Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-10-23 19:25
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 651846
  • Egyedi látogatók: 55360
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

35. A mosakodásról, A kánaáni asszony, Bolyongásban, Bujdosásban

Keresztelő János halála és az annak nyomában fellángolt forradalmi indulatok megváltoztatták az események menetét.

Heródes teljesen Jézus ellen fordult: igyekezett eltétetni láb alól, nehogy élére álljon a vele szemben szervezkedőknek. Ugyanakkor a galileai nép is elfordult Jézustól, mivelhogy nem volt hajlandó politikai vezetőként fellépni és teljesíteni a nép vágyait. Jézus nyugodt életének vége szakadt, nem tölthetett hosszabb időt egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak és elfogják, vagy megöljék: nem volt fejét hová lehajtania. Bujdosnia kellett. Tanítványai vele maradtak. Olykor-olykor még egyik-másik városban is feltűnt, de huzamosabb időt sehol sem töltött. Mintegy hat hónapon át Galilea különböző helyein bujdosott, majd amint közeledett a vég, áttette bujdosásának színhelyét Júdeába.

VITA A KÉZMOSÁSRÓL
(Mt 15,1-20; Mk 7,1–23)

A zsinagógában tartott beszéd befejezése után Jézus nyomban elhagyta Kapernaum városát. Tirus és Sidon vidékei felé vette útját. Mielőtt azonban még elhagyta volna Galilea területét, néhány jeruzsálemi farizeussal és írástudóval találkozott. Hogy pontosan hol zajlott le ez a találkozás, nem tudhatjuk.

Jeruzsálemben már nagy nyugtalanságot okozott az, hogy Jézus hatása rendkívüli mértékben kiterjedt és munkája igen nagyméretűvé vált. Járt már nála egy küldöttség abból a célból, hogy kivizsgálja a működését, az volt a Belzebubbal kapcsolatos vita; az a bizottság megtette a jelentését Jeruzsálemben, ahol úgy határoztak, hogy újabb küldöttség keresse meg Jézust, újabb kérdéseket tisztázzanak vele, hogy eldönthessék helyesen vagy törvényellenesen tanít-e? Ha sikerült volna bebizonyítaniuk a nép előtt, hogy Jézus a törvény ellen tanít, akkor könnyűszerrel eltántoríthatták volna tőle a tömegeket. Bizonyíték kellett tehát arra, hogy Jézus a törvény ellen van, ami azt bizonyítaná, hogy nem lehet Istentől küldött tanító. Ebből a célból kereste fel Jézust az újabb bizottság.

A bizottság tagjai már útközben hallották a hírét annak, hogy Jézus 5000 embert csodálatos módon megvendégelt Betsaida mellett. Ezt akarták felhasználni a kérdés felvetésére: vajon az az 5000 ember, akit Jézus ott a pusztaságban ellátott  kenyérrel és hallal, mosott-e kezet a törvény előírásainak megfelelően; biztosra vették, hogy Jézus nem sok ügyet vetett a külsőséges előírásokra, amiket ugyanakkor a farizeusok rendkívül szigorúan vettek.

Még azt is ravaszul úgy rendezték, hogy éppen étkezés közben lepték meg Jézust és a tanítványokat.

Tervük jól sikerült: nyilvánvaló volt hogy a tanítványok mosatlan kézzel láttak étkezéshez. Jézus keze szemmel láthatóan tiszta volt, neki tehát nem vethették szemére azt hogy mosatlan kézzel evett. Jézus a farizeusok aprólékos előírásait nem erőszakolta rá a tanítványaira.

A farizeusok rengeteg előírással terhelték meg az emberek hétköznapi életét: hogyan kell megmosniuk étkezés előtt a kezüket, az edényeiket, a poharaikat. Minden étkezés előtt gondosan meg kellet mosniuk a kezüket, s ha az étkezés több fogásból állt, akkor minden egyes fogás előtt ismételten kezet kellett mosniuk. Ezeket az előírásokat a 3Móz 11,14 és 19,2 alapján követelték meg, ahol a szentséget parancsolta meg Isten népe tagjainak, a tisztaságról pedig mint a szentség jeléről beszélt. A farizeusok azonban a tisztaságot testileg, külsőleg értelmezték: ahhoz, hogy egy ember tiszta legyen, meg kell mosnia magát. Miután ez szokásba ment át, az egymást követő nemzedékek kötelezőnek tartották minden zsidóra nézve, de főképpen a rabbiktól követelték meg nagyon szigorúan, hogy tanítványaikat rendszeresen mossák.

Szemrehányást tettek tehát Jézusnak, mint tanítómesternek, hogy a tanítványai nem tartják meg a régiek rendeléseit, és mosdatlan kézzel esznek.

Jézus belelátott szívükbe. Elhatározta, hogy különválasztja a hagyományok helyes értelmezését és az igazi tisztaságot. Jézus a kezek megmosásával kapcsolatos vitát nem tartotta fontosnak, annál fontosabbnak tartotta a hagyományok helyes értelmének, a törvények lelki jelentőségének a hangsúlyozását.

Jézus szigorú hangon válaszolt a farizeusoknak, akik nem is érdemeltek egyebet, mert a szívük mélyén egy céljuk volt: bizonyító anyagot szerezni Jézus halálra ítéléséhez. Így szólt: „Helyesen jövendölt felőletek, képmutatók felől Ézsaiás próféta: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívük pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amik embereknek parancsolatai.”

Jézus Ézsaiás prófétát idézte, mert a saját szavainak nem lett volna tekintélye előttük. Ézsaiás pedig már annak idején pontosan rámutatott Izrael főbűnére: vannak kegyes szabályaik, kegyes szavaik, de a szívük elfordult Istentől. Hogy jobban megvilágosítsa, egy példát mondott. Ugyanaz a hagyomány, ami olyan erősen hangsúlyozza a tisztaságot, az ígéretek és ajándékok kérdésében is többféle rendelkezést tartalmaz. A hívők egy meghatározott tárgyát, ami a saját tulajdonuk volt, Istennek ajándékozhatták. Ez úgy történt, hogy továbbra is nyugodtan használhatták, de azt mondták rá: ez Korbán, vagyis Istennek odaáldozott, odaajándékozott dolog, valójában Isten tulajdona.  Ilyen módon Istennek is kedveskedtek, közben semmibe sem került nekik, nem is beszélve arról, hogy az efféle Korbánokkal úgy érezték, hogy mindenféle ajándékozási, segítési kötelezettségüknek is eleget tettek, amire a szeretet, a jótékony segítés kötelezte őket.

Ha például egy megvénhedt, tehetetlen apa kért valamit a fiától, a fiú azt válaszolhatta: nem adhatom neked atyám, mert az Korbán, Istennek szenteltem.  Ezt azután lassanként mindenükre kiterjesztették, úgy hogy minden Korbán lett, amit nem szabad embernek adni, mivelhogy már Isten tulajdona. Ez lett tehát az ürügy a zsugori, fukar emberek számára, akik senkinek nem akartak adni semmit. S erre a farizeusok azt mondták, rendben van!

Ez ellen nem volt egy szavuk sem, nem találtak benne semmi gyalázatosat, felháborítót. Jézus szemére vetette a farizeusoknak, hogy ilyen módon kijátsszák Isten törvényét.

Amikor Jézus ezt kifejtette, közelebb hívta magához a közben összegyűlt embereket és kijelentette előttük: Egy ember nem attól lesz tisztátalan, ami a száján bemegy, hanem attól, ami a száján kijön. Ezzel azt fejezte ki, hogy a farizeusok félnek mosdatlan kézzel megenni valamit, mert attól tartanak, hogy tisztátalanná válnak tőle, holott a kézmosásnak az élet szentségéhez semmi köze sincs.

Ugyanakkor nem törődnek azzal, hogy a szívük tiszta legyen. Rengeteg gonoszság jön ki a szájukon: a káromkodás, esküdözések, az irigy és bűnös gondolatok és beszédek, amiket kimondanak, azok teszik tisztátalanná a szívüket.

Amikor az emberek a farizeusokkal együtt elmentek, a tanítványok további magyarázatot kértek Jézustól. Jézus a lelkükre kötötte, hogy a farizeusokkal ne barátkozzanak, majd még egyszer elmondta nekik, hogy a szentség nem azonos a külső tisztasággal.

Tanulságok:

1.    A bűn nem az emberen kívül, hanem az emberen belül, a szívben van! Nem azáltal lesz bűnössé az ember, hogy a bűn kívülről belemegy az emberbe és áthatva bűnössé teszi. Sokan úgy képzelik, hogy ha ezt vagy azt megteszik, akkor bűnössé válnak, vagy hogy a körülmények bűnössé tehetik az embert. Van aki úgy képzeli, hogy ha magányba vonul és elzárkózik a világ elől, akkor a bűn elől is elzáródik. jézus világosan tanítja, hogy a bűn nem kívülről, az érzékszerveken keresztül megy be az emberbe, hanem a szívben keletkezik, és a szívből az érzékszerveken keresztül megy kifelé. A kolostori és zárdaélet egymagában ezért nem vezethet igazán szent életre.

2.    Isten nem éri be a külső tisztasággal, neki a szív tisztasága kell. Nem éri be az ajkak kegyességével, hanem azt akarja, hogy az emberek egész magatartásukban bizonyuljanak kegyesnek. Lehet, hogy valaki külsőképpen eleget tesz a vallási előírásoknak, de hiába, ha a szíve távol van Istentől. Lehet ennek a fordítottja is igaz, mint a kapernaumi pogány százados esetében.

Kérdések:

1.    Mi van a farizeusok kérdése mögött? Miről akartak megbizonyosodni? Próbára akarták tenni Jézust? Kísérteni akarták Őt?

2.    Mi a különbség az „Isten parancsolatai” és „az emberek rendelései” között? Hiszen mindkettő a „valláshoz” tartozik.

3.    Hova vezethet a száj és a szív kettőssége?

4.    A gonoszság, a bűn megfertőztethet másokat. Azt is, akinek „kijön” a szájából? Hogyan?

5.    Megadtuk Istennek, ami az Övé. Teljesítettük kötelességünket mások irányában. „Rendbe tettük” saját lelkiismeretünket. Mi a baj ezekkel a mondatokkal?

6.    Mi a különbség a vallásos ember és a hívő ember között?

7.    Elemezzétek Jézusnak ezt a vádbeszédét annak tükrében, hogy „boldogok, akiknek szívük tiszta”! (Mt 5,8)

8.    Mire vonatkozik Péter látomása a tisztátalan állatokról? (ApCsel 10.)

9.    Mennyire kell törődnünk azzal, hogy mások megbotránkoznak azért (Mt 15,12), mert Jézust követjük?

A KÁNAÁNITA ASSZONY
(Mt 15,21-28; Mk 7,24-30)

A farizeusokkal lefolytatott vita után jézus útra kelt Tirus és Sidon vidéke felé. A tanítványok vele mentek. A távolság nem volt nagy. Vasárnap reggel indultak Kapernaumból és estefelé már el is érték Szír-Fönícia határát. Valószínűleg nem is akartak messzebb menni. Jézus nem Tirusba és Sidonba igyekezett, hanem a határvidéken akart maradni, valamelyik falucskában eltölteni néhány napot.

A kánaánita asszonnyal való találkozás eseményei ott zajlottak le.

Jött egy asszony, szír-föníciai nő. Nem héberül beszélt hanem görögül, tehát nem zsidó, nem is arab, hanem Szír-Föníciában született és görög nő volt. Jött a ház felé, amelyben Jézus tartózkodott, s minden valószínűség szerint fent a teraszon látható is volt és amint meglátta Jézust a háztető teraszán, már messziről elkezdett kiáltozni feléje: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam! Az én lányomat megszállta az ördög!

Jézus is jól hallotta a kiáltásokat, de nem adott rá választ. A tanítványok úgy érezték, hogy Jézust figyelmeztetni kell: Küldd el, mert utánunk kiált! Úgy értették, hogy segítsen rajta Jézus, intézze el a kérését, akkor nyugton hagyja őket. Nem az volt tehát számukra igazán fontos, hogy a beteg lány visszanyerje az egészségét, hanem az, hogy megszabaduljanak valakitől, aki megzavarja nyugalmukat, pihenésüket. Jézus azonban másképp gondolkozott. Így szólt: Engem csak Izrael házának elveszett juhaihoz küldött az Atya. Ezzel arra emlékeztette a tanítványokat, hogy Isten nem adta neki parancsba az evangéliumnak pogányok között való hirdetését: arra majd csak a megfeszítés után kerülhet sor. Annak az ideje még nem jött el.

Míg ez a beszélgetés folyt Jézus és a tanítványok között, az asszony közelebb ért a házhoz, sőt odaérvén, felmenet a tetőre, leborult Jézus előtt megindító alázatossággal és csak ennyit mondott neki: Uram segíts rajtam. Jézus szíve már tele volt részvéttel, együttérzéssel. Mégis így szólt az asszonyhoz: nem illő a gyermekektől elvenni a kenyeret és az ebeknek odavetni. A zsidók gyakran nevezték ebeknek a pogányokat. Jézus szándékosan mondta, amit mondott, hogy azzal próbára tegye az asszonyt.

Az asszony szelíden és alázatosan válaszolt: Úgy van uram, de az ebek is esznek olykor a morzsákból, amik az uraik asztaláról leesnek. Vagyis az asszony elismerte, hogy neki nem jár az, amit kér, nem méltó rá, semmivel sem érdemelte ki azt, hogy Jézus segítsen rajta, még csak nem is tartozik Izrael népéhez. Csak éppen egy morzsát kér abból, amiből másnak oly sok jut.  Ekkora alázatosságra egy ember sem képes. Ha ebben az asszonyban ekkora alázatosság és szelídség van, akkor őt maga Isten küldte Jézushoz és ő maga készítette fel a Jézussal való találkozásra. Nem is késett az asszony megvigasztalásával: Ó asszony nagy a te hited! Történjék hát minden a kívánságod szerint!

Az asszony lánya attól az órától fogva újra egészséges volt. A tanítványok a történet elején rosszallással vették tudomásul az asszony megjelenését és fellépését, tolakodónak, erőszakosnak, közönségesnek tartották azt, ahogy a nyílt utcán végigkiáltozva közeledett a házhoz, ott hívás nélkül belépett és nem hagyta, hogy megakadályozzák abban, hogy Jézussal szemtől szembe találkozzék. Hogy valójában mennyire más lelkület, milyen finom, szelíd lélek volt benne, az a próbatétel során derült ki.

A tanítványok megbuktak emberismeretből.

Tanulságok:

1.    Gyakran úgy érezzük, hogy Istent figyelmeztetnünk kell. Imádságainkban felhívjuk a figyelmét erre-arra, mintha Ő anélkül nem tudna mindenről. A tanítványok is úgy figyelmeztették Jézust, mintha nem tudná, hogy adott esetben mit kell tennie. Isten akkor is tudja, mit kell tennie, amikor még vár és nem mozdul.

2.    Isten ajándékait, segítségét mindig alázatosan kell kérnünk, mert semmit sem érdemlünk, semmi sem jár nekünk Tőle. Amit ad, azt szeretetből, kegyelemből adja.

3.    A bennünk lévő jó mindig Isten Szentlelkének a műve. Az asszonyban a szelídség, alázatosság, a nagy hit, mind Isten ajándéka, műve volt. Bennünk is az. Nem dicsekedhetünk tehát, hanem Istennek kell minden jóért hálát és dicsőséget adnunk.

4.    Isten segítségnyújtásának nincsenek fizikai feltételei. Látás, jelenlét, megfigyelés, vizsgálat, gyógyszer, gyógykezelés nélkül is tud gyógyító hatásokat kifejteni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden esetben eszközök nélkül gyógyít. Sőt, ellenkezőleg: minden orvos, minden gyógyszer, gyógyeszköz, orvosság, kórház, ápoló, egészségügyi intézmény Isten eszköze, személyválogatás nélkül mindenkire árasztja ezekkel gyógyító szeretetét, tekintet nélkül arra, hogy az ő népéhez tartozik valaki, vagy nem.

5.    Néha még a tények sem a valóságot tükrözik. Azért nem szabad megítélnünk az embereket, mert miközben néhány dolgot tudunk róluk s ha ismerjük is magatartásuknak némely kiváltó okát, vagy jellemvonását, de sokkal több okot nem ismerünk. Akit ellenszenvesnek találunk és legszívesebben szabadulnánk tőle, jobban megismerve szeretettel és megbecsüléssel vesszük körül.

6.    Az igazi hit minden próbatételt kibír. Ha az az asszony csak éppen kipróbálta volna Jézus orvosi tudományát vagy segítőkészségét, akkor nem lett volna képes végigcsinálni mindazt, amire képes volt. Elment volna a kedve, kiábrándult volna Jézusból, megfelelt volna neki a maga pogány módján, és megmondta volna neki, hogy ki az eb. Ehelyett eltűrt sértést, megaláztatást, mindent, mert igazi hite volt. Az igazi hit pedig tele van erővel.

7.    Jézus megállt Izrael határán: tovább minket küld. Közéjük nekünk kell mennünk az ő nevében.

Kérdések:

1.    Milyen kapcsolat van az anya hite és gyermeke meggyógyulása között?

2.    Elfogadjuk-e azt, hogy Jézus olyanoknak is gyógyítója, akik szerintünk érdemtelenek? (A kánaánita asszony nem volt zsidó.)

3.    Milyen akadályokat győzött le – e történet szerint – a hit?

4.    Jézus próbára tette az asszony hitét. Mi minden lehet az én hitemnek a próbája?

5.    „Lebontva” egyénekre és egyházakra, meddig terjedhet „el” a mi missziónk?

6.    A rászorultság megtanít minket alázatra (lábaihoz borult, Mk 7,25). Mire tanít a beteljesedés, a gyógyulás?