Címlap

Egyháztörténet

 

Történelem a történelemben

 

         Nagyon figyelemre méltó az az euszebioszi egyháztörténeti szemlélet, mely szerint az egyház története már az újszövetségi kor előtt elkezdődött. Ezt írja. „Ezért aztán méltónak kell találnod a keresztény névre is Istennek ezeket a barátait (Noé, Ábrahám stb.), amint így szól róluk az Írás: Ne érintsétek krisztusaimat, és ne bántsátok prófétáimat!” (Egyháztörténet, I/4/9) (Az idézet – krisztusaimat: twn cristwn - a LXX-es szövegét követi. Zsolt 104/105/,15) Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor még inkább hangsúlyozni kell, hogy történelmünk nemhogy csupán ötszáz, sőt nem is kétezer éves, hanem egyidős a kiválasztottak történetével, és akkor még nem beszéltem a világ kezdete előtti kiválasztásról (Ef 1,4). Történelmünket illetően szabad tehát nekünk olyan isteni távlatokban is gondolkodni, amely egyháztörténetünkhöz olyannyira hozzátartozik, hogy nélküle nem is létezhetne.

         Persze tudom, mindannyian tudjuk, hogy ez a történelemkönyv teljes részletességgel megírhatatlan, ám tudnunk kell azt is, hogy az egyház története már a szaporodjatok és uralkodjatok, sőt a bűnbeesés történetében is jelen volt. Csak ez a fölismerés adhat egységes látást. Ez adja egyháztörténetünknek isteni alapját. Ebből következik, hogy az egyháztörténet nem egyszerűen egzakt tudomány, amely csupán a forrásanyagot látja, osztályozza és értékeli, hanem látja benne az Isten Városát, amely a Kinyilatkoztatás hordozója és továbbadója. Ez a Kinyilatkoztatás volt meghatározó az egyházatyák, az előreformátorok és a reformátorok idejében is. Ez formálta történelmünket, ez adott új impulzust, ez adott új visszatekintést, de új távlatot is. Ezért az egyháztörténet mindig a Kinyilatkoztatáshoz való viszonyról beszél. Ez a viszony határozza meg az egyház minden mozdulatát, történését, hűségét és hűtlenségét. A kérdés: Tudunk-e ebből tanulni? Felismerjük-e azokat a tanításokat, amelyek a történelem évszázadain keresztül megnyomorították az egyházat, és azokat is, amelyek teológiai látását tisztították, s amelyek a hit gyakorlatában is pozitív változást eredményeztek? Ezért tehát tanulmányoznunk kell az egyháztörténetet, törekednünk kell annak megismerésre, s ezért kell engedni, hogy a történelem a mi tanítómesterünk is legyen! Ugyanakkor, ha csupán az információ birtokosai akarunk lenni, megszerezhetjük ugyan, de abból semmi hasznunk. Dicsekedhetünk, hivalkodhatunk történelmi ismeretünk gazdagságával, de célt tévesztünk, mert nem látjuk meg a történelem Urát, csupán a háborúktól, bizony, olykor vallási háborúktól és háborúságoktól szenvedő és nagyra törő embert. A Biblia történelemszemlélete egyértelmű: Mondjátok el fiaitoknak és fiaitok fiainak, hogy mit cselekedett az Úr. Ez a cselekvés egyfelől kegyelem, másfelől ítélet, de ítéletében is tanítás, kiigazítás és javítás. Összefoglalva tehát az egyháztörténelemről elmondhatjuk: Történelem a történelemben. Ez az Isten Városának a története, vagyis az üdvtörténet megjelenése az egyetemes történelem színpadán és keretein belül. S ez a mi bizonyosságunk és elvehetetlen reménységünk, amely minden történelmi viharon átsegít.

         Engedjük magunkat megjobbítani, engedjük magunkat megítéltetni, ismerjük meg eleink történetét, tanuljuk meg Lélektől kapott látásmódjukat magunkra is alkalmazni, hogy önmagunk jelenével, történetével, azaz az Istenhez való viszonyulásunk rendszerével még jobban tisztában legyünk!

Apostagi Zoltán