(Lk 5,1 -11; Mk 1,16-20; Mt 4,17-22)

A HAJÓBÓL ELMONDOTT PRÉDIKÁCIÓ

A názáreti zsinagógában elmondott igehirdetés után Jézus a Galileai tenger partvidékére ment. A Kána mellett húzódó hegyi úton északnyugati irányban haladt Kapernaum felé. Útjának utolsó szakaszát a tengerparton tette meg. Áthaladt Magdalán és Betsaidán, míg végül talált egy megfelelő helyet, ahol egy időre letelepedett. Ez a hely Kapernaum közelében a tenger partján volt.

A parton két halászhajót látott. Az egyik hajó két testvéré volt, Simonnak és Andrásnak hívták őket. A másik, amelyik kissé feljebb, Kapernaum irányában ringott a vízen a parthoz erősítve, Zebedeusé volt. Zebedeusnak volt a fia János és Jakab. A két fiú néhány szolgával együtt a hajón tartózkodott. Amikor Jézus odaért az első hajóhoz Simon és András éppen a húzóhálót mosta. Nem volt kis munka, mert a háló 3 és fél méter széles volt, a két végét két hajóhoz erő­sítették és a vízbe eresztették; úgy használták, mint egy hálófalat, ami a ráakasztott súlyoknál fogva függőlegesen állt a vízben, majd a két hajó egy kör alakú út megtétele után összetalálkozott s akkor a hálót partra vonták. Egy ilyen hatalmas hálónak a kitisztogatása nem volt könnyű, miután a tengerfenéken beleakadt mindenféle tárgy, vízinövény, ami megrongálta és összegubancolta.

Jézust ott is megelőzte a híre. Hamarosan nagy tömeg gyűlt össze a parton. Mindenki Jézust akarta hallani. Magdalából és Betsaidából útra keltek az emberek. Mire odaértek, ahol a két hajó volt, már annyian voltak, hogy Jézust valósággal leszorították a partról, kénytelen volt megkérni Simont, engedje meg, hogy a hajóján helyezkedjék el. Simon készségesen megengedte, majd Jézus leült a hajó végében. Hogy pontosan miről beszélt a sokaságnak, azt nem jegyezték fel az evangélisták, csupán Máté utal arra, hogy Isten országa eljövetelét hirdette nekik és a megtérést sürgette, amit nem szabad halogatni. Amikor Jézus befejezte a prédikációját, az emberek kisebb csoportokban elszéledtek és megtárgyalták maguk között, amit hallottak. Jézus pedig odaszólt Simonnak, az idősebb halásztestvérnek: Evezz a mélyre és „vesd be a hálódat fogásra” (Lk 5,4). Simon nagyon elcsodálkozott ezen, több okból is. Először azért, mert nappal nem szoktak halászni. Vagy éjszaka, vagy nagyon korán reggel, esetleg estefelé szokták kivetni a hálót. Másodszor azért csodálkozott jézus parancsán, mert' minden halász tudta, hogy a halak inkább a sekély vízben szeretnek tartózkodni, tehát a parthoz közel. Ezenkívül az időjárás is olyan volt, hogy nem kedvezett a halászatnak. Meg is mondta Simon Péter, hogy bár egész éjjel fáradoztak a szabályos módon, az előírt helyeken és időben, mégsem fogtak semmit, mégis megteszi, amit jézus mond, de csakis azért, mert jézus tanácsolja. Simon Péter ismerte jézust, tudta, hogy csodatevő hatalmának nincs határa. Lassanként eltávolodott a parttól hajójával, és amikor elérték a mély vizet, akkor testvérével vízbe engedték a hatalmas hálót. Amikor a manőverezés végén elkezdték húzni a hálót a vízben a part felé, a hajó alig tudott előbbre jutni, olyan nagy volt a hálóba került és összefogott halak mennyisége és súlya. Simon és András kénytelen volt segítségül hívni Jakabot és Jánost is. Csak az ő hajójuk vonóerejével voltak képesek partra húzni a hálót, ahol a hajókra felhúzva a hálót és a hajóba szórva a halakat, hatalmas zsákmány tárult a szemük elé. A két hajó csaknem elsüllyedt a nagy megterhelés alatt. Ez volt az a pillanat, amikor Simon Péter magához tért a nagy erőfeszítés után és megértette, hogy tulajdonképpen mi történt.

Eddig csak arra gondolt, hogy nagy szerencse érte, milyen gazdag fogásra tett szert. Most azonban rájött, hogy különös, szent dolog történt. Jézus királyi módon megfizette ezt az egy órai hajóhasználatot, amíg a sokaságnak a hajóból prédikált. De túl azon, hogy ez meghatotta, el is restellte magát amiatt, hogy mennyire nem értett egyet Jézussal és milyen vonakodva engedelmeskedett neki. Megvilágosodott előtte, mennyire emberi módon és milyen hitetlenül gondolkozott ő ott, ahol Isten fia vette át az irányítást. Jézus pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna Simon Péter hitet­len­ke­dését, vonakodását. Simon megsemmisülve látta; milyen különbség van Jézus és ő közötte! Térdre vetette magát Jézus előtt és így kiáltott fel: „Uram, hagyj engem, mert én bűnös ember vagyok!” Nem vagyok én hozzád való, ne akarj ilyen embert tanítványodul.

Kérdések:

1.    Miért éppen Kapernaumban telepedett meg Jézus – Názáret után?

2.    Ki volt Zebedeus? Rokona volt-e Jézusnak?

3.    Miért kellett az Úrnak csónakba szállnia, és onnan hirdetnie az igét?

4.    Tudjuk-e, hogy miről beszélt az Úr a sokaságnak?

5.    Mire kérte Simont? Miért „ódzkodik” Simon? Nekünk milyen kifogásaink vannak, ha az Úr az igén keresztül üzen?

6.    Mi kényszeríti Simont térdre hullásra? És mit vall az Úr előtt?

AZ ELHÍVÁS

Jézus ahelyett, hogy lemondott volna Simon Péterről, így szólt hozzá: „Mostantól fogva emberek halászává teszlek!” (Mt 4,19; Mk 1,17; Lk 5,10)

Simon és András megindult Jézussal s amikor odaértek Jakab és János hálójához, Jézus őket is magával hívta. Így ötödmagával indult Jézus Kapernaum felé.

A tanítványok számára új élet kezdődött. Eddig is Jézus tanítványai voltak, de megmaradtak régi foglalkozásuk mellett, halásztak. Most azonban minden megváltozott: végleg Jézushoz csatlakoztak, elhagyták mindenüket. Rábízták magukat Jézusra azzal, hogy gondoskodni fog róluk.

Tanulságok:

1.    Minden országra hatalmas építkezések jellemzők: Isten országára is az jellemző, hogy épül. Kövekből, élő kövekből: benne hívő, szent életű, engedelmes, szolgáló hitű emberekből épül. Ez a leghatalmasabb, az egész világra kiterjedő építkezés. Lelki jellege ellenére is látható az Egyház életében, a gyülekezet szolgálatában, egy-egy hívő magatartásában. A négy tanítvány csatlakozása Isten országa épülését jelentette.

2.    Amit Isten mond, az akkor is jó, ha mi nem értünk egyet vele. Minket kötnek a tapasztalataink, tudásunk, szokásaink, a közfelfogás, neveltetésünk, környezetünk. Isten igéje pedig olykor ellene mond ezeknek. Péter biztos volt benne, hogy jézus nem ért a halászathoz, mert a mély vízben, méghozzá nappal, nem lehet halat fogni. Mégis jézusnak volt igaza. Jézus gyakran visz minket szokatlan utakra, szokatlan szabályt állít elénk, de mindig az a jó, amit ő tanácsol. Meg kell tanulnunk mindig igazat adni neki.

3.    Isten a kevésért is sokkal fizet. Milyen kevés volt az, amit Simon Péter adott jézusnak: egy órára beengedte a hajójába, hogy onnét tanítsa a sokaságot. És milyen sokkal fizette meg Simon segítőkészségét. Jézusnál nem a kölcsönös előny elve érvényesül az adás-vevésben, mint az emberek között, akik elsősorban a saját érdeküket nézik, másodsorban, kénytelenségből helyezkednek a kölcsönös érdek álláspontjára.

4.    Isten mindig egyetlen szempont szerint cselekszik velünk: ez a szeretet. Ezért van az, hogy ő a kevés ért is sokat ad. Aki a kevésen hű hozzá, azt sokra bízza. Aki felajánlja neki rövid, fáradságokban bővelkedő földi életét, annak odaadja a maga dicsőséges örökéletét.

5.    A türelem isteni tulajdonság. jézus nyugodtan kivárta, míg Péter igazat adott neki. Nem dorgálta meg a hitetlenségéért, vonakodásáért. Istent leggyakrabban a türelmessége miatt nem értjük meg, különösképpen, amikor mások iránt gyakorol türelmet. Onnan van ez, hogy bennünk nem jézus indulata van, amelyik türelmes és kegyelmes, irgalmas, hanem a tanítványok emberi indulata, amelyik türelmetlen és irgalmatlan. Megfizet kinek-kinek. jézus nem. Ő tud várni, mert nem akarja, hogy valaki idő hiányában, a megtérés alkalmának a hiánya miatt jusson kárhozatra.

6.    Jézus tanítványának csak az való, aki nem érzi magát arra méltónak. A legnagyobb megkülönböztetés, kitüntetés, ha valaki jézus tanítványa, Isten gyermeke lehet. De csak az igazán Isten gyermeke, jézus tanítványa, aki csodálkozni tud azon, hogy az lehet.

7.    Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Péter azért lehetett apostol, mert lelkileg alkalmatlannak érezte és mondta rá magát.

8.    Istenhez akkor vagyunk a legközelebb, amikor úgy érezzük, hogy nagyon messze vagyunk tőle. A tékozló fiú sosem volt olyan közel az atyjához, mint a messzeségben, amikor rájött, hogy kicsoda az ő atyja és hová jutott ő. A többi már csak idő és tér kérdése volt. Amikor magunkat nagyon erősnek érezzük, nagyon igaznak, jónak, kifogástalannak véljük, akkor nagyon messze vagyunk Istentől. Amikor pedig gyengének érezzük magunkat, elesettnek, bűnösnek, akkor vagyunk alkalmasak arra, hogy az erős Isten eszközeiként erősnek bizonyulhassunk.

Kérdések:

1.    Mi a csoda végeredménye?    

2.    Ki méltó arra, hogy Jézus tanítványa lehessen?