Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-03-02 19:07
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 667303
  • Egyedi látogatók: 48690
  • Közzétett oldalak száma: 471
Címlap

28. Simon farizeus házában, A bűnös asszony

(Lk 7,36-50)

A VACSORA

Abban az időben történt, hogy egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Az előkelő zsidók között meg szokott dolog volt egymást vacsorára hívni. Ilyen meghívást azonban csak előkelő, nevezetes személyek kaphattak. Az a tény, hogy Jézus ilyen meghívást kapott, mutatja Jézus társadalmi helyzetét. Nevezetes embernek számított. Származásra nézve ugyan egyszerű ember volt, lévén a názáreti ácsmester fia, de szereplése olyan visszhangot váltott ki országszerte, hogy mindenki kíváncsi volt rá. Jézus tisztában volt azzal, hogy miképpen vélekedtek róla a farizeusok, s hogy a meghívás mögött nem a barátkozás vágya húzódik meg, vagy a nagy tisztelet, mégis elfogadta azt, s valahányszor meghívást kapott, sohasem utasította vissza. Ebben is az Atya akaratának vetette alá magát s nem azt tette, ami neki tetszett. A házigazda, Simon farizeus, érdekes ember volt. Nagyon kedves volt Jézushoz s Mesternek szólította, jóllehet ő maga a jeruzsálemi iskolát is elvégezte, amivel végeredményben azt fejezte ki, hogy bár Jézus nem iskolázott olyan értelemben, mint ő és a többi farizeus, mégis magukkal egyenlőnek tekinti. Ugyan­akkor Simon mégis éreztette Jézussal, hogy nem tartja igazi előkelőségnek: ügyelt arra, hogy ne tanúsítson iránta túlságosan sok figyelmességet. Három dologban is kifejezésre juttatta azt, hogy ő maga felette állt Jézusnak:

a) Amikor Izraelben igazán előkelő ' end ég érkezett egy házhoz, akkor a házigazda elébe sietett és csókkal köszöntötte; ha Jézust valóban rabbinak, mesternek tartotta volna, akkor ezt kellett volna tennie vele, de nem tette.

b) A házba belépés alkalmával a házigazda levette a vendég saruját és gondoskodott számára langyos vízről, amivel valamelyik háziszolga megmosta a vendég lábát. Ezt a figyelmességet is elmulasztotta.

c) Végül az előkelő vendéget beszórták illatós olajjal, vagy rózsa-, vagy narancsillatúval. Simon Jézus esetében ezt sem tartotta fontosnak. Egyszóval egyfelől barátságos és alázatos volt Jézus iránt, másfelől lekezelte. Jézus mind­ezt egy szempillantás alatt felmérte, de úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Nem éreztette, hogy sértve érzi magát. Jézus sohasem sértődött meg; felette állt az emberi rosszindulatnak és érzékenységnek. Azt azonban megjegyezte magának, hogy a farizeusnak kőszíve van s az igazi szeretetről nem sok fogalma van. Egyelőre azonban még semmit sem tett szóvá, nehogy személyes sérelmet sejthessenek a szavai mögött.  A vendégek eközben asztalhoz telepedtek. Az asztal U-alakú volt: hajlatában középen ült a házigazda, mellette a legelőkelőbb vendégek, a többiek pedig az U hosszú szárai mentén. Az asztalhoz telepedést a szó legszorosabb értelmében kell venni, ugyanis nem ültek, hanem hevertek: díványokon, vagy alacsony padokon. Hogy Jézusnak hol jutott hely, nem tudni. Már javában folyt a vacsora, amikor váratlanul belépett egy nő. Akkoriban nagyon szokatlan volt, hogy asszony mutatkozzék a vendégek között vacsora alatt. Ez az asszony azonban nem tartozott a háznéphez, hanem idegen volt, úgy kellett tehát valósággal belopóznia a házba. Az pedig, hogy a vendégek közé belépett, egyenesen felháborító dolognak számított. Ráadásul nem kevesen ráismertek: utcanő volt, foglalkozásszerűen bűnös nő.

A BŰNÖS NŐ

Az evangélium nem mondja meg, hogy mi volt a neve. Valószínűleg egyike volt azoknak, akik később Jézus követői lettek. Azt azonban tudjuk, hogy ezt az asszonyt előzőleg megragadták Jézus beszédei és feltámadt benne a vágy egy új, tiszta élet után. Meggyűlölte saját életét. Szakítani akart a múltjával és az igaz megbánás szoros kapuján át kívánt belépni az isteni kegyelem világába. Hálás volt Jézusnak azért, amit szavain át tőle kapott és a háláját mindenképpen meg akarta mutatni neki. Amikor megtudta, hogy Jézus Simon farizeus házában vacsorázik, nem tudta türtőztetni magát s addig ügyeskedett, amíg bejutott a vacsorázó helyiségbe. Megjelenése általános elképedést váltott ki. Csak fokozódott ez, amikor látták, hogy az asszony elővesz egy alabástrom szelencét, amelyben drága, illatos olajat szoktak tartani s megy Jézus felé. Mielőtt Jézushoz ért volna, zokogni kezdett, a zokogástól nem is tudott értelmes szavakat kimondani: csak ráborult Jézus lábára és a könnyeivel öntözte, kibontott hosszú hajával szárazra törölte, majd megcsókolta Jézus lábát és rákente a szelence tartalmát. Közben állandóan sírt a hálától és a bűnei miatt. A vendégek hang nélkül nézték a megrázó jelenetet. Jézus maga is némán tűrte, hogy a bűnös nő mindezt megtegye. Az asszony úgysem volt olyan lelki állapotban, hogy bármit is megérthetett volna abból, amit Jézus mond neki. Rápillantva Simon farizeusra, látta annak megbotránkozását. és bosszúságát a botrányos ese­mény miatt. Jézus szinte olvasott Simon szívében: ha ez igazán próféta volna, akkor tudná, miféle nő ez. Simon nem értette, miért tűri el Jézus az asszony viselkedését s miért nem utasítja el magától.

A kérdések még rajzottak a farizeus szívében, amikor Jézus odafordult hozzá és így szólt: Simon, szeretnék mondani valamit neked. Simon meglepetten válaszolt: Mester, mondjad! Jézus pedig egy kis történetet adott elő: volt egy hitelező, s annak két adósa. Az egyik 500 pénzzel tartozott neki, a másik ötvennel. Egyik sem tudott fizetni, a hitelező pedig nagylelkűen törölte mindkettőjük tartozását. „E kettő közül mit gondolsz, melyik szereti őt jobban?” Simon egyszeriben megértette a történet lényegét. Gyakorlatból ismert ilyen eseteket, miután minden farizeus pénzügyi szakember, valamennyire bankár is volt, csak éppen azt tartotta különösnek, hogy egy hitelező az egész tartozást csak úgy elengedje, így tehát azt sem értette meg, hogy mit akart Jézus kihozni ebből az esetből? Nem jött rá, hogy Jézus Simon életéről beszélt a hirtelen előadott történetben. Nem sokat gondolkozott, hanem így felelt: azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Jézus megdicsérte a választ, ami Simonnak nagyon jólesett, de a folytatás már annál inkább meglepte, Jézus ugyanis félreérthetetlenül Simon magatartására kezdte alkalmazni a kis történetet. A szeretet egy ember szívében akkora, amekkora a bűnbocsánat, amit valakitől kapott. Akinek sok bocsáttatott meg, az hálásabb érte. Akinek sok adósságot engedtek el, az jobban örül, mint az, akinek kevés töröltetett el. A szeretet tehát a megbocsátással egyenes arányban nagy vagy kicsi. Akkor az asszony felé fordulva így folytatta: „Látod ezt az asszonyt? Amikor én bejöttem a te házadba, te az én lábamnak nem adtál vizet, ez pedig könnyeivel öntözte meg az én lábamat és fejének hajával törölte meg. Te az én arcomat sem csókoltad meg, ez pedig a lábaimat csókolgatja, amióta csak bejött. Te olajjal sem kented meg az én fejemet, ez pedig drága kenettel kente meg a lábamat.” Lám mekkora különbség van a szeretetben, amivel az az asszony, s amivel a házigazda szereti Jézust! Mit gondolsz, Simon honnan van ez a különbség? Miért szeret engem jobban ez az asszony, mint te? Jézus roppant finoman és találóan leckéztette meg a farizeust, ugyanakkor rendkívül tapintatosan is, mert úgy fejezte ki magát, mintha tulajdonképpen maga a házigazda mondta volna ki ezt már akkor, amikor azt mondta, hogy az az adós szereti jobban a hitelezőt, akinek több adósságot engedett el. Simon nem vitatkozhat tehát, mert a szentenciát ő már előbb kimondta, nem kerülhet összeütközésbe magával, azt mondván, hogy ő is szereti annyira Jézust, mint az az asszony, elvégre neki egyetlen bűnt sem kellett megbocsátania Istennek. Ő nem szorult rá Jézus segítségére úgy, ahogy az a bűnös életű asszony nyilvánvalóan rászorult. Jézus szívében egy cseppnyi harag sem volt a miatt, ahogy a házigazda őt fogadta. De azt kifejezésre juttatta, hogy miért nem fogadta őt olyan reverenciával Simon, mint kellett volna: mert Simon még nem ismerte Isten bűnbocsátó szeretetét. Ha ő magát bűnös embernek tartotta volna, akkor két kézzel kapott volna Jézuson, úgy, ahogy az asszony tette s akkor nem ítélte volna el annyira a megtérő asszonyt, aki annyi mindent, szinte az egész új életét köszönhette Jézusnak. Aki sok kegyelmet kapott, az nagyon hálás érte.

Jézus nem sokáig foglalkozott ezzel a kérdéssel. A magot elvetette Simon szívében, hagyta, hogy az ott tovább növekedjék. Odafordult az asszonyhoz és, hogy megerősítse hitében, így szólt hozzá: Megbocsáttattak a te bűneid. Eredj el békességgel. A nagy szeretet és hála a bűnbocsánat elnyerését bizonyította. Aki sok bűnére kapott bocsánatot, annak sok szeretet van a szívében, aki pedig kevés bűnére kapott bocsánatot, annak kevés hála és szeretet van a szívében.

Az asszony úgy mehetett el onnan, mint akinek minden adósságát, tartozását eltörölte az Isten.

Tanulságok:

1.    A farizeus kettős magatartása csaknem mindenkire jellemző. Tisztelte is Jézust, meg nem is; megbecsülte, de figyelmetlen is volt vele szemben; meghívta, de nem vette elég komolyan; felnézett rá, de nem volt igazán tisztában azzal, hogy kivel is van dolga. Mi is gyakran így vagyunk Jézussal: velünk van, hívjuk, imádjuk, aztán elfelejtkezünk a jelenlétéről, az imádkozásról, a szaváról, az akaratáról. Meghívjuk, de sok egyebet fontosabbnak tartunk nála.

2.    Aki Jézushoz megy, azt ő semmiképpen nem veti el. Az emberek közt elképzelhetetlen, ami a farizeus házában megtörtént, még akkor is, ha a bűnös nő már régen elhagyta bűnös életét és jó útra tért. Az emberek nem felejtenek és nem nyitnak ajtót azok előtt, akiknek „múltjuk” van. Jézusnál nyitva van a kegyelem ajtaja minden igazán megtérő bűnös számára. Az embereknél nincs újrakezdés, Jézusnál van: Benne meg lehet halni a bűnnek és fel lehet támadni új életre.

3.    Jézus nem sértődik meg és nem fizet meg a rajta esett sérelemért. A kereszten is imádkozott azokért, akik ott sértegették. Mi emberek másképpen cselekszünk: sajnos a leggyakoribb az, hogyha bántanak, mi is bántjuk azt, aki minket bánt. Vannak, akik felemelik a fejüket és azt mondják, hogy őket nem lehet megsérteni, túlságosan alattuk áll az, aki a sértést elkövette. Sem egyik, sem a másik, magatartás nem helyes. Az a helyes, ha megsajnáljuk azt, aki minket bántott és megpróbálunk segíteni rajta. Ez a szeretet útja s Jézus ezen járt.

4.    Nemcsak a bűnös asszonynak volt szüksége arra, hogy új életet kezdjen, hanem Simon farizeusnak is. Nincs ember, akinek ne volna nagy tartozása Istennél: abba kell hagyni a bűnben való életet, amivel csak növeljük a tartozást, s el kell kezdeni egy olyan életet, amelyet bűneink bocsánatáért hálából, szeretetből élünk Isten kedve, akarata szerint.

5.    A kegyes, új élet forrása a bűnök bocsánata. Az új életet onnan lehet számítani, ahol elhisszük, hogy a bűneink megbocsáttattak. Amíg erre a hitre el nem jutott valaki, addig tudhat sok mindent Istenről, Krisztusról, vallásról, erkölcsről, lehet sok tekintetben tiszteletre méltó ember, de a szívében nem lehet nagy szeretet és hála Isten iránt, mert addig nincs miért legyen. Csak aki rájött, hogy Krisztus a kárhozattól mentette meg őt, aki belenézett az iszonyú mélységbe, amitől Krisztus mentette, kímélte meg, az tud hálás lenni a megváltásért. Amíg ott tart valaki, ahol Simon farizeus, hogy csak másokban ismeri fel a bűnt, magát pedig hibátlannak, kiváló, kegyes embernek tartja, addig ugyan miért legyen hálás Krisztusnak és miért szeresse?

6.    A bűnök bocsánata nem a reménység tárgya, hanem a hálaadásé. Nem kieszközölni, hanem megköszönni való. Olyasmi, amit Krisztus már megszerzett, kieszközölt: nekünk csak el kell fogadnunk, el kell hinnünk, hogy Istennek ama Báránya elvette a világ bűneit, a mienket is.

Kérdések:

1.     A farizeus viselkedésének kettőssége jellemzi-e a mi keresztyénségünket is? Hogyan fogadjuk mi Jézust naponta?

2.    Hogyan viselkedünk, ha váratlanul csenget be valaki, segítséget kérve? És ha ráadásul még vendégsereg is van nálunk? Mit teszünk, ha valaki az istentiszteletet zavarja meg illetlen bejövetelével? Mielőtt hirtelen válaszolnánk, gondoljuk át a két esetet!

3.    Mindenkinek új életet kell kezdenie Krisztusban, az emberek előtt tiszteletreméltónak és a „megvetetteknek” is! Csodálatos, hogy Jézus egyszerre két ilyen különböző embert szólít meg. Hogyan szólíthatjuk meg a magukat igaznak, jónak tartókat? És hogyan az elembertelenedett lelkeket? Van-e üzenetünk nekik? S ha nincs, miért nincs?

4.    Amikor megítéltük, hogy a másik indulatos óembere megmaradt stb., volt-e legalább egy második gondolatunk arról, hogy „és én?” Vajon mi, akik ezt mondjuk, megvizsgáljuk-e magunkat?

5.    Amikor Jézus a bűnökről beszél, nem „beletaposni” akar nyomorúságunkba, hanem a szabadulást ajánlja! Mikor adtunk hálát megbocsátott bűneinkért utoljára? S hisszük-e, hogy az általunk nem szeretett embereknek is megbocsátott?

6.    Sokszor maradunk felületesek bibliaolvasásunkban, s ezért jó néhány történetet csak átlapozunk. Nem értjük a lényegét, s nem is küzdünk meg érte. Próbáljuk meg a történet szereplőinek helyébe - például Simon farizeus vagy a bűnös asszony helyébe – magunkat állítani, s így olvassuk, a történetet!