Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638142
  • Egyedi látogatók: 54602
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

19. Az első prédikáció galileában, Ká...

(Jn 4,43 – 54; Lk 4,14 – 31)

A KIRÁLYI UDVARI EMBER

Két napi maradt Jézus Sikárban, azután elindult Galilea felé. Eleinte a samáriai hegyvidéken haladt  tanítványaival, majd elérte Jezréel széles síkságát.

Minden valószínűség szerint az történt, hogy az őt kísérő tanítványok Galileában elváltak Jézustól és hazatértek családjukhoz, Jézus pedig egyedül ment Kánába. Kánában lakott Nátánael, úgyhogy az ő házában mindjárt szállásra talált. Ott lakott az a fiatal házaspár is, amelyiknek az esküvőjén Jézus is részt vett és csodát tett. Kána lakói közül sokan emlegették az emlékezetes csodát, amikor a vizet borrá változtatta. Az Üdvözítő előtt sok munkával és sok áldással teljes időszak nyílt meg Galileában. Jézus híre bejárta az egész tartományt, még a környező, szomszédos területeken is róla beszéltek az emberek (Lk 4,14). Szívesen hallgatták Jézudt, mindenfelől tódult hozzá a nép. Galileia szegényei nagy várakozással néztek Jézus működése elé.

Kánai tartózkodása idején történt valami, ami általános csodálatot váltott ki az emberekből. Az egyik nap délutánján kis lovascsapat érkezett Kánába Kapernaum irányából. Élükön Heródes Antipás negyedes fejedelem egyik főembere lovagolt. A többiek a szolgái voltak. Jézust keresték. Először Kapernaumban járt, onnan indult egyenesen Kánába. 35 kilométeres út állt mö­götte, ennyi volt a távolság a két város között, ami egymagában nem sok, de tekintve, hogy nem sima, jó úton kellett megtenni ekkora távolságot, hanem hegyi utakon, bizony fárasztó, kimerítő, nagy teljesítménynek számított.

Alighogy beért Kánába, a főember nyomban Jézus felől kérdezősködött. Hol van annak a tanítómesternek a szállása, akit Jézusnak neveznek? Nem sok­kal később már meg is találta. Elmondta a Megváltónak, hogy a gyermeke sú­lyos beteg, félő, hogy rövidesen meghal. Arra kérte, menjen vele és gyógyítsa meg.

Jézus nem válaszolt azonnal. Először tudni akarta, mi az Atya akarata ebben az esetben. Azon kívül tudni akarta, hogy hisz-e ez a főember őbenne? Minek tartja őt? Talán csodadoktort lát benne, aki varázsszavakkal és babonás eszközökkel gyógyít? Mit gondol felőle a főember? Jézus azt mondta: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek”. Vagyis: ha most elmegy és csodát tesz, akkor hisznek majd benne. Előbb tehát látni akarnak valamit, majd utána hisznek. A főember azonban nem volt képes belemenni egy ilyen beszélgetésbe. Egész szívét betöltötte a nyugtalanság, hogy amíg ők itt beszélgetnek, addig meghal a gyermeke. Éppen ezért türelmetlenül közbevágott: „Uram jöjj, mielőtt a gyermekem meghal”.

Akkor Jézus mélyen a főember szemébe nézett és azt mondta neki: „Menj el, a te fiad él.” Ez a kijelentés volt lényegében a legnagyobb próbatétel a főember hite számára. Amit erre tesz, abból minden kiderül: ha csak kuruzslót lát benne, akkor ragaszkodni fog, hogy feltétlenül menjen vele, vegye kezelésbe a beteg gyermeket, hasson rá közvetlenül varázserejével és varázsos eszközeivel. A jelenléte feltétlenül szükséges. Ha viszont hiszi róla, hogy ő Isten Fia, Isten Küldöttje, aki Isten nevével cselekszik, akkor van hatalma mindenre, nem szükséges tehát személyesen megjelennie a beteg mellett, elég a szava.

A főember hite kiállta a próbát. Nem unszolta tovább Jézust, hogy menjen vele. Nyeregbe ült és azt est sötétjében nekivágott a hosszú útnak Kapernaum felé. Még be sem ért a városba, amikor jöttek elébe a szolgái és ujjongva újságolták neki, hogy a gyermeke olyan egészséges, mintha semmi baja sem lett volna. Ámulva kérdezte tőlük a boldog apa: Hány órakor lett jobban? Megtudta, hogy este 7 órakor hagyta el a láz. Vagyis pontosan abban az órában, amikor Jézus azt mondta: „ A te gyermeked él.”

Amikor hazaérkezve elmondott a családnak mindent, mi, hogyan történt, mindannyian hittek abban, hogy Jézus az Isten Fia. Hogy mi volt a neve ennek a főembernek, nem tudjuk. Lehet, hogy ő volt Kúza, Heródus pénzügyminisztere, akinek a feleségéről fel van jegyezve, hogy követte Jézust és a vagyonával támogatta Jézus működését (Lk 8,3).

Tanulságok:

1.    Vannak helyzetek, amelyekben mindenki kész imádkozni. Gyermeke betegágyánál minden szülő ajka imára nyílik, különösen akkor, amikor nincs orvosi segítség, vagy a gyógyuláshoz emberi remény. Isten irgal­mára jellemző, hogy neki még az ilyen kényszerhelyzetekben elmondott imádság is kedves. Nemcsak a közelállók, a hűségesek könyö­rög­hetnek, hanem az idegeken, pogányok is.

2.    A gyógyítás erői nem emberekben vannak, hanem egyedül Istenben. Mindig akadnak emberek, akikről azt gondolják, hogy tudnak gyógyítani. Olyan erők, képességek, eszközök birtokában vannak, amelyekkel más emberek nem rendelkeznek. A gyógyításhoz szükséges erő azonban egyedül Istenben van meg. Jézusnak azért nem kellett személyesen megjelennie a betegek mellett és ott kézzel érinteni, kezelnie őket, mert a gyógyító erő Istenben volt, aki előtt nincs távolság és akinek nincs szüksége emberi közreműködésre. Ha akar, minden helyzetben a puszta akaratával megvalósíthat mindent. Ezt tudta Jézus és ezt használta fel Jézus. Mivel ő Istennel egy volt, képes volt úgy is gyógyítani, hogy ő Kánában volt, a beteg pedig Kapernaumban.

3.    Isten eszközei mások, mint a mi eszközeink. Más utakon jár, másként gondolkozik és másként is cselekszik, mint mi emberek. A megoldásnak is egészen más módjait választja, mint amelyekre mi gondolunk. Mi, ha felismerünk egy-egy megoldási lehetőséget, ahhoz, mint egyetlen lehetségeshez ragaszkodunk s Isten is csak arra kell, hogy azt megvalósítsa. Ne írjuk soha elő Istennek, hogy mikor, mit kell cselekednie a mi javunkra. Imádságunk arra való, hogy feltárjuk előtte helyzetünket és szívünk bizalmát kifejezzük neki.

4.    Az igazi gyógyuláshoz két dolog kell: Isten igéje és a mi hitünk. Teljesen megfelel ennek az emberi vetülete is: az orvos biztos diagnózisa, uta­sítása és a beteg hite, bizalma a gyógyulás elengedhetetlen feltétele. Testi és lelki gyógyulásoknak éppen így elengedhetetlen feltétele az, hogy megértsük Isten szavát és abban feltétlenül higgyünk.                                                           

Kérdések:

1.    Az Úr isteni mivoltának hányadik jele volt a királyi emberrel való találkozása? Mi volt az első?

2.    Mi az Úr válasza a főember kérdésére? Mit akar előbb megtudni erről az előkelő emberről? Mit válaszol az újabb sürgetésre az Úr?

3.    Kellett-e ez a próba a királyi embernek? És nekünk?

4.    Mik vagyunk mi: csodavárók vagy hívők?

NÁZÁRET FELÉ

Kánai tartózkodása idejében Jézus Názáretbe is elment. Anyja és férfitestvérei már nem laktak ot, mivel előzőleg Kapernaumba költöztek át. Amikor Jézus Názáretbe ért, éppen szombatnap volt. Mindenki készült a zsinagógába. Jézus is velük tartott.

Természetesen mindenki felismerte; illő tisztelettel köszöntötték, mert Názáretbe is eljutott már Jézus csodatetteinek a híre. A zsinagóga vezetője fel is ajánlotta Jézusnak, hogy prédikáljon a híveknek.

Az istentisztelet mindig áldásmondással kezdődött. Azután olyasmi következett, amit mi bizonyságtételnek, hitvallásnak neveznénk: bibliai igéket olvastak fel. Először az 5Móz 6,4–9 verseket, azután a 11,13–21 verseket, majd a 4Móz 15,37–41 verseket. Ezt követte egy imádság, amelyre az egész gyülekezet együtt mondott „áment”.

Azon a szombat reggelen, amikor Jézus tartotta az istentiszteletet, természetesen ő mondta az áldást és ő olvasta fel a bibliai helyeket is. Utána lement a szószékről és leült elöl az egyik helyre.

Ezután elővették a Tórát a szekrényből és a gyülekezet különböző előkelő tagjai olvastak a Mózes öt könyvéből. Utána azon a szombat reggelen Ézsaiás próféta könyvéből is kellett olvasni. Annak a felolvasására Jézust kérték fel. Mivel a felolvasás pontos sorrendben történt, mindenki tudta, hogy a 61. fejezet következik. A 61,1 és 2. vers között a 42,7. verset is felolvasta, majd letéve a tekercset, elkezdte a prédikációját.

Mindenki feszült figyelemmel hallgatta. Amit Jézus mondott, az nem a szokásos prédikálás volt. Nem kezdte versről versre magyarázni az igét, hanem mindjárt az alkalmazással kezdte: „Ma teljesedett be az Írás a ti fületek hallatára." Amit Ézsaiás prófétával ígért Isten, az most jézusban beteljesedett. Őt, jézust kente fel Isten arra a feladatra, hogy a szegényeknek örömhírt mondjon, a foglyoknak, megkötözötteknek szabadulást, vakoknak látást adjon. Hirdette, hogy ő hozta el a megváltást az emberiségnek.

A zsinagógában érthetően nagy csend uralkodott. Amikor befejezte, csodálat és helyeslés morajlott végig a gyülekezeten. Az emberek egymásra néztek és azt kérdezték: hallottál te már ilyet? Gondoltál te már arra, hogy ez a jézus még egyszer így prédikál nekünk? De jó volt hallgatni! De hát ő csak az ács fia, a nőtestvérei itt laknak. Mégis, hogy lehet az, hogy így tud beszélni, ilyen csodálatos dolgokat tud hirdetni? (Mk 6,3). A názáretiek büszkék voltak arra, hogy valaki az ő városukból, ilyen sokra vitte: így tud prédikálni, híres tanító lett belőle.

Jézus azonban tisztában volt azzal, hogy azok az emberek csak csodálják őt. Egy sem ment oda hozzá a betegségével, nyomorúságával, bűneivel, megkötözöttségével, egyik sem kérte, hogy gyógyítsa meg, szabadítsa meg. Egyik hallgatója sem kérte, hogy váltsa meg. Csak szavakat hallottak, csak a beszéd áradását figyelték, de eszükbe sem jutott, hogy komolyan megtegyék, amit Jézus prédikált, vagy, hogy magukra vegyék, amit mondott. Ők csak dicsérték, magasztalták az ügyességét, a képességeit.

Jézus látva a teljes értetlenséget, szokatlan lépésre szánta el magát. Újra beszélni kezdett és azt mondta nekik: Ti bizonyára azt mondjátok nekem: orvos, gyógyítsd meg magadat. Amiket Kapernaumban megcselekedtél, cselekedd meg miközöttünk és akkor majd elhisszük, hogy az vagy, akinek mondod magad. Illésre emlékeztette őket, aki nem a saját hazájában, hanem Sareptában vitte végbe a csodát az olajjal és a liszttel, továbbá Elizeusra, aki pogányt gyógyított meg a leprájából.

Keserűen mondta ki az örök igazságot: Egy próféta sem kedves az ő hazájában.

A názáretieket ne az érdekelje, hogy hol történtek és történnek csodák, hanem az érdekelje őket, hogy legyen hitük. Ahol van hit, ott van csoda is. Nem csodálni, dicsérni kell jézust, hanem hinni benne és csodákat, megváltást, gyógyítást kérni tőle.

A tekintetek elsötétültek az arcok elkomorodtak a názáreti zsinagógában. Az imént még tele voltak rajongással, boldog büszkeséggel, most azonban sértve érezték magukat és haraggal teltek meg: mit gondol jézus tulajdonképpen? Odarohantak a szószékhez, lerángatták róla jézust és kivezették a zsinagógából. Még hogy Isten a pogányok közt tesz csodát, de a názáretiek között nem! Hát a pogányok különbek, mint a kiválasztott szent nép, Izrael? Jézus sértetlenül távozott a dühös emberek közül.

Tanulságok:

1.    Az igehirdetés Isten ügye. Ha ember végzi is. Az igehirdető Isten eszköze, akinek az a dolga, hogy Isten gondolatait, akaratát, üzenetét a gyülekezettel megértesse. Mivel az igehirdető lehet engedelmes és engedetlen is, alkalmas és alkalmatlan is, a gyülekezet dolga, hogy mindig imádkozzék az igehirdetőért. Az igehirdetés megbecsülésének az alapja az a tanulság, hogy Isten ügye, a Szentlélekben jelenlevő Jézus Krisztus szolgálata közöttünk.

2.    Az igehirdetés nem varázsszer, ami önmagától hat. Lám jézus prédikációja sem érte el a kívánt eredményt. A názáretiek hallgatták, de nem értették. Az igehirdetés eredményességének csak egyik feltétele az igehirdető engedelmessége, alkalmassága. A másik feltétel az igehallgatók alkalmassága, vagyis hite. E nélkül nem Isten üzenetét értik meg, hanem emberi teljesítmény tanúi, amit tetszéssel, vagy nemtetszéssel fogadnak. Mivel a gyülekezet lehet alkalmas és alkalmatlan is az ige hallgatására, az igehirdető elsőrendű kötelessége imádkozni Szentlélekért, hitért a gyülekezet számára is. Természetesen a gyülekezet tagjai is imádkozással készüljenek, és imádkozás után foglaljanak helyet az igehirdetés színhelyén.

3.    A csodához hit is kell. Amennyi a hit, annyi a csoda. Ha valakinek az életében kevés a csoda, vagy Isten nem tesz csodát, akkor nem Istenről kell azt gondolni, hogy nincs benne elég szeretet vagy elegendő erő, hanem arra, hogy abban az emberben nincs elegendő hit. A technika világában elegendő példa van e kettő együttes szükségére. Nem elegendő csak Isten ereje, kell az ember hite is. Nem elegendő az erőmű, ami villanyáramot termel: kell a villanykörte is, hogy egy-egy házban kigyulladjon a fény. Nem elég egy rádióállomás, ami sugározza az adást, kell a megfelelően beállított vevőkészülék is, különben semmi sem szólal meg és semmi sem érkezik el a sugárzott hangokból és képekből.

4.    Jézus nem ok nélkül kérdezte meg a tőle segítséget kérőktől, hogy van-e hitük? A hit nem önámító eszköz, nem a tudás megtagadása, félre tétele, hanem az a titokzatos készülék, képesség bennünk, amellyel meghalljuk azt is, amit a hit nélküli ember nem hall meg. Megértünk olyasmit is, amit a hit nélküli, bármilyen okos ember legyen is, nem ért meg.

Kérdések:

1.    Hogy folyt le Jézus korában egy zsinagógai istentisztelet?

2.    Milyen bibliai igéket olvastak fel rendszeresen az istentiszteletek elején? /5Móz 6-ból és 4Móz 15-ből keresd ki!/

3.    Ki vezette a zsinagógai istentiszteleteket?

4.    Mire kérte az Urat a zsinagógafő?

5.    Hogy hallgatják eleinte az Urat?

6.    Mi borzolja fel a kedélyeket? Csak az, hogy az Úr kijelenti: „Ma teljesedett be az Írás…”, vagy volt még „valami”?

7.    Az ézsaiási igékből valamit elhagyott az Úr… Mi az?

8.    Mit várt mindenki abban az időben Jézustól is?

9.    „Mibe” torkollik végül az elégedetlenség?