Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638156
  • Egyedi látogatók: 54602
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

44. A felebaráti szeretet leckéje

(Lk 10,25–42)

Amikor a Lombsátor ünnep befejeződött, Jézus nem ment azonnal tovább, egy ideig még Jeruzsálemben maradt, onnan kereste fel tanítványaival a környéken fekvő városokat és falvakat. Ebből az időszakból való az a két feljegyzés, amelyet Lukács örökített meg: mindkettő a felebaráti szeretettel kapcsolatos. Az egyik az elméletet tartalmazza, a másik a gyakorlati megvalósításra ad példát.

AZ ELMÉLET
(Lk 10,25–29)

Egy bizonyos napon egy írástudó kereste fel Jézust és a következő kérdést intézte hozzá: „Mester, mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?” A kérdés feltevésének egyetlen igazi célja volt: tőrbe csalni Jézust.

A kérdés egyébként rendkívül lényeges volt. Nem szívből jött ugyan, de mégis válaszra érdemes, mert nem mindegy, mit válaszolnak erre az emberek, mit válaszol majd másoknak ez az írástudó? A kérdés kizárólag elméleti jellegű volt. Az írástudó maga felől, az örök élete felől tökéletesen meg volt győződve: csupán azt akarta tudni, mit válaszol erre Jézus, helyesen tanít-e, mond-e olyasmit, ami miatt vádat lehetne emelni ellene?

Figyeljük csak meg jól: ez az ember azt kérdezi: mit kell neki cselekednie? Tehát abból indul ki, hogy az örök élet elnyerése annak a következménye, hogy az ember valamit cselekszik. Nem csoda, ha ez az írástudó így gondolkozott: gyermekkora óta egyebet sem hallott, mint azt, hogy aki üdvözölni akar, annak Isten törvényét kell megtartania, a törvény előírásait kell cselekednie. Eszébe sem jutott, hogy az örök élet nem az érdemek jutalma, hanem Isten ajándéka, amelyet kegyelemből ad a gyermekeinek. Bűnösnek, méltatlannak sem érezte magát, eszébe sem jutott, hogy esetleg meg sem érdemli az örök életet. Ő csupán vitatkozni akart magáról a kérdésről és arról, hogy aki el akarja nyerni az örök életet, annak voltaképpen mit is kell megtennie?

Az egyetlen, amit Jézus megtehetett, az volt, hogy utalt a törvény követelményeire, a Tízparancsolat parancsaira: arra gondolhatott Jézus, hogy majd a parancsolatok árnyékában rájön ez az írástudó, hogy mennyire képtelen azoknak a maradéktalan megcselekvésére. Azért kérdezte az írástudótól: „A Törvényben mi van megírva? Hogyan olvasod?”

Az írástudó azonnal kész volt a válasszal: kiválasztott a Tórából két idézetet, amelyet általában úgy fogadott el mindenki, mint a Törvény összefoglalását. Az egyik az 5Móz 6,5 volt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, minden erőddel és egész értelmeddel.” Minden kisgyermek is kívülről tudta ezt, mert minden szombatnapon felolvasták a zsinagógákban. A másik igét pedig a 3Móz 19,18-ból idézte: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Ez is általánosan ismert volt s azt tartották a legnevesebb tanítómesterek (rabbik) is, hogy ez a Törvény sarokköve.

A híres rabbi, Hillél mondta: „Ami neked magadnak kellemetlen, azt ne tedd másnak sem. Ebből áll az egész Törvény, a többi csak magyarázat.”

Jézus teljes mértékben egyetértett az írástudóval. Ő maga is így felelt, amikor egy másik írástudó hozzá intézte ugyanezt a kérdést (Mt 22,37–39). Így felelt tehát: „Helyesen feleltél. Tedd ezt és élni fogsz.”

Jézus teljes mértékben egyetértett az írástudóval, s válaszával mindjárt a gyakorlat síkjára terelte a vitát: a Törvényt ugyanis nem elég ismerni: a Törvény szerint kell élni! Isten akaratát nem elég tudni: engedelmeskedni kell Isten akaratának! Aki ismeri Isten törvényét, az távolról sem elégedhet meg azzal, hogy tudja: a tudás után kezdődik a cselekvés. Az írástudó azonban igyekezett kibújni a törvény következetes cselekvése alól s azt kérdezte: Ki az én felebarátom? Ti. kit tartozom úgy szeretni, mint magamat?

E kérdés megválaszolása tekintetében abban az időben bonyolult volt a helyzet Izraelben. A legtöbben azt tartották, hogy felebarát csakis egy másik zsidó lehet; pogány vagy samaritánus semmiképpen sem. Ellenük minden eszközzel harcolni kell s gyűlölni kell őket. Mások úgy vélték: a zsidók között is csak azok a felebarátok, akik kedvesek, rokonszenvesek, szeretetreméltók, a többiekre közömbösen tekinthetnek. Ismét mások úgy vélték, hogy kizárólag a család legszűkebb körén belül kell felebarátnak tekinteni egymást.

Ez az írástudó úgy beszélt, mint aki önmagát ártatlannak tartja a törvény mérlegén, tehát nyilvánvalóan a legutóbbi felfogást vallotta: a gyermekeit, a feleségét, a szüleit és esetleg a testvéreit szerette úgy, mint magát.

Nem nehéz dolog a törvény betűit úgy csűrni-csavarni, hogy a magunk javára billentsük a mérleg nyelvét és bebizonyítsuk, hogy bűntelenek vagyunk. Ez az ügyvédek művészete is. Jézus azonban nem a törvény betűit veszi alapul, hanem a törvény lényegét. S hogy ezt megértesse az írástudóval, elmondott neki egy történetet, egy hasonlatot, egy példát, egy illusztrációt az irgalmas samaritánusról szólót.

AZ IRGALMAS SAMARITÁNUS
(Lk 10,30–37)

Egy ember ment Jeruzsálemből Jerikóba. Sziklás hegyi úton kellett mennie, barátságtalan, zord vidéken. Az út mintegy öt óra hosszat tartott. A sziklák közt barlangok, mélyedések kiváló rejtekhelyei kínáltak a rablóknak. Nem ok nélkül nevezték ezt az utat abban az időben „vérút”-nak: sok rablótámadás történt rajta. Azért az utasok, zarándokok csoportosan tették meg ezt az utat.

A Jézus által említett ember egyedül ment, megtámadták, félholtra verték, kifosztották és otthagyták. Nemsokára arra ment egy pap. Elkerülte. Azután arra ment egy lévita is. Ő is elkerülte. Hogy miért, félelemből, a tisztátalanság, halott vagy vér érintésének az elkerülése végett, esetleg segítőeszközök hiánya miatt-e, Jézus nem tartotta érdemesnek elmondani. De egyet leszögezett: a tényt, a közömbösség tényét. Mindkettő magatartásának a lényege az volt, hogy egy segítségre szoruló embert elkerültek. A közömbösség tényének bármiféle magyarázása, indoklása érvénytelen. Jézus nem veszi figyelembe, nem méltányolja. Megmarad a tény mellett: otthagyták félholtan, éppen úgy, mint a rablók. E tekintetben a gonosz rablók és a finom, kegyes, óvatos templomi emberek egyformán gyilkosaivá váltak a félholt embernek. Nem rajtuk múlt, hogy mégsem halt meg. Egy idő múlva arra ment egy samaritánus. Ő segített rajta. Úgy segített, ahogy Isten akart segíteni: gyakorlati módon, kézzelfogható segítséget nyújtott. Nem nézett semmi egyebet, csak azt, hogy egy ember segítségre szorul. Úgy segített, hogy mindent megtett.

S amikor befejezte a történetet, most már Jézus tette fel az írástudó kérdését, de úgy, hogy megfordította: „A három közül mit gondolsz, melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”

Jézus szándékosan hangsúlyozta, hogy az, aki segítséget nyújtott, samaritánus volt: azt mondta ezzel, hogy nem számít, ki melyik néphez tartozik, a segítő melyik vallásfelekezethez és melyikhez a bajba jutott ember. Isten mindenütt irgalmasságot akar. És mindenütt elítéli az irgalmatlanságot, a közömbösséget, ami egyenlő a gyilkolással. Az a szív, amelyben nincs irgalom, halott szív. Nem él benne Isten irgalmassága.

Tanulságok:

1.    Jézus nem vallási kérdésekről való vitatkozást akar velünk, hanem tanítani Isten akaratának helyes megértésére. Meddő gondolatváltások helyett a gyakorlati magatartásra biztat, azt mondja meg, hogy mit kell cselekednünk!

2.    Jézus megfordítja a kérdést: „Ki az én felebarátom?” — és így teszi fel azt: Kinek vagyok én a felebarátja? Ki számíthat az én segítségemre? Kinek tartozom szeretettel? S rámutat „egy emberre”.

3.    A felebarát a másik ember. Bármelyik ember. Egy ember. Jelzők nélkül: egy ember. Az, aki éppen rászorul a szeretetünkre, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda. Az, aki éppen az utamban hever, hozzám fordult, tőlem kér valamit, bennem reménykedik, rám szorul. Felebarátom minden ember, akin Isten éppen rajtam keresztül akar segíteni.

4.    A közönyösség a legelterjedtebb bűn. Rosszabb, mint a harag vagy a gyűlölet. 'Többet árt a világon, mint bármelyik másik bűn. Ártatlanságban, tétlenségben rejtőzik s úgy megbújik, hogy alig lehet észrevenni. Csak az tapasztalja, aki éppen szenved tőle, a többieknek nem tűnik fel semmi. A passzivitás, a „nem az én asztalom”, vagy éppen a sokféle magyarázat a más elkerülésére, mind közömbösség: bűn. Sokan nem szégyellik, mert nem is tartják bűnnek. Elkövetni valamit, az bűn, de nem csinálni semmit, mi bűn lehet abban, vélik sokan. Jézus itt világosan rámutat arra, hogy a közömbösség gyilkosság. Annyi, mint mai szóval élve: az áldozat cserbenhagyása, amit az állami törvény szigorúan büntet. Ha nem időben érkezik a samaritánus és az az ember meghal, akkor a gyilkosok sorában egyforma bűnösként álltak volna meg Isten előtt a rablók, a pap, a lévita.

5.    Segíteni minden esetben kötelesség. A segítség mindig teljes legyen. Ne valamit tegyünk, adjunk, hanem azt, amire szükség van.

Kérdések:

1.    Milyen értelemben mondja Jézus: „… mint magadat”? Van önszeretet? Kell önszeretet?

2.    Van felebaráti szeretet anélkül, hogy Istent szeretnők?

3.    Ki az én ellenségem?

4.    Ártott-e a pap és a lévita a félholtnak?

5.    Tégy különbséget e kettő között:

       – a szeretet érzése nélkül jót cselekedni

       – szeretni („megkönyörült”) és jót cselekedni!

6.    „Az idő pénz”. Mennyi időt szánunk a bajba jutottak megsegítésére?

7.    Van kizáró szeretet? Korlátja-e a „felebarát” a szeretetnek?

8.    Egyformán kell-e szeretni mindenkit?

9.    A félholt visszanyerte életét. A samaritánus elvette az örök élet jutalmát (10,25). Melyik a fontosabb?

10.  Nekem van felebarátom. Én felebarátja vagyok másnak. (vö. 29. és 36!!)  Hogyan történhet ez meg?

GYAKORLAT
(Lk 10,38–42)

Közvetlenül azután, hogy Jézus elmondta az irgalmas samaritánus példázatát, történt egy esemény, amelyik kitűnően illusztrálta az elmondott példázat igazságát.

A Jeruzsálemből tett kisebb útjainak egyikén Jézus Betániába érkezett; az Olajfák hegyének keleti oldalán fekvő kicsi faluban lakott három testvér: Lázár, Mária és Márta. Mindhárman hittek Jézusban és nagyon szerették. Nagyon valószínű, hogy nem az első alkalom volt ez a mostani, amikor Jézus a három testvér házába ment.

Lázár valószínűleg nem volt otthon, mert csak a két nővérről esik említés az evangéliumban. Ők nagy örömmel fogadták Jézust. Mária, a fiatalabbik mindjárt le is telepedett a Megváltó lábainál és figyelmesen hallgatta a szavait. Márta eközben kiment a konyhába és munkához látott, hogy készítsen valamit, amivel majd megkínálhatja a kedves vendéget. Nem sajnálta a hozzávalót és a fáradságot. Hozzálátott a sütés-főzéshez, jött-ment, nem volt egy percnyi megállása sem. S miközben hajtotta magát, igaz lélekkel irigykedett a húgára, aki ezalatt nagy csendben hallgatta Jézust. Amit Márta csinált, azt szeretetből, figyelmességből tette, hogy a kedves vendég ne lásson hiányt semmiben. Olyan asztalt akart teríteni az Üdvözítőnek, amilyent csak az képes, aki annyira szereti és annyira hisz Benne, mint ő! Azért volt a nagy igyekezet!

Közben azonban nem fért el benne annak a rosszallása, hogy amíg ő agyon dolgozza magát, a húga semmit sem csinál, csak ül és beszélget, ahelyett, hogy segítene neki. Meg is jegyezte, hogy lám, ő milyen sokat vállal magára, miközben a húga semmit sem csinál. – Biztosra vette, hogy Jézus megdicséri őt, Máriát pedig majd kiküldi hozzá a konyhába, hogy segítsen a szorgalmas nővérnek.

De más történt: Jézus nem küldte ki Máriát és nem dicsérte meg Mártát, jóllehet elismerte, hogy Márta szorgalmas és sokat vállal magára. Dicséret helyett Jézus azt állapította meg, hogy Márta olyasmit csinál, amire Jézusnak nincs szüksége, közben pedig elmulasztja azt, amire neki lenne szüksége, ti. azt, hogy hallgassa Jézust.

Márta ott követte el az első hibát, hogy meg sem kérdezte Jézust, hogy miért jött, azonnal nekiállt annak, amit ő gondolt ki. Nem bízta Jézusra, hogy döntse el mit tegyenek, hanem ő maga döntötte el: a legfontosabb az, hogy legyen mit ennie és innia a kedves vendégnek.

A második hibát azzal követte el Márta, hogy még Jézusnak is szemrehányást tett, amiért nem adott neki igazat abban, hogy a húgának is a konyhában lenne a helye és amiért egyáltalán nem méltányolta azt a sok munkát, amit ő éppen Jézusra tekintettel magára vállalt. Nem is annyira a testvérére haragudott, mint Jézusra. Az esett volna jól neki, ha Jézus megdorgálta volna a húgát, Máriát, és megszégyenítette volna ott a nővére jelenlétében.

Jézus szelíden, csendesen tudtára adta, hogy nem ért vele egyet: Márta, Márta szorgalmas vagy és sokra igyekezel. De egy a szükséges dolog. Azt mondta ezzel Jézus, hogy abban az adott helyzetben nem a konyhai igyekezet volt a szükséges dolog, hanem annak a meghallgatása, aminek az elmondásáért Jézus a házba lépett. Ha Jézus enni és inni ment volna oda, akkor megmondta volna. Jézus azonban azért ment oda, hogy olyasvalamit adjon, ami mindennél többet ér és amit soha senki nem vehet el attól, aki megkapta.

Tanulságok:

1.    A szorgalom és a munka nem önmagában érték, hanem abban, hogy a maga helyén és idejében történik. A túlbuzgóság éppen úgy nem érték, mint a felesleges munka. Dolgozni akkor, amikor az egészség a pihenést írja elő, nem erény, hanem vétek. Dolgozni azon az áron, hogy a lélek legalapvetőbb igényeit tesszük félre, lemondunk Isten áldásairól, a Krisztus váltságáról, mindennél károsabb. Dolgozni akkor kell, amikor szükséges a munka s amikor nincs annál fontosabb dolog. De eljátszani az egy szükséges dolgot azért, hogy azalatt is valami munkát végezzünk, olyasmi, amiért Jézus megdorgál bennünket.

2.    A felebaráti szeretet a családban a legnehezebb feladat: nehéz őszintén tisztelniük egymást azoknak, akik mindig közel vannak egymáshoz. A jól ismert különbözőségek, adottságok, más-más természet ellenére is szeretni és tisztelni egymást nem könnyű dolog. Mégis úgy kell egy családban élni, hogy egymásnak segítségére, hasznára legyünk, mindenekfelett pedig az Úrnak szolgáljunk.

3.    Semmi sem olyan fontos, mint szeretni az Urat, a mi Istenünket és egymást, mint magunkat. Ha Márta igazán szerette volna az Urat, akkor nem arra gondolt volna, hogy kitegyen magáért, mint háziasszony, megmutassa, hogy rövid idő alatt is mit tud, hanem megkérdezte volna Jézustól: miért jött és mit tegyen kedvére, mivel szolgáljon neki? Ha Márta igazán helyesen szerette volna a húgát, akkor megpróbálta volna megérteni, miért telepedett le Jézus lábainál s utánanézett volna, hogy mi kötötte le annyira Mária figyelmét, hogy ki se néz a konyhába. Ehelyett konokul meg volt győződve arról, hogy csakis az a helyes, amibe belefogott s elítélte a húgát, amiért nem ugyanazt csinálta, amit ő.

3.    Jézus nem állítja szembe a munkát és az igehallgatást. Nem egy sokgyermekes anyának mondta, hogy figyelmen kívül kellene hagynia gyermekeit, azt, hogy múlhatatlan szükségük van valamire és inkább Jézus lábainál kellene letelepednie. Nem azt kívánja, hogy a hívő asszony inkább hanyagolja el minden dolgát, de ne mulasszon el egyetlen alkalmat sem, amikor Jézus lábainál letelepedhet. Jézus csak azt szögezte le, hogy ott, akkor mindkét testvérnek Jézus mellett lett volna a helye.

Kérdések:

1.    Hasonlítsd össze a a két nagy parancsolatot (szeresd az Urat és szeresd felebarátodat) ezzel a két történettel.

2.    Márta itteni magatartását hasonlítsd össze azzal, ahogyan testvére halálakor viszonyult Jézushoz (Jn 11.)!

3.    Mit mondhatunk Márta mentségére? Mentség-e a szorgalom?

4.    A két nő a kellő időben cselekedett különbözőképpen. Mit jelent a „kellő” idő?

5.    Nagyon fontosnak tartjuk-e az elcsendesedést? (Mária)

6.    Az én beszédeim soha el nem múlnak (Mk 13,31). Elemezd ennek a tükrében ezt a történetet!