(Jn 2,12-25)

JERUZSÁLEM FELÉ

A kánai menyegző után Kapernaumba ment Jézus. A hozzá csatlakozott tanítványok természetszerűen vele mentek. Kapernaum Galilea tenger partján épült városka volt: ezt a helységet választotta ki magának Jézus, mint központot galileai működése idejére.

Az első kapernaumi tartózkodás csak átmeneti jellegű volt. Néhány napot anyja, Mária és testvérei is ott töltöttek Jézussal (Jn 2,12). Hogy ez pontosan mit jelentett, hogy Mária átköltözött volna Kapernaumba, vagy olyan szándéka lett volna, hogy odaköltözik és csak házat akart nézni, amit megvehetne, vagy csak Jézus leendő tartózkodási helyét ment megtekinteni, nem lehet biztosan tudni. Az utóbbi feltételezés látszik legvalószínűbbnek, viszont van egy bibliai hely, amely arra mutat, hogy Mária és a fiai elköltöztek Názáretből, Kapernaumba: „Nem ő az ács, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére és a nőtestvérei nem itt laknak-e ?” Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus nőtest-vérei férjhez mentek és családjukkal együtt maradtak akkor is, amikor anyjuk és fivéreik elköltöztek Názáretből (Mk 6,3). A Mt 4,13-ban olvasunk arról, hogy amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost börtöne vetették „odahagyta Názáretet és Kapernaumban lakott”. Ezt az erősíti meg, hogy az első kapernaumi tartózkodása még ideig­lenes jellegű volt, csak később került sor a végleges odaköltözésre.

Nemsokára Húsvét ünnepe következett. Hírnökök mentek városról városra, faluról falura, és emlékeztették a lakosságot arra, hogy az ünnep ideje elközelgett. Minden házban megkezdték a szükséges előkészületeket a szokásos útra, Jeruzsálembe. Hamarosan végeláthatatlan sorokban özönlött a nép az utakon Jeruzsálem irányába. A nagy sokadalomban valahol, észre­vét­lenül ott ment a Megváltó is, tanítványai keretében.

Jeruzsálembe érkezvén Jézus egyenesen a templomba ment. Az egyik kapun át a pogányok udvarába lépett, ahová bárki beléphetett, s ahol a nagy messzeségekből érkezett jövevények gyülekeztek. Ott bizony nyoma sem volt a templomban megszokott és megkívánt csendnek, áhítatnak: a nagy nyüzsgés, jövés-menés, lárma, hangos beszéd kiábrándító volt annak, aki ott templomi hangulatot keresett. A nagy tömegben kereskedők különböző nyelve­ken kínálták portékájukat, pénzváltók működtek, ugyanis a templomban csak szent pénzzel volt fizetni. Minden izraelita kötelessége volt évente fél sékelt fizetni templomadóként. Régi törvény volt ez, amit Jézus idejében is szigorúan megtartottak. Csupán Nehémiás idejében, amikor a fogságból haza­tért nép nagyon szegény volt, akkor változtattak annyit, hogy a templom­adót fél sékelről egyharmad sékelre csökkentették (Neh 10,32). Az volt a szokás, hogy a templomadót mindenki Húsvétkor fizette meg. Ha valaki valami oknál fogva nem mehetett el Jeruzsálembe, ahhoz elmentek az adószedők. (Mt 17,24-27).

Ez a templomadó olyan alacsony összeg volt, hogy azt a legszegényebbek is megfizethették. Nem is az értéke volt magas, hanem annak a szent pénznek a megszerzése, amivel azt ki lehetett fizetni. Abban az időben sokféle pénz forgott közkézen: római, görög, perzsa és egyéb pénzek.  Ezeken a pogány pénzeken természetesen azoknak az uralkodóknak a képe olt látható, akiknek az országában verték azokat a pénzérméket. Vagy ha nem az uralkodó képe állt az érmén, akkor, mint pl. a görög pénzeken, valamelyik pogány isten ábrája volt látható. Az ilyen pénzeket nem volt szabad betenni a templomi perselybe, mert tisztátalanok voltak. Az egyetlen, erre a célra felhasználható pénz az eredeti izraeli sékel volt. Ebből a fajtából azonban már nagyon kevés volt forgalomban, beszerezni pedig csupán a pénzvál­tóknál lehetett.  Ők voltak azoknak az időknek a bankárjai. Ők minden idegen pénz becseréltek, természetesen úgy, hogy nem a beváltást kérők jártak jól.  Az ünnepek napjaiban hatalmas asztal állítottak fel a templom nagy udvarán és a pénzváltók hangos kiáltozással igyekeztek leküzdeni a konkurenciát és magukhoz édesgetni az érkező zarándokokat.

Nemcsak pénzváltók voltak a templomban, hanem állatárusok is: ökrö­ket, juhokat és galambokat árultak. Aki messziről jött, az ország távoli részéből, vagy éppen más országból, kénytelen volt Jeruzsálemben megvásá­rolni az áldozatra szánt állatot. Természetesen bárki hozhatott magával saját tenyésztésű jószágot is, csakhogy az azzal a veszéllyel járt, hogy nem fogadták el áldozati célra alkalmasnak. Azt ugyanis a papok mondták meg, hogy egy-egy áldozatra szánt állat megfelel-e az előírásoknak?  S ha meggondoljuk, hogy nem kevesebb, mint 600 feltételnek kellett megfelelni, alig képzelhető el, hogy valakié megfelelt volna. Lassanként kialakult az a szokás, hogy ki-ki helyben vásárolta meg az áldozatra szánt állatát, ezzel megkímélte magát a felhajtás, odaszállítás gondjaitól és elvetette az egésznek a gondját. Csupán többe került, mint egyébként került volna. A templomudvaron árult állatot ugyanis drága áron lehetett megvásárolni. Ilyen módon mind a pénzváltók, mind az állatárusok óriási haszonra tettek szert.

Még valamit el kell mondani erről a dologról. Mind a pénzváltók, mind az állatárusok a főpapokkal összeszövetkezve bonyolították le a nagyszerű üzletet. Főleg Annás, az akkori főpap apósa volt érdekelve ezekben a vállalkozásokban.

A kereskedők és árusok pedig szívesen adtak tekintélyes részesedést az egyébként is rendkívül nagy haszonból. Hozhattak ők bármilyen hitvány állatot, azt a papok a főpap utasítására eleve elfogadták áldozati célra.  Kérhettek a pénzváltók is bármilyen magas árat a szent pénzért, a papság nem emelt kifogást ellene. Ez az üzletelés rendkívül népszerűtlen volt a nép szemében, mert fájt nekik a templom meggyalázása, ingerelte a nyilvánvaló csalás, a rászoruló zarándokok felháborító kihasználása, de senki sem tehetett ellene, mivel a hatalom birtokosai, a főpapok álltak az ügy mögött, és aki szót emelt volna a botrányos helyzet ellen, az a főpapokkal találta volna magát szemben.

A főpapok örültek a nagy haszonnak, nem gondoltak arra, hogy mennyi bűn, szenny, gyalázat gyűlik így össze éppen Isten hajlékában, a Mindenható Isten szentélyének a kárpitja előtt.

Tanulságok:

1.    Isten közöttünk lakozik. „Sátra” az emberek között van. Jézus mennybemenetele óta nincs tőlünk távol: Szentlelkével bennünk lakozik. Nincs többé helyhez kötve, Názárethez, vagy Kapernaumhoz. Aki meg akarja találni, nem kell országot bejárnia, mint a kánaánita asszonynak: ott van ő mindenütt, ahol valaki keresi őt.

2.    Ami egyszerűbb és könnyebb, az nem feltétlenül jobb is. Mit jelentett annak idején Jeruzsálembe menni évente egyszer, hogy a szent templomban lehessen valaki és milyen egyszerű ma eljutni Isten hajlékába’ Mindenütt vannak templomok, istentiszteleti helyek, alkalmak. Mennyi testi törődést, időt takarít meg a mai ember azzal, hogy Isten mindenkihez helybe viszi az evangéliumot. Megbecsüljük-e a könnyítést? Jobban, többször élünk-e az alkalommal?

3.    Jézus észrevétlenül van benne az életünkben. Ahogy annak idején a zarándokok végeláthatatlan menetében. Nem is gondolták ki megy ott velük? Közönséges embernek nézték, talán számba se vették, mert egynek látszott a sok ezer között. Jézus elrejtőzik, akár a pásztor, a jó atya. Nem kelleti magát, nem hangoskodik, nem csinál feltűnést. Csak van. Ahol kell. Ahol mi vagyunk, ő ott megy velünk. Lélekben.

4.    A templomért, Isten egyházáért áldozni kötelesség. Annyit, amennyit mindenki meg tud fizetni, kötelesség megfizetni.  Természetesen csak az izraelitákra nézve volt ez kötelesség. Az idegeneknek, kívülállók, pogányok nem fizették a fél sékelt. Ez a helyzet ma is. Te fizetsz? Mennyit? És mennyit fizethetnél!

5.    Az Isten ügyére szánt pénz bármilyen pénz lehet, mert nem a pénz szentségét kívánja Isten, hanem a lelkület szentségét, tisztaságát. Azt, hogy aki ad Istennek, az hitből, szívesen adjon.  

FOLYTATÁS

Jézus mérhetetlenül megbotránkozott azon, amit a templomudvaron látott és hallott. Ez volna az a hely, ahol Izrael az Istenével való találkozást keresi?  Ez egészen más volt. uzsorások, rablók, tolvajok, csalók, mohó üzletemberek tanyája! Kötéldarabokat fogott össze és odament a pénzváltókhoz, asztalaikat feldöntötte, pénzüket szétszórta, úgyhogy azok a földön csúszva-mászva igyekeztek összeszedni, menteni, amit lehetett, majd az állatárusok felé indult és ostorával hajtani kezdte a bőgő, bégető állatok riadt tömegét kifelé a temp­lom udvaráról, a megriadt kufároknak pedig odakiáltotta: „Ne tegyétek az én atyám házát kalmárság házává!” A templomot megtisztította mindentől, ami nem oda való volt.

Amit tett, az annak az ígéretnek a beteljesítése volt, amit Malakiás mondott: „Eljön az Úr az ő templomába és megtisztítja Lévi fiait” (Mal 3,1-3). Egyszeriben óriási tolongás támadt a hatalmas udvarban. Az ünnepre oda-gyűlt sokaságnak nagyon tetszett az, ami történt: végre megkapták a magukét a mohó kalmárok, elbúcsúzhatnak a nagy haszontól, amihez a zarándokok kihasználásával, csalással jutottak évről évre! S miközben kárörömmel nevették a menekülő, dühöngő kalmárokat, aközben egyre nagyobb csodálattal néztek Jézusra, aki egymagában állt a megtisztított templomudvaron, szent haragtól kipirult arccal és villámokat lövellő szemmel, olyan tekintélyt parancsoló jelenségként, hogy senkinek sem jutott eszébe szembeszállni vele. Ellenfelei egytől egyig elmenekültek a templomból.

Végre valaki, aki meg merte tenni, azt, amit a zarándokok közül senki, sem mert volna.

A papok sem mertek nyíltan a kereskedők mellé állni és megvédelmezni, mert nyilvánvalóan érezték, hogy az igazság Jézus oldalán volt. Nem tudtak volna mit felhozni Jézus fellépésének az elítélésére. Tehetetlenek voltak a Jézusból áradó igazsággal és szentséggel szemben.

Ez a tehetetlenség azonban nem sokáig tartott. A megvert ellenség lassanként újjárendezte sorait és megkezdődött az ellentámadás: Ki vagy te, hogy ilyet mersz tenni? Ha nem közönséges ember vagy, akkor bizonyítsd be valamivel! Mutass valami csodát és akkor elhisszük, hogy van jogod ilyen dolgokat csinálni!

Ott álltak egymással szemben, Jézus és Izrael vezetői, a főpapok és farizeusok. Ez volt az első eset, amikor nyíltan szemben álltak egymással. De nem az utolsó eset volt. Jelt kértek Jézustól, abban a biztos reményben, hogy zavarba hozzák ezzel a kívánsággal és Jézus szégyent vall, mert nem tud semmi olyat mutatni, amivel a nagy tömegre hatna.

Jel kell nekik? Hát nem látták azt, amit Jézus a szemük láttára mutatott, amikor kiűzte a templomból a kufárokat? Nem bizonyította az napnál világosabban, hogy ő Isten küldötte? Nekik nem. Nekik nem volt elég, mert semmit sem tudtak arról, hogy mi a szentség. Nekik inkább olyasmi kellett volna, ami bámu latot ébreszt, annyira valószínűtlen, hihetetlen. Jézus azonban nem volt hajlandó a kíváncsiságukat kielégíteni. Majd mutat jeleket, de azok nem mutatványok lesznek, hanem a szeretet, irgalmasság, segítés, megváltás jelei.

A JEL

Jézus ott állt a tőle jelt kérő zsidók előtt és elnézte őket: látta már előre, hogyan üldözik majd őt és végül hogyan feszítik keresztre. Látta bennük mindazt, amiről még a zsidóknak maguknak sem volt fogalma.

Majd hirtelen, váratlanul megszólalt és azt mondta nekik: „Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt.” Arra gondolt, hogy őt nem sok idő múlva keresztre feszítik s az ő testének templomát a halálnak adják át, de ő nem marad a halálban, hanem a harmadik napon feltámad. Az lesz majd az a jel, amelyikből minden hitetlenkedő meggyőződhet róla, hogy ő Isten Fia, a Megváltó.

A zsidók természetesen nem értették, mert nem tudtak egyébre gondolni, mint a hatalmas jeruzsálemi templomra, „a” templomra, amit 46 éven át építettek mérnökök és munkások százai. Hogy tudná azt egy ember három nap alatt felépíteni? Olyasmit éreztek Jézus szavában, hogy becsmérli a templom hatalmas méreteit, művészi értékeit. Annyira sértette őket a templom lebecsülése, hogy még három évvel később is szemére vetették, mint megbocsáthatatlan bűnt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tanítványok sem értették, amit Jézus mondott. Azt értették, hogy Jézusnak nagyon drága az Isten háza és féltő sze­retet van a szívében a templom iránt, de azon a napon nem értettek többet.

Így zajlott le az első találkozás Jézus és a jeruzsálemi vezetők között. Nyugodtan, emelt fővel állt előttük. Azok között pedig nem akadt egyetlen egy sem, aki kezet mert volna emelni Jézusra, vagy okolni merte volna azért, amit tett.

Jézus számára annak a napnak nagy jelentősége volt: megérezte azt a finom, belső összefüggést, ami aközött volt, amit a zsidók a kőtemplommal tettek és aközött, amit a zsidók majd az ő templomával, az ő szent testével fognak tenni. A kőtemplomot megszentségtelenítették, meggyalázták, latrok barlangjává tették, mintegy megölték, kiűzték belőle mindazt, ami szent volt benne. Aki a kőtemplomot nem tisztelte, hanem képes volt azt lealjasítani, az nem fogja kímélni az Isten Szentjét sem.

Ezen a Húsvéton sokan hittek Jézusban. Sok jót is tett, sok beteget meggyógyított s az emberek, akik látták a csodáit, magasztalták értük. De azt is tudta, hogy ezek az emberek később megbotránkoznak benne s akik ma magasztalják, majd a megfeszítését is képesek lesznek követelni. Azért nem bízott Jézus az emberekben és nem emberekre épített. Nyugodtan állt a százezrek között akkor is, amikor a magasztalásukat hallgatta, és akkor is, amikor később a gyűlöletük sugárzott feléje.

Tanulságok:

1.    Jézus haragudni is tud. Mi túlságosan egyoldalúan képzeljük őt magunk elé és csak a szelídségére, jóságára, kedvességére, alázatosságára szoktunk gondolni, holott tud ő haragudni is. Természetesen nem olyasmiért, ami minket ingerel haragra: mi rendszerint egyéni sérelem, a személyünket ért hántás miatt gerjedünk haragra. Jézust az haragította meg, amit az emberek Isten ellen tettek. O a bűnre haragszik. Arra, ami ebben a világban démoni. Jézus haragja Isten haragja.

2.    Jézus mindig megtisztítja a templomot, amikor azt valami megrontja. 2000 évvel ezelőtt az emberi kapzsiság, a középkorban a hatalomvágy, rontotta meg a templomokat, száműzve onnan Isten igéjét. De Jézus minden korban tisztogatja a templomot: az elmúlt időkben az üres megszokást, egyfajta időtöltést, lélektelen templomozást, üres, igéden, hit nélküli kegyességet ítélte meg, egyfajta kényszert, amivel a templomba nem kívánkozókat bekényszerítették. Később, négy évtizeden át az üresen hagyását ítélte meg. A te helyed nem volt üres? És ma kell-e s ha kell, mire kell neked a kőtemplom? Ma vajon mit ítélhet meg a kőből készült templomainkban?

3.    Az igazi templom Isten szemében a testünk. Abban kell valójában szentül élnünk úgy, hogy az Istent dicsőítse. A testünk attól templom, hogy Isten Szentlelke lakik bennünk. Azért kell tisztán megőriznünk a testünket, ünnepnap és hétköznap egyformán tiszta életet élnünk, mert a testünk templom. Amíg pedig Isten Szentlelke nem lakik bennünk, addig a testünk az ördög lakóhelye. Ahogy egy igazi templom külseje és belseje egyaránt meg kell, hogy feleljen szent rendeltetésének, úgy kell a mi teljes életünket, külső és belső életünket Isten szolgálatában élni. A jeruzsálemi templom kívülről úgy látszott, hogy rendeltetésének nagyon megfelel, de belül tele volt gyalázatos bűnökkel. Jézus meg akar tisztítani bennünket minden bűntől. Téged mitől? Melyektől?

4.    Jézus nem mutatványos, hanem Megváltó. Nem azért jött e világra, hogy csodáltassa magát, hanem azért, hogy megmentsen bűneink büntetésé­től és megtanítson az igazi, tiszta emberi életre, az Istennek tetsző, felebaráti szeretetre épülő szent életre.

5.    Isten jeleit észre kell venni. Ad Isten elég jelt, csak nem vesszük észre. Vagy azt, hogy ő cselekedett valamit, vagy egyáltalán azt sem vesszük észre, hogy történt valami az életünkben. A zsidók nem vették észre, hogy a templom megtisztítása hatalmas csoda volt: olyasmi, amire soha egyetlen ember nem mert volna vállalkozni. Elvégre nem abban az évben fordult elő először, hogy a templomban pénzváltók és állatárusok tevékenykedtek. Jézus fellépése emberileg megmagyarázhatatlan cselekedet, tehát csoda volt, nemkülönben az is, hogy fellépésének meglepő hatása volt: senki sem mert tiltakozni vagy fellépni ellene, jóllehet egyedül tette azt, amit tett és sokan voltak, akik ellen korbácsot ragadott. Mi vajon észrevesszük Isten kezét, tetteit, jeleit? Két jelt mindenképpen fel kell ismernünk: az egyik a Kereszt, Isten szeretetének, bűnbocsátó irgalmának a legnagyobb jele, a másik a húsvéti nyitott sír: az örökélet, a halál feletti győzelem jele. Ugye mindkettőt láttad és megértetted?

6.    A tanítványok sem mindig értik azt, amit Isten cselekszik. Ott álltak Jézus tanítványai, mindent láttak és mégsem értették. Évek múlva értették meg, mit jelent az, hogy Jézus a lerontott templomot három nap alatt megépíti. Ne csodáld, ha olykor te sem érted, amit Isten mond, vagy tesz. Ne Istent okold. Mások az Úr útjai és gondolatai, mint a tieid. Lehetsz te Istennek kedves embere, kiválasztottja, de ne felejtsd el naponként megalázni magad előtte és úgy keresni nála világosságot, bölcsességet. Nem vagyunk mi magunkban bölcsek: Jézus Krisztus lett számunkra világosságunk, bölcsességünk, igazságunk és váltságunk (I Kor 1,30).

7.    Amikor Jézus isteni hatalmát akarja megmutatni, akkor senki sem állhat ellene. Senkit se tévesszen meg az, hogy nem büntető hatalmát mutogatja, hanem irgalmasságát, megváltó szeretetét gyakorolja. A bűnösök­höz türelmes. Mindenkit hív megtérésre, megjobbulásra. Majd eljön a nap, amikor hatalommal és dicsőséggel jelenik meg e világban s akkor megint az lesz a helyzet, ami a jeruzsálemi templomban, vagy Húsvét hajnalán volt: menekül előle minden ellensége, mert senki sem mer a szemébe nézni.

Kérdések:

1.    Melyik város az Úr működésének a központja? Miért az, és miért nem Názáret vagy Jeruzsálem?

2.    A hithű zsidóknak kötelező volt templomba járni… Mikor?

3.    Miért csoportokban történt az ünnepekre való zarándoklás?

4.    Mi az „igazi” templom – a Biblia szerint?

5.    Kellett-e Jézus korában „egyházadót” fizetni?

6.    Kötelező-e ma az egyháztagság?

7.    Milyen látvány fogadta Jézust, amikor belépett a templomba?

8.    Kiknek jelentett busás hasznot a templomi üzletelés?

9.    Hogy fogadták a zarándokok a templom megtisztítását?

10. És a főpapok? Mit kértek számon Jézuson?

11. Mi volt a „csattanós” válasz?