálaimába kezdett. Az imádkozás után elkezdte tördelni a kenyereket és továbbadta a tanítványoknak, azok pedig a földön ülő embereknek, ugyanúgy a halakat is.

Mindenki evett és jóllakott. Utána pedig Jézus összeszedte a morzsákat is, hogy semmi se vesszen el. Tizenkét kosár telt meg a maradékkal.

Tanulságok:

1.    Vannak imádságok, amelyeket magányosan, belső kamránkban, négy­szemközt kell elmondanunk Istennek. Vannak dolgok, amelyekről mások előtt nem beszélhetünk, mert nem értenék meg, vagy félreértenék még az imádkozó társak is. De az a tény, hogy a belső kamrában otthon imádkozik valaki, még nem jogosít fel arra, hogy elhanyagolja a gyülekezet imádkozó közösségét, ahol ketten, vagy hárman egybegyűlnek Jézus Krisztus nevében, vagyis a társaságban. Egyikfajta imádkozás nem pótolja a másikat. A kettőt együtt kell gyakorolni.

2.    Jézus arra tanít, hogy tegyük félre a magunk életét és álljunk mindenki szolgálatára. Amikor Jézus azt mondta, hogy aki őt követi, tagadja meg magát, nem az aszkézisnek olyan túlzásaira gondol, amilyenekkel a középkorban gyakran lehetett találkozni, hanem az élet megszokott, apró helyzeteiben a magunk érdekének a félre tételét kívánta meg: pihenni akartam, de mások szolgálatot vártak tőlem, hát nem küldöm el őket. Ha magunkat mások kárára megkíméljük, az nem pihentet meg, de még testileg is megújít az az öröm, amit a jócselekedet nyomán érzünk.

3.    Istennek hitben kell engedelmeskednünk. Amit mond vagy parancsol, igéjében közöl, akkor is meg kell tennünk, el kell fogadnunk, ha éppen nem értjük, miért azt és úgy kívánja tőlünk. Hinnünk kell, hogy Isten minket szeret, mindent javunkra tesz s egyszer mindent megértünk, minek, miért kellett úgy történnie, ahogy Isten akarta?

4.    Isten a keveset is elegendővé tudja tenni. Miközben a sokkal is lehet elégedetlen, a kevéssel is lehet megelégedett az ember.

Kérdések:

1.    Keresztelő János halála megrendítette a tömeget. Nem akarták elen­ged­ni Jézust, s együtt akartak maradni. Még az éhség és a kimerültség árán is, mert lelki támaszra volt szükségük. Jézus nagyon jól értette ezt, s könyörült rajtuk. Ahogy tette ezt Isten Illéssel (a Kerit-patak mellett, 1Kir 17) és a Hóreb hegyén, 1Kir 19). Gondoljuk végig mindezek alapján: Mivel segíthetünk egy-egy megrendült emberen (étel, alvás, közösség­vállalás stb.)?

2.    Jézus a kevésért is hálát tud adni, s így az elég lesz. Semmit sem tett a szemnek – a kenyér és a hal osztás közben lett elég, s nem előtte „varázsolt” kenyér-hegyeket. Milyen tapasztalataink vannak „hasonló” esetekben? Mertünk-e a kevésért hálát adni?

3.    Jézus egyedül akar maradni, s nem engedik. Szolgálnia kell. Hol van vajon a határ a szolgálatban és a pihenésben? Nem két végén égetjük-e a gyertyát?

4.    A tanítványok a csoda részesei. Néhány megtört kenyérrel kell odalépniük a csoportok elé. S átélhetik, hogy elég, mert az ő részük „csak” az engedelmesség. Osszuk meg hitbeli megtapasztalásainkat: emlékszünk-e olyan példára, amelynek során engedelmességből részesei lehettünk Isten munkájának!

5.    A maradék több,  mint a „kiindulási” mennyiség. Mit tanít ez nekünk?

A KRITIKUS PILLANAT
(Mt 14,22; Mk 6,45; Jn 6,14-15)

Az emberek egész nap nyugodtak voltak, jóllehet egészen más gondolatok foglalkoztatták őket, mint amelyekről Jézus beszélt. Ennek ellenére türelmesen hallgatták Jézus szavait. Közben Heródes elleni gyűlöletük változatlan maradt. A kenyerek megsokasításának a csodatétele azonban véget vetett a nyugalmuknak és a szenvedély soha nem sejtett erővel tört ki belőlük: ezt a Jézust követik, ő kell nekik, ez az ő emberük! Végre van vezére az elnyomott népnek, van aki a szolgaság házát a szabadság házává változtatja… Le Heródessel és Heródiással és a megalkuvókkal! Ezre torkából hangzott a bizonyságtétel: ,,Bizony ez az a próféta, akinek e világba kellett jönnie.” Amiben Keresztelő János még nem volt biztos,vajon tényleg Jézus-e az, akit a próféták ígértek, vagy valaki mást kell várni (Mt 11,3), azt ez a tömeg most lelkesen hirdette: Ő az, akinek az eljövetelét a próféták jövendölték.

A tömeg tudni sem akart távozásról. Elsöprő lelkesedéssel vették körül a középen álló Jézust és tanítványait. A tanítványok természetesen élvezték a helyzetet. Ilyesmiről álmodoztak már régtől fogva! Így van értelme annak, hogy mindenüket elhagyva követik Jézust!

Jézus tisztán látta, hogy királlyá akarják tenni. Ha ellenkezik a tömeggel, akkor kényszerítik, hogy elfogadja. Megnehezítette a helyzetet a Húsvét közelsége, amikor óriási tömeg gyülekezett Jeruzsálemben s igen alkalmasnak látszott egy általános felkelés kirobbantására. A tömeg tisztában volt ezzel a lehetőséggel: ez lesz az igazi Húsvét, amikor Izrael másodszor támad fel a halálból. Először Egyiptomban, másodszor pedig most a római uralom halálából.

Jézus most is megőrizte nyugalmát. Pontosan tudta, mit kell ebben a helyzetben cselekednie. Először is a tanítványait kellett eltávolítania, mivelhogy tele voltak a földi dicsőség kívánásaival. Kényszerítette tehát őket, hogy szálljanak be a hajóba és hajózzanak el a túlsó partra (Mk 6,45). Amikor ez megtörtént, ellentmondást nem tűtő hangon visszautasította a tömeg szándékát, vele kapcsolatos terveit és felszólította őket, hogy oszoljanak szét. Az emberek engedelmeskedtek neki. Jézus pedig elvonult a hegyre, ahol végre egyedül lehetett és elmerült az imádkozásban.

Kérdések:

1.    Óriási a kísértés: hiszen aki kenyeret tud adni akkora tömegnek, annak királynak kell lennie! Mi itt a különbség – a megkísértés történetében tapasztaltakkal összevetve (Mt 4)?

2.    A tömeg úgy reagál, mint a samáriai asszony hasonló helyzetben: „Add né­kem azt a vizet!” (Jn 4) – azaz biztonságra (inkább: bizonyosságra) vágyik. Jó lenne mindig  valaki, aki leveszi rólunk a mindennapi gondokat. Jé­zus valami egészen mást akar: megtanítani arra a bizalomra, mellyel érdemes dolgozni a mindennapi kenyérért. Hogyan lehet bizalmat tanulni?

3.    Jézus királlyá választása más fórumon és más események kapcsán valósult meg. Vegyük sorra, mi mindennek kell még megtörténnie ahhoz, hogy királlyá legyen?

4.    Sokszor vagyunk úgy, hogy csak dolgaink megáldását kérjük Istenünktől. Mi a hiba ebben az elgondolásban? Miért nem jó ez a gyakorlatban?

AZ IMÁDSÁG
(Mt 14,23; Mk 6,46)

Jézus mindig leborulva imádkozott, amikor egyedül volt. Előtte ott hullámzott a tenger, rajta valahol a messzeségben látszott a tanítványok hajója. Az este ráborult a vidékre.

Jézus imádsága órákon át tartott. Már hajnalodott, 3 óra felé járt az idő, amikor befejezte az Atyával folytatott lelki beszélgetést. Minden benne volt abban a beszélgetésben: hálát adott a tanítványok útjáért, annak eredményeiért, feltárta lelke szomorúságát Keresztelő János halálával kapcsolatban, elmondta az örömét a kenyerek csodájáért és a gondját is, a galileai ezrek miatt, akik mindenáron királyt keresnek maguknak.

Azon az éjszakán az Atyától minden kérdésére választ kapott Jézus. Tisztán állt előtte az út s annak végén a Kereszt. Attól kezdve többször is szóvá tette a tanítványok előtt a sorsát és a végén rá váró keresztet, sőt azt is, hogy egy közülük majd elárulja őt.

Jézus elutasította a csillogó aranykoronát, amit az emberek akartak a fejére tenni, Isten pedig egy másik koronát szánt a fejére: a töviskoronát. Jézus alázatosan és engedelmesen elfogadta.

Tanulságok:

1.    Lehet valaki mintakeresztény helyett ,,mintha-keresztény” is. Azok, akik Jézust türelmesen hallgatták, csak látszólag érdeklődtek Isten országa dolgai iránt. Igazi céljaik egészen mások voltak. Látszólag az igére éhező és szomjazó emberek voltak, a valóságban mást akartak. A látszat sokszor csal. Isten azonban a szíveket vizsgálja, és azt mondja: ,, Tudom a te dolgaidat.”

2.    Jézus mindig tudja, mikor, mit kell cselekednie. Ha a tanítványokra hallgatott volna, akkor azonnal királlyá kiálttatta volna ki magát. Jézus azonban nem kapkodott, nem bizonytalankodott, nem is hibázott. Tudta mit kell tennie és meg is tette, annak ellenére is, hogy azzal csalódást okozott mindenkinek. Minden tekintetben helyesen cselekedett. Mert, ha engedett volna a mindenki vágyának és élére állt volna a szabadságharcnak, az nem végződött volna másképpen, mint ahogy 40 évvel később végződött: a felkelőket megölték, Jeruzsálemet elpusztították, úgyhogy kő kövön nem maradt. Abból a tömegből nem maradt volna senki. Azok az emberek, akiket a Heródes elleni gyűlölet elvakított, nem is sejtették, hogy amikor Jézust királlyá akarták tenni, voltaképpen a saját halálos ítéletüket írták volna alá. Ugyanakkor azt sem tudták, hogy amikor Jézus nemet mondott nekik, aláírva a saját halálos ítéletét ott a hegyen, imádkozás közben, és az ő halála révén azok az emberek mind üdvösséget találhatnak, örök életet nyerhetnek.

3.    Sohase felejtsük el, hogy Isten a mi Urunk, mi pedig szolgái vagyunk. Általában mindig azt tesszük, hogy vannak ügyeink, elképzeléseink, kezdeményezünk valamit és abba belekalkuláljuk Isten segítségét, azaz szolgálatát. Mi jelöljük meg Neki, hogy mikor, mit kell tennie. Nem csoda, ha az Úr olykor magunkra hagy a kezdeményezéseinkkel. Ő nem feladatot vár tőlünk, hanem gyermeki engedelmességet.

Kérdés:

1.    Jézus végre egyedül van, az emberek csodálatától távol, a tanítványok dicsőség-kívánásától messze; imádkozva. A dicsőség egyedül Istené. Mózes elvett Isten dicsőségéből, ezért nem mehetett be a Kánaán földjére (4Móz 20,12). Megadjuk-e minden helyzetben Istennek, ami Istené?

A VIHAR
(Mt 14,24-43; Mk 6,47-53; Jn 6,16-21)

A kenyerekkel jóllakatott galileai férfiak lelke tele volt viharos érzésekkel, belső háborgással s mintha csak visszhang jelentkezett volna rá a természet világában, vihar támadt a tengeren is.

Amikor a tanítványok hajója már jókora utat megtett, hajnal felé szél támadt és egyre magasabb hullámokat korbácsolt. Áprilisban meglehetősen gyakori az éjszakai vihar a Galileai tavon. A tanítványok valószínűleg ellenszéllel küszködtek egész éjjel, mert amikor a vihar kitört, már nagyon kimerültek voltak, mégis csak 6-7 kilométernyi utat hagytak maguk mögött. Ha nem akadályozta volna őket az ellenszél, akkor már megérkeztek volna a kitűzött célba. Helyzetük egyre aggasztóbbá vált, a hullámok egyre nagyobbak lettek, a szél ereje fokozódott, az ő erejük ezzel szemben egyre fogyott, a veszély kezdett kétségbeejtővé válni. Félő volt, hogy a hajó felborul. nem ok nélkül fogta el őket a halálfélelem. Miért kellett Jézusnak erre az útra kényszeríteni őket? Ha a parton maradnak vele, akkor most semmi bajuk sem volna. Amikor már-már feladtak minden reményt, váratlanul ismeretlen alak jelent meg a hajó közelében: a reszkető tanítványok kísértetnek vélték s úgy látták, hogy elmegy a hajójuk mellett, de a tanítványok hangos kiáltásaira a hajó felé vette az irányt s megszólalt Jézus jól ismert hangja: ,,Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Először úgy tett, mintha észre sem venné a küszködő tanítványokat, de amikor segítségért kiáltoztak, egyenesen hozzájuk ment: a vízen járva!

A tanítványok helyzete egyszeriben megváltozott: már nem gondoltak a viharra, a veszedelemre. Meg voltak győződve róla, hogy nem érheti baj őket.

Péter, a lelkes, tüzes tanítvány nem volt képes továbbra is nyugodtan a helyén maradni. Felkiáltott: ,,Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken!” Amikor Jézus hívta, Péter kilépett a hajóból és elindult Jézus felé, a vízen járva. Amíg Jézusra nézett, nem is történt semmi baj, de amikor a hullámokra irányította a figyelmét, egyszeriben süllyedni kezdett, úgyannyira, hogy segítségért kiáltott Jézushoz: Uram, ments meg! Akkor már Jézus mellett volt, megragadhatta Jézus kinyújtott kezét s megmenekült. Jézus csendesen dorgálta: ,,Kicsinyhitű, miért kételkedel?”

Pár pillanattal később már a hajóban voltak, és nyomban elült a vihar. A tanítványok elcsodálkoztak, majd leborultak előtte s úgy imádták, mint Isten Fiát.

Hamarosan a túlsó parton találták magukat s olyan biztonságban voltak, mint akárhány más alkalommal, amikor izgalmak nélkül tették meg az átkeléssel járó utat. Biztonságosan kikötöttek Genezáret földjén (Mk 6,53).

Tanulságok:

1.    Nem az a legfontosabb, hogy az életünkben soha ne forduljanak elő félelmetes helyzetek, veszélyek, hanem az a legfontosabb, hogy Istent mindig közel tudjuk magunkhoz. Az a tudat, az a hit, hogy közel van, és hatalmas erejével tud és akar segíteni, átsegít minden nehéz helyzeten. A magárahagyatottság, az egyedüllét viszont mindennél gyötrelmesebb. Nekünk ígéretünk van rá, hogy Isten nem hagy minket árvákul, eljön hozzánk (Jn 14,18).

2.    Jézus sohasem felejtkezik el a tanítványairól. Még imádságban elmerülve is látta őket, amint a tengeren hajóznak és küszködnek. Bár erről nekik nem volt tudomásuk, mégis ez volt a valóság. Jézus látja a küzdelmeinket és félelmeinket. Tudja a dolgainkat.

3.    Ugyanaz a hullámverés, amelyik a tanítványokat halálfélelemmel töltötte el, ugyanaz Jézus számára a tanítványokhoz vezető út volt. Sokszor a gondjainkon keresztül könnyebben eljut hozzánk, mint olyankor, amikor nagyon jól megy a dolgunk. Azért próbál meg, hogy legyen útja hozzánk.

4.    Vannak esetek, amikor Jézus vár arra, hogy kérjünk segítséget. Vannak dolgok, amiket olykor kérés nélkül is ad, de egy-egy esetben zökkenőt okoz a ,,természetes ellátásban”, hogy elgondolkoztasson, ráébresszen arra, hogy rászorulunk s mindent Tőle kapunk.

5.    Amikor Jézus bent van a hajónkban, olyankor csend van körülöttünk. A lármás viharok, a nagy nyugtalanságok az elfelejtkezés, eltávolodás, a kételkedés jelei.

Kérdések:

1.    „Nem az a fontos, hogy ne történjen velünk baj, hanem, hogy Isten velünk legyen a bajban!” – vajon igaz-e ránk vonatkoztatva ez a mondat?

2.    A tanítványok végignézték a kenyér-csodát, s most a vízen járást. Nem véletlen, hogy leborultak Jézus előtt. Mit akart Jézus megtanítani ezekkel a csodákkal?

3.    Péter azonnal meg akarja kapni a választ: hogy is van ez… Miért sikerül először, s később miért süllyed el? Vannak-e hasonló tapasztalataink?

4.    Jézus számára az út „folytatódott” a vízen – mert oda kellett mennie a tanítványokhoz. Ez a természetesség jellemzi minden csodáját. Hol van imádságaink határa?

5. Mi vihart látunk, Jézus pedig a szívünket. Hogyan lehetne mindig „egy emelettel feljebb” (Gyökössy E.) látni? Hogyan lehet a szívünkben elvehetetlen békesség?

KAPERNAUM ELUTASÍTJA JÉZUST
(Jn 6,22–66)

A nagy tömeg, amelyik evett a kenyerekből, mindenfelé kereste Jézust. Jól megfigyelték, hogy Jézus nem szállt be a hajóba, nem utazott el tanítványaival, ott kellett tehát lennie valahol a környéken. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor estefelé Jézus a tanítványokkal együtt hajón érkezett Betsaida irányából. Rögtön rájöttek, hogy újabb csodának kellett történnie. Körülvették Jézust és faggatták, hogy mi történt, hogy lehetséges az, hogy nem szállt hajóba és mégis a túlsó part felől érkezett Kapernaumba?

A nagy beszélgetés, ami erre következtetett, a kapernaumi zsinagógában zajlott le a Jézus visszaérkezését közvetlen követő napon. A zsinagóga teljesen megtelt s feszült figyelemmel hallgatták Jézust.

Jézus tisztában volt azzal, hogy ezekkel az emberekkel egyszer s mindenkorra megszakad a jó kapcsolata, mert amit tőle várnak, azt ő nem vállalja és nem adja meg nekik.

Nem volt hajlandó királyuk lenni abban a földi értelemben, ahogy kívánták. Nem volt hajlandó felkelést szítani Heródes ellen és kirobbantani egy véres, pusztító háborút.

Ez a nap döntő volt Jézus és Kapernaum kapcsolatában: ki kellett derülnie, hogy a kapernaumi nép akar-e lelki királyt, vagy elutasítja? Most világosan elmondja nekik a megváltás művét, amelyet ő e világ érdekében véghez visz, s Kapernaum dönt, hogy kell-e ez neki vagy nem?

a) Beszéde első részében (26-33) leleplezte a kapernaumiak téves reménységét: ők ettek a kenyerekből, de nem értették meg a kenyerek megsokasításának mélyebb értelmét. Nekik földi áldások kellettek: politikai értelemben vett szabadság, földi gazdagság és jólét. Ha azonban Jézus hívei akarnak lenni, akkor le kell tenniük a saját elképzeléseikről és Isten dolgait kell cselekedniük. Nem azt kell várniuk Jézustól, hogy előbb-utóbb megteszi nekik, amit várnak tőle, hanem bízzanak Jézusban és bízzák rá magukat. Az emberek azonban összehasonlították Mózest és Jézust és úgy találták, hogy Mózes csodája a mannával nagyobb volt, mint az, hogy Jézus 5000 férfit egyszer jóllakatott kenyérrel. Mózes mindennap kenyeret hullatott az égből. Akkor Jézus az igazi mannára mutatott rá, mire a sokaság azt kérte Jézustól, hogy ő is adjon nekik mindennap igazi mannát (34 v.).

b) A második részben (35-40) kifejtette Jézus, hogy tulajdonképpen ő az igazi manna. Ő nem mannát ad, hanem Ő a manna. Ő szállt alá az égből. S nem azért szállt le az égből hogy a saját akaratát, vagy az emberek akaratát cselekedje, hanem azért, hogy a mennyei Atya akaratát végrehajtsa. Az Atya pedig azt akarja, hogy mindenki, aki Jézusban hisz örök életet nyerjen, és Jézus feltámassza a feltámadás napján.

A tömeg erre zúgolódással válaszolt: hogy mondhat Jézus olyat, hogy ő az égből jött, amikor mindenki tudja, hogy a názáreti ács fia?

c) A harmadik szakaszban arról beszélt Jézus, hogy csak az képes Őt követni, akinek arra az Atya külön képességet ad. Ahhoz, hogy valaki Jézusban hinni tudjon, külön az Ő ajándéka szükséges. De ha valaki már hisz, az érti, hogy Jézus az élet kenyere. Sokkal becsesebb, mint a manna, mert aki mannát evett az attól még később meghalt, vagy egyszer meg fog halni, de aki az élet kenyerét eszi, azt, amit Jézus ad, az örökké él. Azután a saját közeledő halálára célzott, amikor azt mondta, hogy az ő teste, húsa a világ számára olyan, mint az étel. Amikor ezeket mondta, az ellenségeskedés egyre fokozódott vele szemben. Az egész beszéd ellenszenves volt nekik, de a részletek külön is bőszítették a zsidókat.

d) A negyedik szakaszban (53-60) azt hangsúlyozza Jézus, hogy aki elutasítja az ő áldozatát, az az örök életet utasítja el magától, aki viszont hisz az ő áldozatában, az olyan, mintha enne az ő áldozatából, húsából és inna az ő véréből. Természetesen az úrvacsora közösségére utalt ezzel.

Ekkor már alig bírták továbbhallgatni.

e) A beszéd befejező szakaszában (61-66) újra aláhúzta Jézus életműve lelki jellegét. Ha a Messiás csak földi dolgokat művelne, és földi jókat adna- pél­dául kenyeret – nem sokat használna vele, mert csak a lelki dolgok ele­venítik meg az embereket és teszik Isten országa polgáraivá.

Amit Jézus akart, elérte: szétfoszlottak a megtévesztő ábrándok, a hamis reménykedések, mindenki tisztán látta, hogy Jézus nem az ő emberük. Tudtukra adta Jézus, hogy mit nem akar, és mit akar. Nem akar a politikai váradalmak valóra váltója lenni.

Mást akar: feláldozni magát a világ megváltása érdekében és örök életet, új életet adni az emberiségnek.

Kapernaum szintén világosan válaszolt erre a beszédre: nem akarják többé követni Jézust!

Attól kezdve sokan visszavonultak az ő tanítványai közül és nem jártak többé ővele (66).

Kérdések:

1     Az emberek mindig későn döbbennek rá, hogy elhibázták az életüket: először akartak házat, autót, nyaralót, s azután családdal megélt békességet. Miért nem értjük meg azonnal: más sorrend szükséges?

2.    Mit jelent ez az ige: „Keressétek először Isten országát...” (Mt 6,33)?

3.    A sokaság evett a kenyérből, s tudta: Jézus a názáreti ács fia. A „kettő” számukra együtt volt igaz. Jézus azonban egészen más összefüggésről beszél. Nem tévesztjük-e el mi is sokszor a következtetéseinket? Hogyan lehet megtanulni „Isten szemüvegén keresztül nézni” a történéseket?

4.    A hit ajándék, „nem számon kérhető”. Mi kérhető számon?

5.    Volt-e már olyan szakasz életünkben, amikor minden megkérdőjeleződött? Mi adott eligazítást ilyen helyzetekben?

6.    „Nincsenek megoldások, csak választások” – mondta valaki. A Jézus követése melletti döntés megoldás, vagy csak választás?

7.    János evangéliumában az úrvacsora története ebben az összefüggésben szerepel (Jn 6), s nem a nagyheti történet leírásában (ott a lábmosás története olvasható, Jn 13). Mi ennek a különlegessége?

8.    Az 5000-ből 12 marad, mert Jézus „nem fér bele” az emberek elképzeléseibe. Szabad-e sikerekben, tömegvonzásokban bizakodnunk? Kellemes dolog népszerűnek lenni, de vállalható-e minden helyzetben? Jézus minden esetben a legfontosabbat adja. Senkinek a kedvéért nem enged igazságából. Mire tanít ez minket?

A 12 TANÍTVÁNY HITE
67-71 V.

Amikor a tömeg zúgolódva, csalódottan elszéledt, csak a 12 tanítvány maradt ott Jézussal, aki számba vette őket és szomorúan megkérdezte: Ti nem akartok elmenni? Mintegy feloldotta őket vállalt kötelezettségük alól: ha akarnak, ha éppen úgy gondolkoznak felőle, ahogy a kapernaumiak, hát menjenek ők is.

Péter előlépett és mindnyájuk nevében azt mondta: Uram, kihez pártoljunk tőled? Te adod nekünk az örök élet beszédét és mi megtanultunk hinni benned és megértettük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.

Nem volt tisztában minden szavának a mély értelmével, de azzal tisztában volt, hogy nem tudnának élni Jézus nélkül. Senkit sem ismertek, akihez szívesebben csatlakoztak volna. Jézus mindent jelentett a számukra.

Jézus szívét őszinte öröm töltötte el, de egy árnyék mégis ráborult az örömére: meglátta Júdást, aki majd el fogja árulni őt. Ki is mondta: ,,Egy közületek ördög.”

A napnak vége volt. Az 5000-ből 12 maradt. Előbb királlyá akarták tenni, a végén elhagyták. Előbb mindenkinek kellett, a végén jóformán senkinek sem kellett. Hogy tudta ezt elviselni Jézus? Úgy, hogy az előző éjszakát imádkozással töltötte és ez azt jelentette, hogy erővel töltötte meg magát.

Tanulságok:

1.    Nekünk elsősorban nem Isten egy-egy áldására van szükségünk, hanem a Megváltóra. Nem kenyérre, hanem Jézusra, az élet kenyerére. Attól, hogy napfényt, esőt, kenyeret, egészséget, gyógyulást és egyéb segítséget ad Isten, még meghalnánk és bűneink miatt igazságosan elkárhoznánk, tehát elvesznénk. Jézus nem azért jött, hogy kenyeret adjon, hanem azért, hogy megkeresse és megváltsa az elveszetteket, minket, akik bűneik miatt elvesznénk. Jézust kell keresnünk, Őt kell megtalálnunk, benne kell hinnünk, a többi mind megadatik: Keressétek először Isten országát, Krisztus igazságát… (Mt 6,33)

2.    A Hit csoda. Nem természetes dolog, nem magától értetődő képesség, hanem Isten csodálatos ajándéka.

3.    Az egyház életében, történetében szükségszerűen jönnek kritikus időszakok, amikor azoknak, akik Jézust követik, tisztázniuk kell az Istenhez való viszonyukat: tisztázniuk kell, mit akarnak azzal, hogy Istenben hisznek és az ő egyházához tartoznak. Kapernaum számára az a szombati nap volt a kritikus időpont. Derüljön ki a valóság. Ki-ki színt vall: az is, aki elmegy, az is, aki marad. Boldogok, akik hűségesen és engedelmesen ragaszkodnak a lelki királyhoz, mert övék az élet kenyere.