Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-10-23 19:25
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 651866
  • Egyedi látogatók: 55360
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

24. Vissza Galileába, A 12 tanítvány elhívása

A MÁSODIK SZOMBAT VITA: A BÚZAMEZŐKÖN ÁT
(Mt 12,1 -8; Mk 2,23-28; Lk 6,1 -5)

Jeruzsálemben már halálra keresték Jézust, ezért haladéktalanul elhagyta a várost, mivel még nem jött el szenvedése ideje. Galileába érve már az első szombatnapon tapasztalhatta, hogy a farizeusoktól már sehol sem lesz nyugta. A Húsvét szombatját követő második szombatnapon történt, hogy tanítványai kíséretében a búzaföldeken át haladt, valahol Galilea közepén. Menetközben megéheztek és kalászt téptek, az apró magokat tenyerükben kidörzsölték és ették. A zsidó törvények szerint ez megengedett volt: „Ha bemégy a te felebarátod vetésébe, kezeddel szaggass kalászokat, de sarlóval ne vágj bele a te felebarátod vetésébe.” (5Móz 23,25). A tanítványok tehát úgy gondolták, hogy a kalásztépéssel semmi jogtalan dolgot nem követnek el.

Nem is volt addig semmi probléma, amíg össze nem találkoztak néhány farizeussal. Azok állandóan Jézus nyomában voltak és figyelték, mikor, mit csi­nál? Mindenképpen vád alá akarták helyezni és adatokat gyűjtöttek ellene.

Nyomban bele is kötöttek a kalásztépésbe. Kijelentették, hogy amit Jézus és tanítványai csinálnak, az bűn, mert vétenek a szombatnap ellen. A farizeusok ugyanis összeállítottak egy bűnlistát 39 olyan cselekedetből, amelyet szombatnapon tilos végezni. A 39 között szerepelt az őrlés is. Rátámadtak hát Jézusra, aki maga egyébként nem tépett a kalászokból: „íme, a te tanítványaid azt cselekszik, ami nincs megengedve szombatnapon.” Benne volt ebben a megállapításban az a vád is, hogy a tanítványok vétkéért a Mester felelős.

Jézus nyomban tanítványai védelmére kelt. De nem úgy, ahogy mások tették volna. Más bizonyosan bebizonyította volna a farizeusoknak, hogy mekkora különbség van a fárasztó őrlés, a nehéz kövek mozgatásával járó mindennapi munka és a kalászoknak kézzel történő kidörzsölése között, és ha valaki a kézzel való kidörzsölést őrlésnek minősíti, az a rágást is annak mondhatja, elvégre a fogak is őrlő munkát végeznek a szájban. Szombatnapon tehát ne is rágja meg az ételt, aki nem akar az őrlés bűnébe, a szombat megrontásának bűnébe esni.

Jézus nem ilyen módon érvelt. Úgy sem lett volna foganatja. Ehelyett az ótestamentumból idézett; amikor Dávid a bujkálása idején éhezett, bement a szentsátorba és az ott naponként elhelyezett szent kenyerekből evett (1Sám 21,1-6), Isten ezt a cselekedetét nem ítélte bűnnek és később sem büntette meg miatta. Jézus idejében is általános volt az a vélemény, hogy Dávid nem követett el bűnt, amikor a szent kenyerekből evett. Lám vannak dolgok, amelyek önmagukban tilosak, olykor mégis megengedettek: szent célok érdekében, amilyen az emberélet, különösen Isten szent emberének az életben maradása, a szigorú szertartási előírásoktól is el lehet tekinteni.

Jézus másik példát is felhozott, ugyancsak az Ótestamentumból: a papok is dolgoznak szombatnapon, levágják az áldozati állatokat, felteszik az oltárra a hatalmas húsdarabokat, az áldozattal kapcsolatos különböző nehéz fizikai munkákat végeznek, mégsem vétkeznek a szombat törvénye ellen, jóllehet munkát végeznek szombatnapon, méghozzá a templomban! „Szombatnapon pedig áldozz két ép bárányt, esztendősöket és kéttized efa lisztlángot olajjal elegyített ételáldozatul, annak italáldozatával egybe. Ez a szombati egészen égőáldozat szombatonként a szüntelen való egészen égőáldozaton és annak italáldozatán kívül” (4Móz 28,9–10). Lám előfordul, hogy maga Isten pa­ran­csolja meg, hogy szombatnapon magában a szent templomban vé­gez­ze­nek nehéz munkát, sőt rendszeresen, minden szombaton! Természetesen ez a munka nem bűn, mert maga Isten parancsolja, Isten pedig nem vétkezhet. Sőt, ez a munka szent tevékenység, mert Isten parancsára megy végbe.

Jézus úgy tekintett a tanítványaira, mint Isten papjaira, magára pedig úgy, mint aki több, mint a jeruzsálemi templom (Mt 12,6; Jn 2,21): „A templomnál nagyobb van itt.” Ha az ő tanítványai eltérnek a templomi szertartások előírásaitól, az éppen úgy nem bűn, mint ahogy nem volt bűn, ha a templomi papok munkát végeztek szombatnapon.

Azután megint egy idézetet citál a Szentírásból: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot” s ezzel fejükre olvassa a farizeusoknak, hogy Istennel ellentétben milyen irgalmatlanok, amikor a törvény rideg szabályaira vigyáznak, miközben éhes emberek állnak előttük. A törvény lényege az irgalmasság, a szeretet: a bajban levő ember érdekében mindent meg kell tenni.

A farizeusok azonban nem az emberekre néztek, hanem a törvény betűjére. Tőlük éhen halhatott volna bárki, szombatnapon nem tettek volna érte semmit. Azt hitték, hogy ők Isten leghűségesebb emberei, közben pedig fogalmuk sem volt Isten valódi akaratáról.

A szótlanul álló farizeusoknak végezetül még csak annyit mondott, hogy ő a szombatnak is ura. „Az embernek fia a szombatnak is Ura.” Ő a Messiás, joga van tehát szombatnapon is azt tenni, amit akar, mert amit ő tesz, az szent dolog s ha tanítványai kalászt tépnek szombatnapon, jól teszik, mert Isten nem éhező embereket akar, hanem élő, szent embereket.

Tanulságok:

1.    Jézus azonosítja magát azokkal, akik őt követik. Jézus maga nem tépett a kalászokból, mégis úgy szólt, mintha ő maga is tépett volna. Nem azt mondta, hogy védjék meg magukat a tanítványai, hanem ő maga védte meg őket. Ezt teszi azóta is. Azért nincs semmi félnivalója Krisztus követőjének, mert Jézus személyes oltalma alatt áll. Akár emberekkel szemben szorulnak védelemre Jézus tanítványai, akár Isten előtt, Jézus a Közbenjáró, a Szószóló, a nagy Védőügyvéd, a nagy Főpap, aki áthatolt az egeken és könyörög értünk az Atyánál. Jézus nemcsak akkor véd meg, ha igazságtalan támadás ér bennünket, hanem a bűneinket is vállalja: a saját érdemeivel takarja el azokat. Még azon az áron is megoltalmaz, hogy a saját életét adja értünk.

2.    Isten irgalmasságot akar és nem a törvény betű szerinti megtartását. Miközben a 8. parancsolat érvényéhez semmi kétség nem férhetett és Isten megtiltott minden lopást, megjelölt egy cselekedetet, ami nem számított lopásnak, annak ellenére, hogy aki elkövette, az engedély nélkül nyúlt a máséhoz: az éhező embernek szabad volt kézzel kalászt tépnie más búzatábláján abból a célból, hogy éhségét ott helyben, a kidörzsölt búzaszemekkel csillapítsa. Nem arra szabadította fel az éhezőt, hogy bárhol, bárkitől elvehessen ennivalót, csupán arra, hogy a búzatáblán annyit szedhessen kézzel, amennyit ott helyben elfogyaszt. A 8. parancsolat senkit sem jogosít fel mások éheztetésére, vagy éhségének elnézésére. Isten akarata az, hogy senki ne éhezzék. Akinek jó a 8. parancsolat, az gondoskodjék arról is, hogy ne legyen éhező ember. Isten törvényének oltalmára csak az számítson, aki az irgalmasságot is gyakorolja.

3.    Isten szemében az emberi élet fontosabb a szertartások előírásainál. Az élet több, mint az eledel, több, mint bármi egyéb. Minden mást alá kell rendelni az életnek. Ha emberélet megmentéséről van szó, akkor semmi más nem fontos, minden más érdeket félre kell tenni: mindent az élet megmentésének a szolgálatába kell állítani. Ez Isten akarata, ez a törvény szelleme. Dávid élete fontosabb, mint az, hogy a szent kenyerekre vonatkozó törvény tiszteltessék.

4.    Jézus követői Isten felszentelt papjai. A tanítványok nem voltak a jeruzsálemi templom hivatalos alkalmazottai, nem végezték el a papi tiszt betöltéséhez szükséges iskolákat, nem viseltek sajátos papi öltözetet, nem volt előre meghatározott papi szolgálatuk. Megmaradtak abban, amiben addig éltek, úgy öltözködtek, ahogy addig, azzal foglalkoztak, amivel korábban, csak egyben változtak meg: a dolgokról úgy gondolkoztak, ahogy Jézus. Ót követték hétköznapi életükben. Mindent úgy cselekedtek, ahogy arra Jézus példát adott nekik. Miközben életüket Jézus példája szerint élték, Isten papjai voltak. Mi is, akik hiszünk Benne, követjük Ót, Isten papjai vagyunk: fő hivatásunk Isten szolgálata, a sze­retet gyakorlása, a mennyei világosság árasztása az élet egész területén, a mindennapi élet minden helyzetében. Templomunk maga Jézus: benne élünk, mozgunk és vagyunk, ó pedig bennünk éli a maga életét, végzi munkáját.

Kérdések:

1.    Miért távozott el Jézus Jeruzsálemből?

2.    Megszabadult-e ezzel a cselekedetével a farizeusok háborgatásaitól?

3.    Mit vetnek újra a szemére?

4.    Hányféle farizeusi szabály „bástyázta körül” a szombatot?

5.    Melyik ótestamentumi történetet idézi Jézus a farizeusok okvetetlenkedésére?

6.    Mi volt a másik példa?

7.    Mi az alapvető és döntő indok a szombat-kérdésben?

8.    Melyik fontosabb Isten szemében: az irgalmasság vagy a törvény szigora?

A 2. SZOMBAT VITA: GYÓGYÍTÁS A ZSINAGÓGÁBAN
(Mt 12,9–21; Mk 3,1–6; Lk 6,5–11)

Hamarosan újabb vita támadt a szombat miatt. Jézus ismét a zsinagógában tartózkodott, Galilea valamelyik helységében egy bizonyos szombatnapon.

A farizeusok és az írástudók azon a napon is lesben álltak, hogy amint kifogásolhatót tesz Jézus, azonnal résen legyenek. Volt ott a zsinagógában egy megszáradt kezű ember: egyik karja végig béna volt. Régi, gyógyíthatatlan nyomorúság, nem járt életveszéllyel, éppen ezért a farizeusi előírások értelmében szombatnapon tilos volt a gyógykezelése. A farizeusok gondoskodtak róla, hogy az az ember Jézus közelében helyezkedjék el a zsúfolt zsinagógában, hogy Jézus feltétlenül észrevegye.

Jézus határozottan csalódást keltett a farizeusoknak azzal, hogy nem gyógyította meg a beteg embert, holott biztosra vették, hogy Jézus nyomban mindent megtesz a meggyógyítása érdekében, úgy, ahogy más esetekben mindig megtette. Mivel most elmaradt a biztosra vett gyógyítás, vitát provokáltak. Megkérdezték Jézust mi a véleménye, szabad-e szombatnapon gyógyítani? (Mt 12,10). Ha már magától nem tesz semmit, legalább mondjon valami olyat, ami miatt bevádolhatják (Lk 6,7). Jézus tisztában volt azzal, hogy miféle indulatból kérdezik.

Nem válaszolt a hozzá intézett kérdésre, hanem odament az emberhez és azt mondta neki, hogy álljon a középre. A béna karú férfi reszketve, zavartan odaállt. A farizeusok azonnal kört formáltak az ember és Jézus körül, hogy egyetlen szót vagy mozdulatot se hagyjanak észrevétlenül.

Akkor Jézus a feszülten figyelő ellenségeihez fordult és megkérdezte őket, hogy, ha egy embernek a juha szombatnapon beleesik egy kútba, vajon nem azt teszi-e, hogy kihúzza belőle? Mennyivel többet ér egy ember élete, mint egy juhé! Szabad tehát szombatnapon is jót tenni. Jézus ezzel nem a Bibliából érvelt, hanem a mindennapi életből vett példát. Nincs olyan zsidó, aki szombatnapon benthagyná a juhát egy kútban, ha az abba beleesnék. Ha pedig az irgalmasság egy állat érdekében kötelező, mennyivel inkább kötelező egy ember érdekében!

A farizeusok nem tudtak mit mondani. Hallgattak. Akkor Jézus kérdezte a farizeusokat: Szabad-e szombatnapon jót vagy rosszat tenni, életet megtartani vagy elveszíteni? Ebben a kérdésben benne volt az a vád, hogy a farizeusok csak azért mentek a zsinagógába, hogy Jézus után kémkedjenek, hogy azután vádolhassák és a halálos ítéletét kieszközölhessék. Vajon szabad szombatnapon mindent elkövetni azért, hogy egy ember elvesszen? Egy beteg emberen tehát nem szabad segítenem, de nektek, farizeusok szabad engem elveszítenetek szombatnapon? Meggyógyítani valakit szombatnapon az bűn, de megölni valakit szombatnapon, az nem bűn? Kémkedni, tőrt vetni, vermet ásni, hogy abba beleessék és benne vesszen szombatnapon, az nem bűn, de Isten szeretetével egy embert megáldani, hogy az hálás legyen Istennek, az elítélni való tiltott dolog?

Nem volt vitás ki lépi át a törvény parancsát. A farizeusok álltak mun­ká­ban szombatnapon az állandó leskelődéssel és Jézus halálának az elő­készítésével.

Körülnézett, végignézett rajtuk és figyelte, vajon látszik-e az arcukon, vagy legalább némelyikük arcán valami megbánás, vagy szégyenkezés? Jézus szemében szent harag tüze izzott. De ugyanakkor tele volt a tekintete mérhetetlen szomorúsággal is, amiatt, hogy a nép vezetői mennyire vakok és nem látják a saját bűneiket; azt gondolják, hogy Istent szolgálják, holott menthetetlenül rohannak a kárhozatba. Bárcsak megtérnének, milyen szívesen beszélne nekik Isten megváltó szeretetéről!

A farizeusok és írástudók hallgattak.

Akkor szólt Jézus a bénának, hogy nyújtsa ki a kezét. Az abban a pillanatban meggyógyult.

Jézus ellenségei elmentek és a Heródes-pártiakkal együtt megtanács­kozták, hogyan juttathatnák Jézust mégis keresztfára. Jézus elment onnan, nagy tömeg kísérte és ő mindenkit meggyógyított, aki csak hozzáment. Olyanokat is, akikben a hit lángja éppen csak kezdett égni. Ekkor teljesedett be Máté evangélista szerint Ézsaiás prófétának az a jövendölése, hogy a Messiás a megrepedezett nádszálat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, sőt inkább mindent elkövet, hogy a nádszál megerősödjék, a kicsi lángocska jobban égjen, a hit nagyobb legyen.

Tanulságok:

1.    Isten nem mindig azt teszi, amit az ember vár Tőle. Olykor nem mindjárt teszi meg, olykor egyáltalán nem teszi meg. Isten ugyanis nemcsak azt nézi, hogy ki mit kér, hanem miért kéri? S amit az ember vár tőle, miért várja? A farizeusok biztosra vették, hogy Jézus mindjárt meggyógyítja a megszáradt kezű embert a zsinagógában. Jézus nem tette meg.

2.    Az irgalmasság mindig kötelező. Nemcsak hétköznapon, de ünnepnapon is. A segítéssel járó munka sohasem szentségteleníti meg a vasárnapot. Még az istentiszteleti rendnek sem árt, ha valaki rosszul lesz és többen segítségére sietnek. Nincs taszítóbb, mint az Isten nevében elkövetett irgalmatlanság. (Egy asszony a gyülekezetünkből más városba költözött. Ott nem volt lakása, egy ún. kisegyházhoz tartozó család lakást is ígért neki, de elvárták, hogy csatlakozzék az ő gyülekezetükhöz. Szorultságában megtette. Odautazott, de az úton meghűlt. Vitt magával kamillateát és teát akart belőle főzni, hogy azzal gyógyítsa magát, mint máskor is szokta. A család megtiltotta neki, hogy tüzet gyújtson szombatnapon. Nem is főzhette meg a teáját. Tudták róla, hogy hitében nem úgy hívő, mint ők, mégis vasárnap végeztették vele a család nagymosását és kényszerítették, hogy a következő szombaton, jóllehet meghűlése még nem múlt el, menjen velük és merítkezzék alá. Erre a mi asszonyunk visszajött Szentesre, ahol egy hívő református család befogadta és lelki megnyugvásban él közöttünk.)

3.    Isten haragja a szeretete ellenére is érvényes. Egyik a másikat nem zárja ki. A szerető Isten haragudni is tud. Az ítéletkor is úgy néz majd a balkeze felől állókra, hogy azok nem bírják ki a tekintetét, menekülnek előle és könyörögnek a hegyeknek, hogy inkább essenek rájuk, csak ne kelljen a Bárány szemébe nézniük.

4.    A megváltó szeretetről nem szabad, bármikor, bárkinek beszélni. Jézus nem beszélt Isten megváltó szeretetéről a farizeusoknak. Hiába tette volna. Disznók elé szórta volna a gyöngyöket. De ha csak egynek az arcán is látta volna a megbánás, megtérés parányi jelét, bizonyosan hirdette volna neki Isten megbocsátó evangéliumát, megváltó szeretetét.

5.    A hallgatás lehet helyrehozhatatlan bűn is. Általában a hallgatást erénynek mondják: hallgatni arany. Néha elismerésre méltó, ha valaki hallgat. Csodálatos volt Jézus hallgatása Pilátus előtt. Nem védekezett, pedig védekezhetett volna. Vállalta a vádakat, mert vállalta a világ bűneit. Megindító volt a bűnös asszony hallgatása is: az elhallgatás beismerés volt, összeroppanás, önmaga megadása. Nem tagadott semmit. De a farizeusok hallgatása a tehetetlen ellenség konok némasága volt: szólniuk kellett volna, megbánó, megtérő, bocsánatkérő szavakat. Nem tették. így vált a hallgatásuk kárhozatos bűnné.

Kérdések:

1.    Mi volt az a vitás kérdés, amely a helyzetet végleg elmérgesítette?

2.    Milyen ravasz módon akarják Jézust „beugratni” egy újabb szombat-törésbe?

3.    Kit állítanak a zsinagógában a „középre”? Életfontosságú volt-e ez a gyógyítás?

4.    Milyen hétköznapi történettel szorítja sarokba Jézus – bibliai idézetek helyett – az okvetetlenkedő farizeusokat?

5.    Milyen féktelen indulatot vált ki ellenségeiből „ez” a szombatnapi gyógyítás?

A 12 TANÍTVÁNY ELHÍVÁSA
(Mt 10,1-4; Mk 3,13-19; Lk 6,12-16)

Galileába való visszatérése után Jézus tizenkettőre emelte tanítványainak számát. Láthattuk milyen lassan nőtt addig a tanítványok köre. Először András és János, azután Péter és Jakab csatlakozott Jézushoz, majd a betsaidai Fülöp lépett be a tanítványi körbe. Azután Nátánael, végül Máté lett Jézus követője. Erről a hét tanítványról tudjuk, hogyan lettek Jézus tanítványaivá: úgy, hogy gyakran vele voltak, elkísérték egy-egy útjára, de közben haza-ha­za­mentek, rendes foglalkozásukat továbbfolytatták, egyszóval nem hagyták el otthonukat, megszokott életüket nem cserélték fel Jézus merőben más életmódjára.

Közeledett azonban az az idő, amikor mindent elhagyva kellett követniük Jézust. Jézus munkája, munkaköre kialakult: körülötte új gyülekezet kezdett kialakulni, amelyik már elszakadt a zsinagógáktól és sajátosan új módon lett Isten egyháza. Ez a gyülekezet abból a 12 emberből állt, akit Jézus tanítványul hívott el.

A 12 a Szentírásban jelentéssel bíró szám. Nemcsak a tizenkettes, hanem más számok is, sajátos értelemmel megtöltött számok. A 40-es szám pl. egy önmagában teljes időszakot jelent. Valami elkezdődött és addig tartott, ameddig kellett, anélkül, hogy félbemaradt, megszakadt volna: azt az ókori, keleti ember negyvennek mondta. A 3: általában Istent jelentette és az isteni dolgokat. Isten maga is három, Szentháromság. Isten házának is három része volt, az udvar, a szentély és a szentek szentje; Ábrahámhoz is három angyal látogatott el, Izraelben három tisztség volt: a királyi, papi és prófétai tisztség stb. A 4 a Földet és a földi dolgokat jelenti: négy folyó vette körül a Paradicsom­kertet, 4 állatot látott János a Jelenések során (Jel 4,6).

A 12: egy teljes létszámú csoportot, népet, gyülekezetét jelent: egy olyan közösséget, amelyben annyian vannak, amennyien kell, hogy legyenek. Izrael 12 törzsből állt, Kánaán kikémlelésére 12 kémet küldtek ki.

Még a 7-et említem meg, mint jelentéssel bíró számot: szintén a teljességre utal, de nemcsak idői értelemben, bár ilyen jelentése is van, hanem a belső tökéletesség, az erkölcsi teljesség értelmében. Egy hét egy teljes időszak, a szent dolgokat a hetedik napon kell elvégezni. A Jelenések könyvében gyakran előfordul a hetes szám a teljesség, a tökéletesség kifejezésére: a hét gyülekezet a teljes egyház jelképe, a hét angyal az angyalok összességét, a hét pecsét hasonlóképpen a teljességet jelenti. Az, hogy Jézus éppen 12 tanítványt hívott el, azt fejezi ki, hogy Jézus Krisztus gyülekezete teljes egyház, tökéletesen Isten népe, éppen úgy, ahogy a testi Izrael Isten népe volt. A 12-es szám a 12 törzs, a 12 törzsfő, pátriárka újszövetségi megfelelője.

A 12 tanítvány pontosan azt a szerepet tölti be Jézus Krisztus lelki Izraelében, mint amit a 12 izraeli pátriárka annak idején.

Mielőtt a 12 tanítvány kiválasztására sor került volna, Jézus az egész éjszakát imádkozással töltötte. Egyedül félrevonult és megtanácskozta a mennyei Atyával, kiket hívjon el tanítványul. Lukács evangélista szokott rendszeresen rámutatni arra, hogy Jézus mennyit imádkozott, különösen, ha fontos döntések meghozatala előtt állott.

A 12 tanítványt Jézus sok követője közül választotta ki annak megfele­lően, ahogy az Atya arra eligazítást adott neki (Jn 17,6–12). „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nekem adtál: tieid voltak és nekem adtad őket; akiket nekem adtál, megőriztem”.

Reggel felhívta követőit egy hegyre: odamentek sokan azok közül, akik hittek Benne és a hitüket meg is vallották.

Jézus úgy ült közöttük, mint egy király az alattvalói között. A sokaságból akkor kiválasztott tizenkettőt. Arra választotta ki őket, hogy Isten országa hirdetésében munkatársai legyenek.

Ekkor használta Jézus első ízben az apostol szót. Ez a tizenkét követője ettől kezdve már nem egyszerűen tanítványa volt, hanem apostola, magyarul küldötte, megbízottja, követe, akikkel rendelkezhetett, azok engedelmesen odamentek, ahová Jézus küldte őket és azt cselekedték, amivel megbízta őket. Mostantól kezdve mindig mellette kellett lenniük, hogy Jézus rendelkezésére álljanak. így írja Márk: „És választott tizenkettőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikálni” (3,14). Két küldetés között pedig az volt a dolguk, hogy Jézust figyeljék, hallgassák, tanuljanak tőle mit, hogyan csináljanak

A kiválasztottak sorát PÉTER nyitotta meg: eredetileg Simon volt a neve, Jézus adta neki a Péter nevet, lényegében jelzőül, melléknév gyanánt. Hogy miért, azt később magyarázta meg neki (Mt 16,18). A Péter név kősziklát jelent. Időrendben nem Péter volt az első tanítvány, hanem András, de a későbbiek folyamán mindig Simon szerepelt, mint első. Jézust nagyon sze­rette, rajongott érte.

Bátor volt, a megfelelő szavakat leghamarabb ő találta meg, szépen ki tudta fejezni mit akart, és a fellépése is tekintélyt parancsoló volt. Mintha mindig tűz égett volna benne. Erőteljes, hatalmas testében meleg és gyengéd szív dobogott. Tudott hirtelen haragudni, hirtelen szólni, de ha vétkezett, tudott nyomban bűnbánatot is tartani. Kétségtelenül őt tartották a többiek a legtekintélyesebbnek maguk között.

Ő utána ANDRÁS következett. Fiatalabb volt, mint Simon. Betsaidából származott és Simon házánál lakott Kapernaumban. Az evangéliumok nem sokat írnak róla. Inkább a háttérben húzódott meg. Nem tartozott azok közé, akiket Jézus a legtöbbször vett igénybe szolgálatra. Buzgó, barátságos, segítőkész tanítvány volt (Mk 13,3;Jn 1,41–42; 6,8.).

Kettejüket egy testvérpár követte: Zebedeus két fia, valószínűleg Jézusnak unokatestvérei: JAKAB és JÁNOS. Kapernaumi halászcsalád tagjai voltak. Volt nekik melléknevük is, Jézustól kapták: mennydörgés fiai.

JAKAB egyike volt annak a három tanítványnak, akiket a apostolok között is megkülönböztetett Jézus. Az is fel van jegyezve róla, hogy test­vérével Jánossal együtt ő kérte Jézust, hogy bocsásson pusztító tüzet Samária lakosaira, akik nem voltak hajlandók szállást adni a Mesternek (Lk 9,54). Ugyancsak ők ketten kérték Jézustól, hogy a mennyek országában ők lehessenek a legnagyobbak (Mk 10,35–45). ApCsel 12,2-ben olvassuk, hogy Heródes fegyverrel megölette.

JÁNOSRÓL sokat tudunk: Jézus őt szerette legjobban. Nem volt lelkese­dő, mint Péter, inkább nyugodt és megfontolt volt, csendes, higgadt termé­szetű. Finom, érzékeny lelkület volt benne. Megértette Jézus mély gon­do­­latait és megkapó szépséggel adta vissza az evangéliumában. Értelmi fogékonyságban felülmúlta a többieket.

FÜLÖP volt az ötödik. Nagyon szerette Jézust. A Jn 1,46-ban olvassuk, hogy ő vitte Jézushoz Nátánaelt. Az 5000 ember megvendégelése történe­tében egyedül az ő neve van külön említve (Jn 6,5–7). Ugyancsak egyedül az ő neve szerepel a Jézust kereső görögök esetében (Jn 12,20–22) és Jézus utolsó beszédeiben (Jn 14,8–9).

NÁTÁNAEL nevét másképpen emlegetik a felsorolások: Bertalan, eredeti formájában: Bar-Tholomeus, vagyis Tholomeus fia. Róla csak annyit tudunk, hogy Fülöp közvetítésével jutott el Jézushoz.

A hetedik helyen MÁTÉ neve szerepel: korábban Lévinek hívták. Ő volt az a bizonyos vámszedő, akit Jézus megszólított és nyomban követőjévé lett. A továbbiakban nincs róla szó, de a Máté evangéliumát ő írta.

A nyolcadik apostol TAMÁS. A Tamás név eredetileg nem név volt, hanem jelző: azt jelenti iker, kettős (Jn 11,16). Hogy hogyan hívták nem tudjuk, csupán annyi biztos, hogy egy ikerpár egyik tagja volt. A Kettős elnevezés tehát nem a későbbi kételkedésével függ össze. János gyakran említette az evangéliumában (11,16; 14,5; 20,24–29). Fontoskodó, gyanakvó, kétkedő, aggodalmaskodó em-ber volt s ez a természete különösen sok nehézséget okozott neki a Jézus halálát követő napokban. Közismert a feltámadott Jézussal való találkozása.

Egy másik JAKAB, az Alfeus fia és egy másik SIMON a kilencedik és tizedik. Alfeus kilétét azért nem lehet megállapítani, mert abban az időben rendkívül gyakori név volt. Simonról annyit tudunk, hogy lelkesen támogatta Jézus törekvéseit, amelyek a meglévő helyzet megváltoztatására irányultak. Minden valószínűség szerint a Zélóták pártjához tartozott, akik szélsőséges lelkesedéssel táplálták a rómaiak elleni gyűlöletet és az izraeliták hazaszeretetét.

A tizenegyedik és tizenkettedik egyformán JÚDÁS nevet viselt: az egyik Jakabnak a fia, vagy testvére. Ebben az esetben Alfeus fia lehetett ő is. Két mellékneve volt: Lebbeus és Taddeus. Az első szívet, az utóbbi Isten dicsérőt jelent. A későbbi áruló JÚDÁS zárja a sort: az ő megkülönböztetésére az Iskárió- tes név szolgált, ami kerijjótbeli férfit jelent. Kerijjót, vagy Kariót júdeai városka volt. A többiek mind Galileából valók voltak, egyedül Júdás származott Júdeá- ból. Ez a tizenkét férfi lett tehát Jézus 12 apostola. Életükre minden tekintetben sorsdöntő hatással volt ez a kiválasztás. El kellett hagyniuk addigi életmódjukat, családjukat, foglalkozásukat, hogy minden erejükkel, egész életükkel Jézust szolgálják.

Eleinte még könnyűnek tűnhetett, mert az Üdvözítő útja egyre feljebb emelkedett, népszerűsége nőttön-nőtt. A szenvedések, üldöztetések idején azonban nehéz sors várt rájuk, annál is inkább, mert nagyon keveset értettek meg Jézus korábban elmondott jövendöléseiből.

A 12 tanítvány, apostol körében volt egy szűkebb kör, amelybe három apostol tartozott: Péter, Jakab és János.

Velük valósággal baráti kapcsolatot tartott Jézus. Ok voltak tanúi Jairus lánya feltámasztásának, a hegyen történt megdicsőülésnek s ők voltak vele a Getsemáné kertben is.

A 12 apostol még nagyon keveset értett meg a kiválasztásukból. Azt azonban tisztán látták, hogy Jézus őket tette meg Egyháza fundamentumának (Mt 16,18; Ef 2,20). Csak később, lassanként, fokozatosan nyílt meg szemük előtt elhívatásuk teljes távlata.

Tanulságok:

1.    A szentírás nyelvét meg kell tanulnia annak, aki Isten igéjét érteni akarja. Nem elég az, hogy a szavaknak bizonyos értelmét értjük: nem bizonyos, hogy a Szentírásban ugyanazt jelenti egy ma ismert szó, vagy szám: lám a tizenkettes is többet jelent, mint kétszer hatot, vagy egy tucatot. Más számoknak is gazdag, régi jelentése van, amit a Szentírás emberei mind jól értettek, de nekünk már tanulnunk kell, ha érteni akarjuk azt, amit Isten gondolt, amikor mondott, leíratott valamit. Nem ok nélkül mondta Isten: Mások az én gondolataim, mint a ti gondolataitok. Nem elég egy szót ismerni, azt is tudni kell, mit gondol magában az, aki azt a szót kimondja vagy leírja.

2.    Jézus Krisztus mai egyháza lelki módon Isten népe, Isten Izraele. Izrael testi módon alkotott német Jákób leszármazottaiból, illetve még korábban Ábrahám magvából. Az tartozott hozzá, aki beleszületett. A keresztény egyházba elhívás során lehet bekerülni. A régi Izraelben megüresedett a lélek, merev formalizmusba süllyedt, olyanná vált, mint a kiszáradt régi borostömlő, amelybe nem lehet újbort tölteni.

3.    Jézus megújította Isten népét, új szövetség részévé tette.

4.    A léleknek mindig szüksége van imádkozásra, de különösen nagy elhatározások előtt. Jézusnak nem üres szokása volt az imádkozás, hanem erőnyerés, a mennyei bölcsesség belátásának az eszköze. Imádkozásában eggyé vált az Atyával, megértette az Atya gondolatait, akaratát és erőt kapott a tökéletes engedelmeskedéshez. Az imádkozás tehát nemcsak arra való alkalom, hogy szívünket feltárjuk Isten előtt és kéréseinket vagy mondanivalónkat előadjuk. Az imádkozásban kapni lehet: Szentlelket, magát Jézus Krisztust. Aki nem imádkozik az nagyon szegény.

5.    Aki imádkozik, minden mennyei kincs birtokába juthat. Istennek egy-egy tette csak teljes összefüggésben érthető meg. Egy-egy cselekedetét, tanácsát önmagában nem lehetne megérteni. Pl. azt, hogy miért választotta Júdást is 12 apostol közé? Csak, ha a teljes váltság felől nézzük ezt a dolgot, akkor értjük meg, miért volt szükség Júdásra?

6.    A tanítványságból az apostolság következik, de az apostol örökre tanítvány marad. Az apostol az a tanítvány, aki már nemcsak figyel, tanul, gyarapszik, hanem szolgál is. Mint felnőtt ember, aki nemcsak készül az életre, hanem beáll a munkába, hogy amit tanult, azt mások hasznára fordítsa. Apostolnak lenni annyit jelent, mint mindig Krisztusnál lenni, ráfigyelni, tőle parancsokat átvenni s az ő nevéről szolgáló engedelmességben vallást tenni.

7.    Az apostolokat nem azért nevezte néven és hagyta ránk a neveiket, hogy különös tiszteletben részesítsük őket, hanem azért, hogy lássuk: Isten név szerint ismeri és tartja számon azokat, akik neki szolgálnak. Számunkra ők nem példák, nem emberfeletti személyek, hanem valóságos emberek, jó és rossz tulajdonságokkal tele, buzgó, hívő emberek. Számunkra Jézus Krisztus a Példa, a Minta, akit követünk.

8.    Vannak, akikre Isten többet bíz, vannak, akikre kevesebbet. Nem minden apostol tudott és látott annyit, mint némelyik, pl. az a három, akinek Jézus külön is mutatott csodákat. Ez azonban nekik nem nagyobb dicsőséget, elsőséget, hanem több szolgálatot, több elkötelezést jelentett. Akinek több adatott, attól többet is kíván meg az Úr. Igyekezzünk, hogy a ránkbízottakkal jó sáfárkodjunk.

Kérdések:

1.    Hány tanítványa volt kezdetben Jézusnak?

2.    Mindig elkísérték-e ők az útjain? Más helyzet állt-e elő most?

3.    Milyen jelentése van a Bibliában az egyes számoknak? Mi a véleményed

        a számmisztikáról?

4.    Mit cselekszik az Úr a tizenkettő kiválasztása előtt?

5.    Mi a tanítvány feladata? Mire adott Jézus utasítást?

6.    Mi a különbség a tanítványság és az apostolság között?