A LOMBSÁTOR ÜNNEPE

Az ősi zsidó ünnepek egyike volt. Régebben betakarítási ünnepnek is nevezték (2Móz 23,16; 34,22). Célja és jelentősége a 3Móz 23,34-43 versekben van leírva. Izraelnek megparancsolta az Úr, hogy minden év hetedik hónapjában, a nagy engesztelő nap után hamarosan, 7 napon át ünnepet szenteljenek. Különösen az ünnep első és utolsó napja számított szent napnak. Az első napon szép virágokat és pálmaágakat szedtek. Egész héten vidáman töltötték a napokat. E hét nap alatt lombsátrakban kellett lakni, nehogy elfelejtsék Izrael nemzedékei, hogy Isten lombsátrakban adott lakást Izrael fiainak, amikor Egyiptomból kiszabadította őket. A lombsátorünnep az idők folyamán sokat veszített jelentőségéből: volt idő, amikor teljesen elhanyagolták. Salamon király hozta újra szokásba a megünneplését (2Krón 8,13), de később megint elhanyagolták. Közvetlenül azután, hogy a nép hazatért a babiloni fogságból, ismét felújították. Zorobábel idejében megtartották (Ezsd 3,4), Nehémiás idejében hasonlóképpen (Neh 8,15-19). Ettől kezdve minden évben pontosan megtartották ezt az ősi ünnepet. Az idők folyamán sok új szokás is gyakorlatba került, amelyet a törvény eredetileg nem tartalmazott.

A lombsátorünnep fő célja tehát a pusztai vándorlásra emlékezés volt, amikor Izrael népe Egyiptomból Kánaán felé tartott. A 40 esztendő folyamán Izrael fiai nem házakban laktak, hanem sátrakban, amelyeket állati bőrből vagy egyszerűen ágakból készítettek. A Húsvét a rabszolgaságból való kiszabadulás, a kivonulás ünnepe volt, a lombsátorünnep pedig a pusztai vándorlásra való visszaemlékezésé volt. A Húsvét, a Páska a gonosznak való szolgálat megszűnését szimbolizálta, a lombsátorünnep pedig azt, hogy Isten népe a földi világból a mennyei Kánaán felé halad: s ez úton Isten népe Isten különleges oltalma alatt áll. Mindenféle nehézségeket, megpróbáltatásokat, nélkülözéseket kell kiállniuk, de Isten megtartja őket.

A lombsátorünnep hálaadási ünnep is volt. Októberben ünnepelték a termés betakarítását. Véget ért a gabonafélék learatása és betakarítása, a szüret is. A mezőgazdasági év befejeződött. Ez adta az ünnep örvendező jellegét. A nép felmérte az elvett áldásokat és örvendezve hálát adott érte Istennek. Az ünnepléshez a vidámságot a kellő mennyiségű új bor biztosította, amelyet bőségesen fogyasztottak. Ez bizony nem ritkán megrontotta az ünnep zavartalanságát és tisztaságát: az ittasság és a paráznaság együtt járt. Nem véletlen, hogy a házasságtörő asszonyt is a lombsátorünnep hetében érték tetten.

A lombsátorünnep az esőért való imádkozás ünnepe is volt. A hosszú, száraz nyár véget ért, a föld szomjazta az esőket. Ez ünnepen kitartóan könyörögtek elegendő esőért.

Ez volt az az ünnep, amelyre Jézus tanítványaival együtt Jeruzsálembe igyekezett.

Tanulságok:

1.    Az ünnepnapok Isten egy-egy áldásáról való megemlékezés alkalmai. Arra valók, hogy akkor megálljon a hétköznapok megszokott lendülete, a mindennapok igyekezete s az emberek több időt fordítsanak az Isten dolgaira való emlékezésre.

2.    Minden ünneplést veszélyeztet, sőt meg is ronthat a megszokás és a hozzátapadó sokféle szokás. Ezek a szokások, szórakozások, örvendezések eltakarják, kiszorítják az ünnep lényegét. A karácsonyi ajándékozás háttérbe szorítja Isten szeretetének az ünneplését, a húsvéti locsolás a Krisztus feltámadásának a dicsőítését.

3.    Egyes ünnepek vagy ünnepi időszakok egészen elveszíthetik a jelentőségüket s megünneplésük el is marad. Elmondható ez az adventi időszakról, a böjti hetekről, a Húsvét Nagyhetéről, az ünnepek második napjáról, az újkenyérért és újborért való hálaadásról. Számolnunk kell az idők változásaival együtt járó hullámzással, de arra ügyeljünk, hogy az üdvtörténeti ünnepeink akkor se menjenek feledésbe, ha a megünneplésük hanyagul történik. Az apálykorszakok után Isten olyan időket szokott hozni, amelyekben újra lélekkel telnek meg a megüresedett formák, a megszáradt tetemek megelevenednek.

4.    Mindenekfelett való ünnepnek a vasárnapot tekintsük, mert ez a hetenként ismétlődő alkalom az Istennel kötött szövetség megújítására, a gyülekezet együttes építésére, a Krisztus lelki testének látható megmutatására van.

JÉZUS AZ ÜNNEPEN
(Jn 7,10–36)

Abban az évben a nép között nyugtalanság volt tapasztalható. Ez látszott abban a tömegben is, amelyik ezrével vonult Jeruzsálem felé. Az evangélium csak éppen említi e nyugtalanság okát (Lk 13,1–5). Felkelés volt készülőben a római megszállók hatalmának a megdöntésére. Ebben a készülődésben elsősorban a szegény Galilea lakosai vettek részt. A nyugtalanságot csak fokozta az, amit Pilátus megengedett magának, általános felháborodást váltva ki ezzel, nevezetesen a templomi pénzből világi célokra pénzt vétetett ki. Közelebbről az volt a célja, hogy Siloám régi vízvezetékét helyreállítsa. Mivel nem volt rá elegendő fedezete, a templom pénzéből pótolta a hiányt. Ennek a hírére csak nőtt a gyűlölet s az elhatározás, hogy erőszakkal vetnek véget a rómaiak megalázó uralmának.

A felkelést gondosan megszervezték. A felkelők három csoportra oszlottak. Az egyik csoport az Antónia erőd felé igyekezett azzal a céllal, hogy ott panaszt tegyenek és lekössék az ott állomásozó római katonaságot. Egy másik csoportnak az volt a feladata, hogy elfoglalja a templomteret és ott nyilvánosan kibontsa a szabadság zászlaját és onnan kezében tartsa a várost. Egy harmadik csoport pedig a Siloám tavához ment, hogy ott kirobbantsa az általános felkelést. Az egészet egyetlen ember fogta össze, aki értett a felkelések szervezéséhez.

Pilátus azonban megtudta, hogy felkelők mit terveznek, úgyhogy amikor az első csoport az Antónia erődhöz ért, még mielőtt bármit is kezdhettek volna, katonáival szétverette a felkelőket. Gondoskodott arról is, hogy a templomtéren elegendő számú katonaság tartózkodjék, hogy elejét vehessék a felkelésnek. A templomban felsorakozó katonák egy percig sem haboztak s amint a felkelők azonnal nem engedelmeskedtek, hanem áldozathoz készülődést utánoztak, rájuk támadtak és az oltáron emberi vér csordult ki. A Siloám tavánál akcióba lépő csoport sem végzett eredményes munkát, mert a római katonák könnyűszerrel elintézték őket. Teljes kudarcba fulladt tehát a felkelés.

Ez az esemény az ünnep első napján ment végbe. Nem csoda, hogy ennek a rettenetes hatása rányomta a bélyegét az egész heti ünneplésre. Elveszett minden remény. Kiderült, hogy a római kolosszus erősebb, mint gondolták. Izrael elvesztette a reményt, hogy saját erejéből lerázhatja magáról az idegen igát. Volt ugyan valaki, aki képes lett volna győzelemre vinni a nép ügyét. Jézus, az, aki Galileában a csodák sorozatát vitte végbe. Ő azonban nem volt látható sehol, háttérbe húzódott, mert távol akarta tartani magát a felkelés ügyétől.

A nép természetesen nem tett le róla, hogy Jézust megnyerje az ügynek. Nyugtalanul, izgatottan keresték mindenfelé. Némelyek ismerték Jézus álláspontját, de úgy állították be, hogy Jézus felbiztatja a népet a csodáival, amikor azután tenni is kellene valamit, akkor visszavonul és semmit sem tesz.

Azt mindenki tudta, hogy Jézus nem marad távol az ünnepről, mert egyszer egy évben mindenkinek meg kell jelennie Jeruzsálemben. S ha Jézus nem volt a Páska ünnepen, akkor feltétlenül részt vesz a lombsátor ünnepén.

Meg is érkezett. De nem az első napon, hanem csak a felkelés leverése után. Az Atya megőrizte attól, hogy belekeveredjék a felkelésbe. Jézus már csak a csalódottságra és az elkeseredésre érkezett. Jézus nem nyilvánosan jött, hanem rangrejtve, szinte titokban. Az apostolok és a tanítványok külön-külön mentek be a szent városba.

Nem akart feltűnést kelteni.

Az ünnep egyébként külsőleg úgy folyt, mintha mi sem történt volna. Az utak tele voltak lombsátrakkal, minden csupa zöld ág és virág volt.

Jézus a templomba sietett, ahol elkerülhetetlen volt, hogy szóljon az embe-rekhez, akik felismerték. Elmondta nekik, hogy nem magától mondja, amit mond, hanem Isten üzenetét továbbítja, aki őt küldte. Azért nem keresi a maga dicsőségét, hanem Isten dicsőségét. Közben azonban azt is tudta, hogy lesnek rá, mert nem felejtették el, hogy másfél évvel azelőtt az ünnep során gyógyította meg a bénát. Emlékeztette hát a hallgatóit, hogy a körülmetélkedés is szombatnapokon szokott történni, miért nem lehetne egy embert szombatnapon meggyógyítani?

Jézus szavainak a hatása meglehetősen vegyes volt, némelyek igazat adtak neki. Ha a hatalmasok meg akarják őt ölni, akkor miért nem teszik? Vagy ők is megértették, hogy Jézus a megígért Messiás? Mások azt mondták, hogy Jézus nem lehet a Messiás, mert a Messiásról nem lehet tudni, honnan jön, de Jézusról mindenki tudja. Malakiás próféta ugyanis úgy jövendölt a Messiásról, hogy hirtelen és váratlanul fog megjelenni (3,1). Jézus belement ebbe a vitába, és elmondta, hogy valóban tudják honnan jött, csakhogy ő nem magától jött, hanem az Atya küldte, Istent viszont már nem ismerik, aki őt küldte, csak ő ismeri. Az emberek elgondolkoztak a szavain. Hát nem József fia ő Názáretből?

A farizeusokat módfelett ingerelte, amiket Jézus mondott. Nyugtalanította őket az, ahogy az emberek figyeltek rá és a hatása alá kerültek. Szolgákat küldtek végül is, hogy fogják el Jézust. Amikor azok odamentek Jézushoz, ő a közeledő végre célozva így szólt: Én elmegyek ahhoz, aki engem ideküldött. Ahonnan jöttem. Az én végem ugyanaz, mint a kezdetem. Istenhez térek vissza.

Ezt sem értették meg a főpapok és az írástudók. Gúnyolódva azt kérdezték tőle, hogy talán azokhoz a zsidókhoz akar elmenni, akik görög területeken laknak, hogy miután itt nem volt sikere, ott talán majd hisznek neki? Nem is gondolták mennyi igazság volt a szavaikban, mert az apostolok később tényleg elmentek a görög vidékekre és ott sokan megtértek. S bizony sok görög előbb bemegy a mennyek országába, mint sok zsidó. Nem sejtették, hogy majd eljön az idő, amikor Jeruzsálemet ostromolják a rómaiak, mindenütt Jézust fogják kerestetni a zsidó hatalmasok, de sehol sem találják meg.

Tanulságok:

1.    Jézus nem azért jött, hogy az emberi történelem egyik vagy néhány részletét megváltoztassa, hanem azért jött, hogy a mennyek országát minden ember előtt megnyissa. A zsidók igénye hiú elképzelés, meddő ábránd volt: majd Jézus a felkelés élére áll. Ő azért jött, hogy szolgáljon és az életét adja váltságul sokakért, de nem azért jött, hogy minden emberi igényt kielégítsen.

2.    A római megszállás Isten akaratából nehezedett Izrael népére, hogy megismerje a bűneit, megalázkodjék Isten hatalmas keze alatt és megtérjen. Ehelyett arról álmodoztak, hogy majd levetik nyakukról a római igát. Nem is értették, miért nem vállalta Jézus vállakózásuk vezetését. Minden történelmi megpróbáltatás Isten nevelő eszköze, amellyel nagy lelki változásokat sürget a megpróbált nép körében. Csak a nép nem mindig ismeri fel a meglátogatás idejét. És ez a nemzedék? Te?

3. Szentlélek nélkül nem lehet megérteni Jézust. Jézus tökéletesen érthetően, világosan, egyszerűen mondta el, amit akart, mégsem értették meg, mert Szentlélek nélkül hallgatták. Az Atya mindenkinek ad Szentlelket, aki kéri tőle. Ha kérjük Jézus megismerését, akkor biztosan nem marad néma, meghallgatja kérésünket.

4.    Csak az az egy érdekelte őket, hogy amire ők gondolnak, amit ők terveznek, arra nézve ugyan mit mond? így mentek el Jézus mondanivalójának a lényege mellett. Pedig megismerhették volna Istent, aki Jézust küldte és megtalálhatták volna az Istenhez vezető utat. Ugyanis Jézus volt az Út.

5.    Jézust idejében kell keresni. 70-ben, az ostrom idejében már késő volt. Ma még lehet! Jaj annak, aki ma megkeményíti a szívét.

Kérdések:

1.    Jézus megünnepelte népe ünnepeit. Komolyan vette a felnőtt férfiak kötelességét, hogy meghatározott napokon Jeruzsálembe menjen. Melyik ünnepnek milyen jelentősége van számunkra? Milyen szokások kapcsolódnak hozzájuk, melyek nem erősítik a bibliai üzeneteket? Mely ünnepeink „ürültek ki”, s vajon miért?

2.    Az ünnep attól válik teljessé, ha az ember ki tud emelkedni a hétköznapok szürkeségéből, s lelke megtelik élettel, melegséggel. Vajon függ-e az ünnep teljessége attól, ahogyan készülünk rá?

3.    Minek az ünnepe az advent, azaz a karácsony előtti 4 hét? S a húsvét előtti 6 hét, a böjt ideje?

4.    Jézus teljesebb tartalommal tölti meg az ünnepet, mert a szokások helyébe az életet adja. Most rangrejtve érkezik, de tanítása választás elé állítja hallgatóit. Vagy elhiszik tanítását, s Istentől valónak tartják, vagy elutasítják, de akkor Istent sem ismerik igazán. Vannak-e olyan igék, amelyeket nem értünk? Hogyan keressük rá a válaszokat? Taníthatók maradtunk-e?

AZ ÉLŐ VÍZ
(Jn 7,37–39)

Eljött az ünnep utolsó napja, az egész heti ünnepség legjelentősebb időszaka. A nagy templomtéren három csoportra oszoltak az emberek. Az egyik csoport, az öregeké, bent maradt a templomban, ők részt vettek a reggeli istentiszteleten, amely az áldozat bemutatásából állt. Egy másik csoport papok vezetésével kiment a városon kívül, hogy fűzfaágakat keressenek. Visszatérésük után azzal díszítették fel az oltárt. Egy harmadik csoport ugyancsak papok vezetésével a Siloám tavához ment. Ez a tó élő forrásból kapta a vizét, a Gihon kútból. Ennek a vizét vezettette vízvezetéken át a városba Ezékiás király, hogy Jeruzsálem lakossága ostrom esetében is bővében legyen víznek (2Krón 20,20; 32,30). Eleinte, amikor még csak költeni kellett a megépítésre, a jeruzsálemiek bosszankodtak miatta; feleslegesnek tartották, leszólták a víz minőségét, azt mondták, hogy áporodott, állott víz (Ézs 8,6). A vízvezeték végén álló, az egész városi vízvezetékrendszert tápláló tó neve Siloám, küldöttet jelent, azért, mert Isten küldte a tó vizét a város lakosaihoz. A király tavának is nevezték Nehémiás korában, mivel Ezékiás király építtette (Neh 2,14).

Ehhez a tóhoz vonult ezen a reggelen az ünneplők egyik nagy csoportja papok kíséretében, akik kürtjeleiket fújták. Amikor odaértek a tóhoz, az egyik pap megmerített benne egy arany korsót, majd visszamentek a templomba, ahol három erős kürtszóval fogadták a visszaérkező menet élén aranykorsóval a kezében érkező papot. Közvetlenül ezután az Ézs 12,3-at olvasták fel: „Örömmel merítetek vizet az üdvösség kútfejéből”, majd miközben a pap a vizet az oltárra öntötte Istent dicsőítő zsoltárokat énekeltek, többek közt a 118. zsoltár 25. versét. Mialatt a léviták énekeltek, a nép időnként többször felujjongott, hangosan Halleluját kiáltozott. A nép lelkét olyan öröm töltötte be, amilyenre nem volt példa egy-egy egész esztendőben.

Ezt a szertartást a vízzel az ünnep minden napján megtartották, de nem olyan ünnepélyességgel, mint ezen az utolsó napon, mert ez a víz-szertartás a pusztai vándorlásra emlékeztette őket, amelynek során a kősziklából víz fakadt. Egyúttal az esőt is jelképezte az a mozzanat, amikor a pap a vizet az oltárra öntötte: vége volt már a hosszú szárazságnak, következett az esőben, vízben gazdag időszak.

Ilyen hangulatban állt elő Jézus a templomtér közepén. Amikor egy pillanatnyi szünet állt be az állandó üdvrivalgásban, éneklésben, meg kürtölésben, felhangzott Jézus hangja: Aki szomjas, jöjjön énhozzám és igyék! Aki énbennem hisz, annak a belsejéből, mint az írás megmondta, élő víz áradata fog feltörni. Jézus az Ezs 12,3-ra emlékeztetett ezzel. Aki tehát Őbenne hisz, az nemcsak a saját szomjúságát olthatja el, hanem másoknak is tud adni vizet. Jézus meg tudja adni azt, amiért a nép áhítozva imádkozott, mert ő az igazi Kőszikla. Arra a vízre van igazán szükség, amelyet Jézus ad, mert az nemcsak szomjat olt, hanem életet, örökéletet ad.

S aki kér abból a vízből, az kap is. A zsidók nem értették Jézus szavait. A tanítványai is csak később értették meg, hogy Jézus a Szentlélekről beszélt. De akkor még messze volt a Pünkösd, amikor a tanítványok megtapasztalták, hogy a Szentlélek vétele élő vizek forrásává teszi őket.

Kérdések:

1.    Jézus felment az ünnepre, de megint nem akkor, amikor ezt mások szerették volna. Ő nem a többiek terveihez igazodott, hanem Isten akaratát kívánta betölteni. E kettő néha teljesen szemben áll egymással. Hogyan lehet eldönteni egy-egy helyzetben, hogy mi az Isten akarata?

2.    Az ünnep csúcsa volt a víztelen városban az aranykorsóból kapott víz. Izraelben egyébként is minden csepp víz kincsnek számított, még a reggeli harmat is.     Nem véletlen, hogy Jézus épp ekkor szól a szomjazókhoz. Jézus mindig aktuális üzenetet „készít” – csak az a kérdés, hogy mi készen / készek vagyunk-e rá?

3.    Egyik oldalon a pap a korsóval, másik oldalon Jézus az élő víz folyamainak ígéretével. Micsoda kontraszt! A világ tele van szomjúságoltó kínálattal – s az ember egyre szomjasabb lesz ezektől. Jézus olyan forrást kínál, mely után soha többé nem szomjúhozik a lélek, mert maga is mások táplálójává lesz. Vannak-e közöttünk, akik másokat is tudnak már táplálni, vagy még mindig csak a szomjazókhoz tartozunk?

4.    Az élő víznek folyamairól Ezékiel próféta is beszél hatalmas erejű látomásában, ahol forrás fakad a templom küszöbe alól (Ez 47). Az új Jeruzsálemben nem vízvezetékek, hanem az élő forrás táplálja majd a szomjazókat. Jézus maga akar hozzám jönni, ő elérhető forrás mindenki számára, ahogyan azt a samáriai asszonynak is mondta a Jákób kútjánál (Jn 4). A Szentlélek által „testünk templomában” is felfakadhat a forrás. Kérjük-e mi is a Szentlélek ajándékát?

ÜLDÖZÉS
(Jn 7,40–53)

A tömegben nyugtalanság támadt. Egyesek azt mondták, hogy Jézus próféta, mások azt tartották, hogy Jézus a Messiás. Ismét mások gúnyolódva azt kérdezték, hogy talán már nem is Betlehemből, hanem a megvetett, lenézett galileai Názáretből jön a Messiás? Akkoriban még nagyon kevesen tudták, hogy Jézus Betlehemben született.

A Szanhedrin azonnal intézkedett, hogy Jézust fogják el. A kiküldött szolgák azonban egyszerűen képtelenek voltak kezet emelni Jézusra, annyira lenyűgözte őket a Jézusból áradó fenség és nyugalom, azonfelül Jézus szavai rendkívüli hatást gyakoroltak rájuk. Így dolguk végezetlenül mentek vissza uraikhoz, akik megdorgálták őket: Vajon titeket is elámított? Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül is hitt neki valaki? Csak ez a tudatlan sokaság hihet neki, amelyik nem ismeri a Szentírást! (7,47–49). Ezek az emberek képtelenek voltak elfogadni, hogy rajtuk kívül is lehet valakire hallgatni.

Mégis akadt a tanács tagjai között egy ember, egy főember, Nikodémusnak hívták, aki korábban egy éjszaka titokban felkereste Jézust, ő meg merte kockáztatni a megjegyzést: Vajon a törvény elítél-e olyan embert, akit meg sem hallgattak és nem derült még ki, hogy mit cselekszik? Nikodémus lelkében már derengett a világosság. Természetesen Nikodémus is megkapta a magáét: Talán te is galileai vagy? Galileából nem jött még egy próféta sem! Persze nem volt igazuk, mert Elizeus, Jónás, Hóseás, Náhum is Galileában született. Az írástudókról tehát kiderült, hogy nem is nagyon tudják az írásokat. Vak gyűlöletükben nem láttak egyebet, csak azt, amit gondoltak és akartak.

Tanulságok:

1.    A Szentírásban leírt események nem kitalált történetek, hanem történelmi tények.Egy zsidó történetíró, akit semmiféle elfogultsággal nem lehet vádolni, leírta, hogy abban az időben, az őszi Lombsátorünnepen felkelés tört ki Jeruzsálemben, mivel Pilátus a templomi kincsekből igényelt hozzájárulást a vízvezeték felújításához (Josephus Flavius). Ebből a szempontból érthető, miért erőltették Jézus testvérei, hogy Jézus feltétlenül menjen fel az ünnepre (Jn 7,3–8), a testvérek is tudtak a készülődő felkelésről és részt akartak venni benne. Ennek fényében jobban érthető, miért volt olyan nagy az izgalom és miért keresték annyira Jézust az ünneplők között (Jn 7,10–12).

2.    Az az igazi öröm, amelyben minden ember részt vehet. Az örömnek az a tulajdonsága, hogy egyedül elviselhetetlen. El kell mondani, találni kell legalább egy embert, de, ha lehet minél több embert, aki kész velünk együtt örülni. Ezért van az, ha egy családban örömünnep van, akkor nem szűk körben ünneplik meg, hanem nagy társaságot hívnak egybe, olyan sok embert, ahánynak az elhelyezéséről és ellátásáról csak képesek gondoskodni.

3.    Az élő víz a Szentlélek. Aki Szentleiket vesz, az nemcsak az egyéni lelki problémáira talál megoldást, hanem másokat is részesíthet a Szentlélek áldásaiban.