Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-03-02 19:07
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 667335
  • Egyedi látogatók: 48691
  • Közzétett oldalak száma: 471
Címlap

55. Viták, ellenállás

A MEGSZÁRADT FÜGEFA
(Mt 21,19–22; Mk 11,12–14 és 20–26)

Virágvasárnap délután Jézus a tanítványokkal együtt visszatért Betániába. Az utolsó napokban szívesebben időzött a csendes kis falucskában, a szerető szívek körében, mint a túlzsúfolt Jeruzsálemben, ahol ráadásul ellenségeskedés is lesett rá. Hétfőn korán reggel, Jézus ismét Jeruzsálembe indult, együtt a tanítványaival. Egy dús lombú fügefa mellett vitt el az útjuk. Tudni kell, hogy a fügefa évente többször terem Palesztinában, legkésőbb októberben, novemberben. Ezekből a késői gyümölcsökből mindig lehet találni rajta tavasszal is, úgyhogy amikor Jézus megpillantotta a fügefát, amelyik egyébként már dús leveleket hajtott a tavasz hatására, joggal keresett rajta termést, de hiába: csak nagy levelei voltak, gyümölcsöt nem termett.

Akkor Jézus így szólt: „Sose egyék rólad senki többé gyümölcsöt!”

Jézus természetesen nem egy fához intézte a szavait, hanem a tanítványokhoz, s nem egy terméketlen fára haragudott meg, hanem Izrael népére gondolt, amelyik látszólag Isten népe, de nem termi azokat a gyümölcsöket, amelyeket a világ népei joggal elvárnának tőle, de amelyeket főképpen Isten várna el tőle. Levelei vannak, de gyümölcse nincs! Csak színlelt a kegyessége, minden csak külsőség, üres forma, valódi kegyesség és istenfélelem nélkül. Látszólag féli Izrael az Urat és tiszteli a törvényét, de eszébe sem jut megismerni a saját bűneit, és megtérni.

A fügefa megátkozása éppen ezért jelképes cselekedet volt Jézus részéről: azt ábrázolta ki, ami később Izraellel történni fog.

Az evangélium elmondja, hogy ez az átok megfogant, mert a fügefa a következő reggelen már kiszáradva állt a helyén. Amikor Péter ezen elcsodálkozott, Jézus a hit hatalmáról beszélt: „ha kértek valamit imádságotokban, higgyétek, hogy megkapjátok; és meg is fogjátok kapni”.

Kérdések:

1.    A történetet „a fügefa megátkozása”-ként is szokták emlegetni. Szerepel-e a történetben az, hogy Jézus „megátkozta a fügefát”?

2.    Ha éhes volt Jézus, akkor csodatettével mért nem gyümölcsöt teremtett az út menti fügefára?

3.    A fügefa a Szentírásban a gazdagság és a béke jelképe. Mit jelképez ebben a történetben?

4.    Milyen gyümölcsöt keres a mi életünkben Jézus?

5.    Hogyan vonható párhuzamba Izrael sorsa ezzel a történettel?

6.    Mi az olvasottak tanulsága a képmutatással kapcsolatban?

7.    Milyen összefüggésben áll ez a történet az Ezékiel 17:24-gyel?

8.    Hogyan kapcsolódik össze a hit és az imádság Jézus tanítása szerint?

9.    Melyek a hit akadályai? (a Mk 11:22-26-ban megírtak alapján)

10.  A Jelenések 3:1 párhuzamának felidézésével értékeljük: mi a gyümölcs és mi a levél a mai gyülekezeti, egyházi életünkben?

A TEMPLOM MEGTISZTÍTÁSA
(Mt 21,12–17; Mk 11–15-19; Lk 19,45–48)

Jeruzsálembe érkezve, Jézus újra a templomba ment. A hatalmas templom udvarán rengeteg pénzváltó és állatárus tartózkodott, ott rendezkedtek be üzleteik lebonyolítására. Az állatárusok odahajtották barmaikat, a pénzváltók ott állították fel asztalaikat. Jézust ez mélységesen felháborította: az állatárusokat állataikkal együtt kikergette a templomudvarból, a pénzváltók asztalait pedig feldöntögette, majd Ézsaiás próféciáját idézte: „Az én házamat minden nép számára imádság házának fogják nevezni”, és még egy igét idézett: „Rablók barlangjává lett az a ház, amelyet az én nevemről neveztek el?” (Jer 7,11).

A templomtisztítás óriási hatást tett a tömegekre. Tízezrek várták, hogy Jézus most jelt ad a rómaiak elleni szent háborúra, de mindössze ennyit tett, többet semmit. Lám, nem a rómaiaknak esett neki, hanem Izrael bűneinek. Nem az ország szabadságát akarja helyreállítani, hanem a templom tisztaságát és szentségét.

Jézus e második alkalommal szigorúbb volt, mint az első esetben, amikor ugyancsak megtisztította a templomot: akkor azt mondta, „ne tegyétek kalmárházzá az én Atyám hajlékát!”; e mostani alkalommal pedig már azt kiáltozta: „Rablók barlangjává tettétek...” A három évvel korábbi figyelmeztetés helyét most már a vád foglalta el.

Utána azonban lecsillapodott Jézus haragja és ismét az irgalmas Megváltó lett: vakokat és bénákat gyógyított. S amikor az őt magasztaló tömegben gyermekek is dicsőítették Jézust, és a főpapok emiatt kifogást emeltek, így szólt hozzájuk: „Nem olvastátok-e, hogy gyermekek és csecsemők szája által szerez magának dicsőséget a Megváltó?” (Zsolt 8,3). Jézus tehát magára vonatkoztatta a Messiásra vonatkozó jövendöléseket. Ezután otthagyta őket és ismét visszatért Betániába. Ez volt a hétfő története.

Tanulságok:

1.    Isten nem tűri soká a látszólagos kegyességet. Elvárja tőlünk, hogy azok legyünk, aminek látszunk. Ha külsőképpen Isten népe vagyunk, legyünk valóságosan is az. Ha Isten fügefája vagyunk, akkor annak megfelelő gyümölcsöket teremjünk, különben Isten ítélete egy nap megjelenik felettünk.

2.    Isten mindenekfelett azt bízta ránk, hogy az ő templomát tartsuk meg szentnek és tisztának. Az egyház legyen egyház. Isten népének ez a legelső feladata.

3.    Isten sokféle figyelmeztetése után egyszer a vádja is el fog hangzani azok ellen, akik arra rászolgálnak. Meg kell tehát szívlelni Isten intéseit, nehogy sor kerüljön az ítéletre.

Kérdések:

1.    Jézus szolgálatának kezdetén már egyszer megtisztította a templomot. Hasonlítsuk össze a Jn 2:12-23-ban leírtakat a halála előtti templomtisztítással! Milyen különbségeket találunk?

2.    Kiket űzött ki Jézus a templomból? Soroljuk fel pontosan!

3.    Miben volt ellentétes Jézus templomi cselekedete az Izrael népe által elvártakkal?

4.    Melyik két prófétától idéz Jézus a templom megtisztításakor?

5.    Mi volt a főpapok és írástudók feladata a jeruzsálemi templomban?

6.    Féltek-e a főpapok és az írástudók Jézustól?

7.    Kik mentek a templomban Jézushoz (Mt 21:14), és milyen jelentősége volt annak, amit Jézus tett velük?

8.    Milyen – a zsoltárokban szereplő – prófécia teljesedett be, amikor Jézus a templomban tartózkodott?

9.    Jézusnak milyen jellemvonásai figyelhetők meg ebben a történetben? Mi a véleményünk Jézus indulatairól?

10.  Milyen istentiszteletet vár tőlünk ma Isten?

A JÁNOS KERESZTSÉGE
(Mt 21,23–27; Mk 11,27–33; Lk 20,1–8)

Kedden reggel Jézus ismét Jeruzsálembe ment. Ez alkalommal észlelték a tanítványok, hogy az előző napon megátkozott fügefa teljesen elszáradva áll az út mentén.

A templomba érve Jézus nyomban tanítani kezdte az ott egybegyűlt sokaságot. A vének és a főpapok bármennyire is szerették volna Jézust félretenni az útból, nem akartak hozzányúlni, hogy elkerüljék a botrányt és a nép hangulatát maguk ellen fordítsák. Éppen ezért arra törekedtek, hogy találjanak valamit, ami miatt vád alá lehetne helyezni Jézust. Meg is szólították: Milyen jogon cselekedtél tegnap? Vagyis honnan vette a bátorságot, a hatalmat, hogy megtisztítsa a templomot? Jézus el akarta kerülni a vitatkozást, s főleg azt, hogy elferdítsék a szavait, azért válasz helyett két kérdéssel fordult hozzájuk: „Én kérdezek inkább tőletek valamit: János keresztsége honnan volt, az égből-e vagy emberi dolog volt?” Ezzel emlékeztette őket arra, hogy 3 évvel azelőtt ugyanazt a kérdést intézték Keresztelő Jánoshoz, mint amit most hozzá intéztek (Jn 1,25). Jánosnak egyetlen jogcíme volt arra, hogy kereszteljen: az Istentől való elhivatása. Jézus ugyanazon az alapon tett mindent: nem az emberektől szerzett rá valamiféle jogot vagy megbízatást, hanem egyenesen Istentől. Arról viszont nem tehet, hogy a farizeusok ugyanúgy nem hisznek az ő elhivatásában, mint ahogy nem hittek abban sem, hogy Keresztelő Jánost Isten küldte Izraelbe.

Jézus kérdése komoly gondot okozott a farizeusoknak. Ők ugyanis Keresztelő Jánost kezdettől fogva csalónak tartották, de a tömeg előtt nem mertek volna ilyen kijelentést tenni, mert a nép szemében János csodálatos próféta és mártír volt. Ezért inkább így válaszoltak neki: „Nem tudjuk.” Ugyanis ha azt felelik, hogy János keresztsége mennyei dolog volt, Istentől való, akkor Jézus számon kérhetné rajtuk, hogy miért nem hittek neki?

Ha pedig azt mondják, hogy János keresztsége csak emberi hitetés volt, akkor  a tömeg haragja ellenük fordul. Jézus akkor azt mondta nekik: „Ha ti nem tudjátok, milyen jogon keresztelt János, én sem mondom meg nektek, milyen jogon cselekedtem, amit cselekedtem”.

Kérdések:

1.    Mit tett akkor Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor kérdőre vonták őt megbízatásának jogcímét illetően?

2.    A zsidóknak mely csoportjai vonták kérdőre Jézust?

3.    Mi indította őket a kérdés feltevésére?

4.    Jézus ellenkérdésével egy üdvtörténeti fordulópontra utal. Melyikre és miért?

5.    Milyen ószövetségi próféciák teljesedtek be Keresztelő János munkájában? (Soroljunk fel többet is!)

6.    A Zsolt. 110:4 alapján vizsgáljuk meg Keresztelő János Jézusról szóló bizonyságtételét! Mivel támasztanánk alá azt, hogy a pusztában Jézusról elmondott bizonyságtétel Isten törvényei szerinti bizonyságtétel volt?

7.    Milyen következményekkel járt volna, ha a zsidó vezetők elismerik Jézus hatalmát?

8.    Miért nem ismerik el ma sokan Jézus hatalmát?

9.    Hogyan függnek össze az evangéliumokban az ezek után következő példázatok Jézusnak azzal a válaszával, amelyet a vezetőknek adott?

A KÉT FIÚ PÉLDÁZATA
(Mt 21,28–32)

Végül, hogy a farizeusok bűnét a napnál világosabbá tegye, Jézus elmondta egy példázatát arról az apáról, akinek két fia volt. Amikor az apa azt mondta az egyik fiának, hogy menjen és végezzen el egy bizonyos munkát, a fiú azt mondta: Nem végzem el. Később azonban megbánta, hogy így válaszolt az apjának s fogta magát, elment és elvégezte azt a munkát. Közben az apa a másik fiát is megszólította, menjen végezzen el egy bizonyos munkát; a fiú készségesen válaszolta, megyek és elvégzem. De nem ment és nem végezte el.

Jézus ebben a példázatban a farizeusokat és a vámszedőket állította egymással szembe: a vámszedők kétségtelenül nagyon bűnös emberek voltak, akik bűnös életükkel sok tekintetben nemet mondtak Isten akaratának, de amikor Keresztelő János megtérésre hívta őket, akkor bűnbánattal Istenhez tértek. A farizeusok ellenben Isten parancsaira szép szavakat mondtak, de a szavaiknak nem volt valóságos tartalmuk, mert nem követték a tettek.

Egész kegyességük csak látszat: olyanok, mint a fügefa, tele levéllel, de gyümölcstelenek.

A GONOSZ SZŐLŐMUNKÁSOK PÉLDÁZATA
(Mt 21,33–46; Mk 12,1–12; Lk 20,9–19)

Még egy másik példázatot is mondott akkor Jézus, amellyel a nép bűnét tette akkor nyilvánvalóvá. A példázat egy emberről szólt, aki szőlőt telepített, és nagy gonddal, sok áldozattal felszerelte. Majd több bérlőnek bérbe adta. Amikor eljött a bér megfizetésének ideje, küldött egy megbízottat, hogy szedje be a bért a bérlőktől. De azok ahelyett, hogy fizettek volna, megverték a küldött szolgát és üres kézzel visszaküldték. Ugyanazt tették a másikkal is, akit a tulajdonos elküldött hozzájuk. Végül a fiát küldte el, abban a reményben, hogy vele kíméletesen bánnak és megadják, amivel tartoznak. A bérlők azonban megölték a fiát, mert azt remélték, hogy akkor a tulajdonos lemond a szőlőről, ők pedig szépen elosztják egymás között.

Amikor Jézus eddig ért a példázat elmondásával, váratlanul abbahagyta és a többit a hallgatóival mondatta ki a következményt. Feltette nekik a kérdést: „Mit gondoltok, mit csinál ezekkel a munkásokkal a szőlő ura, ha eljön?” Határtalan felháborodással válaszolt a sokaság: „Mint gonoszokat gonoszul elveszti, a szőlőt pedig kiadja más bérlőknek, akik megadják idejében a neki járó gyümölcsöt.”

Ezt az ítéletet ők maguk mondták ki Izrael népe felett, de nem akadt közöttük egyetlen egy sem, aki rájött volna erre. A farizeusok azonban azonnal rájöttek, hogy Jézus a szőlőn Isten országát értette, a bérlőkön pedig a népet, amelyik megölte a hozzájuk küldött prófétákat és már készülte arra, hogy megöljék Isten Fiát is. A farizeusok megértették, hogy Jézus a saját közeledő halálára célzott, amelyet a Szanhedrin tagjai már voltaképpen ki is mondtak felette. S most meg kellett hallaniuk Jézus szájából, hogy ő az ő majdani kivégzését galád gyilkosságnak tartja.

Majd a 118. zsoltárból idézett még Jézus, abból a zsoltárból, amelyet Húsvétkor, a Páska ünnepén szoktak énekelni. Egy kőről van szó benne, amelyet az építők megvetettek. Jézusról szóló prófécia, Jézust Izrael vezetői, az építők megvetik, félreteszik, nem kell nekik, pedig Isten Jézust teszi meg szegletkővé. Ő lesz az anyaszentegyház lelki templomának a szegletköve, aki egybentartja a lelki templom falait és egész épületét.

Befejezésül nyíltan kimondta Jézus: Isten elveszi tőletek az ő szőlőskertjét és azoknak a pogányoknak adja, akik megtermik annak gyümölcsét, megtermelik és megadják.

Tanulságok:

1.    Minden Istené. Az egész szőlőskertet Ő alkotta, Ő telepítette, nekünk csak bérbe adta. Minden, ami a mienk, voltaképpen Istené. Amit Isten kér tőlünk azzal igazában tartozunk Neki. Sohasem szívességet teszünk Istennek, amivel lekötelezhetnénk, hanem adjuk, amivel tartozunk Neki.

2.    Egy ideig mindent lehet tenni Isten ellen. Isten sohasem az első, vagy a második bűnt torolja meg. Hosszan tűr, nem akarván, hogy elkárhozzék az, aki vétett Ellene. De eljön a nap, amikor minden bűnös, aki közben nem tért meg a bűneiből, elnyeri méltó büntetését. Sose tartsuk Isten türelmét tehetetlenségnek, vagy közömbösségnek.

3.    Isten sohasem mond le arról, ami az övé: a világról. Ha mégoly bűnössé vált is, az Övé, mert Ő teremtette és Ő váltotta meg a Krisztusban. Ha a világ százszor nemet mond is Istennek, Isten egyszer sem mond nemet a világra és mindent elkövet, hogy az emberiség Neki szolgáljon és ebben a szolgálatban boldog és üdvözült legyen.

 A KIRÁLYI MENYEGZŐ PÉLDÁZATA
(Mt 22,1–14; Lk 14,16–24)

Ezt a példázatot már egy korábbi alkalommal, egy farizeusnál elmondta Jézus, úgyhogy, most nem szükséges részletesen elismételnünk. Néhány gondolatban azonban változtatásokat eszközölt a Megváltó:

a)    A Lukács evangélista által leírt első elmondás szerint nagy vacsoráról beszélt Jézus; a Máté által feljegyzett második példázat szerint pedig a király fiának a menyegzője ment végbe. Ezáltal azt hangsúlyozta, hogy milyen központi helyet foglal el Ő a mennyek országában.

b)    Az első példázat szerint a házigazda „valaki”, a második szerint „király”.

c)    Az elsőben a meghívás általánosságban történt, a második példázatban sokkal erőteljesebben, úgyhogy a visszautasítás sokkal jelentősebb, nem egyszerűen ellenkezés, hanem olyan lázadás, amelyet a király helyesnek tartott halálbüntetéssel megtorolni. Kevésnek találta azt, hogy méltatlannak bélyegezze őket a meghívásra, szigorú büntetést kellett alkalmaznia.

d)    A második példázatban még szerepel egy vendég, aki elment ugyan a meghívásra, de menyegzői ruha nélkül ült be a vendégek közé. Jóllehet a király, a meghívottak számára, akik között sok koldus, szegény volt, gondoskodott menyegzői ruháról, de nem akarta elfogadni, úgy gondolván, hogy a saját ruhája is megfelel. A sorsa az lett, hogy eltávolították a menyegzőből.

Ez a második példázat nyilvánvalóan erőteljesebb, mint az első volt. Jézus halála már közel volt: az elsősorban meghívottak, Izrael fiainak bűneit élénkebb színekkel kellett ábrázolni.

AZ ADÓ KÉRDÉSE
(Mt 22,15–22; Mk 12,13–17; Lk 20,20–26)

Azon a napon a nép vezetői mindent elkövettek, hogy végre találjanak már valamit Jézusban, ami miatt vádolhatnák. Gondosan kieszelt csapdát állítottak Jézusnak. A tanítványaikat küldték maguk helyett, s azok úgy tüntették fel magukat, mint tanulni vágyó, jószándékú ifjakat, akik el vannak ragadtatva Jézus bölcsességétől. Miután agyondicsérték az Üdvözítőt, feladták neki a ravasz kérdést: Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? A nemzeti érzésű zsidók legfájóbb kérdése volt ez. Az adót ugyanis úgy tartották, mint egy uralkodó törvényes elismerését: adót annak fizettek, akit a törvényes urukként elismertek. Már most, aki a római császárnak adót fizet és ezzel törvényes uralkodónak ismeri el, nem megtagadja-e Jahvét, Izrael tulajdonképpeni királyát? Ha Jézus erre a kérdésre azt válaszolja: „szabad”, akkor azzal lehet vádolni, hogy megtagadja Isten egyedüli uralmát Izrael felett. Ha „nemet” mond, akkor maga bizonyítja be, hogy lázad és lázít a római császár ellen.

Jézus az alkalommal is átlátott a szitán. Kért egy pénzérmét. Egy dénárt adtak neki, amelyen a császár arcképe volt látható. Majd így szólt: „Adjátok a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené”. Vagyis: ha valaki Istent örökkévaló királyának elismerte, elismerheti egy-egy földi uralkodó jogát az uralkodáshoz. A kettő nem zárja ki egymást. A mennyek országa nem kényszerít ránk olyan politikai programot, amelyik kizár minden egyéb királyságot, mert lényegében más, mint a földi királyságok. A mennyek országa nem e világból való. Egyház és állam két külön terület. A földi király nem intézheti a mennyei király dolgait, de a mennyei király gyülekezete sem a földi királyok ellenzékének a társasága. Ellenkezőleg: az igazán istenfélő állampolgárok imádkoznak az állami felsőségért. Jézusnak ez a válasza olyan ellenállhatatlanul meggyőzően hatott, hogy a kérdezők megszégyenülve távoztak.

Tanulságok:

1.    Isten meghívásának a visszautasítása beláthatatlan következményekkel jár. Nemcsak egyszer kínálja szeretetét, Krisztus áldozatának, engedelmességének a gyümölcseit, de sohasem lehet tudni, hogy melyik az utolsó hívása, amelyik után már az igazságos megfizetés következik.

2.    Nem elég igényelni Isten áldásait: vállalni kell Isten feltételeit is. Ezek a bűnbánat, megtérés, új élet, megszentelt engedelmesség stb. Aki ezeket nem vállalja, az végül is kimarad Isten országából, akárcsak az a meghívott, aki nem volt hajlandó átöltözni a menyegzői ruhába.

3.    Az isteni és emberi kötelességek nem feltétlenül állnak szemben egymással. Sőt, mindkét fajta kötelesség területén ugyanazzal a lelkülettel, szeretettel, becsületességgel, ugyanazzal a felelősséggel kell helytállnunk. Az Isten és az embertársak iránti szeretet is egy dolognak a két oldala. A hívő ember feltétlenül jó állampolgár is, azaz népe hazájának érdekeit is úgy szolgálja, mintha arra közvetlenül Isten kötelezné. Mindkét irányú kötelességeinket egyaránt hitből, szeretetből, egyszóval nem kényszerűségből vagy képmutatással kell teljesítenünk.

A FELTÁMADÁS KÉRDÉSE
(Mt 22,23–33; Mk 12,18–27; Lk 20,27–40)

A farizeusok kudarca után a szadduceusok tettek kísérletet Jézus tőrbecsalására. Róluk azt kell tudni, hogy nem hittek a test feltámadásában, és a testi feltámadás gondolatát igyekeztek nevetségesnek beállítani. Jézusnál azzal kezdték, hogy idézték az 5Móz 25,5-6 verseit, ahol Mózes az ún. sógorházasság törvényét fogalmazta meg:

„Ha testvérek laknak együtt, és meghal egy közülük, és nincs annak fia: a megholt felesége ne menjen ki a háztól idegen férfihoz, hanem a sógora... vegye el őt magának feleségül és éljen vele sógorsági házasságban.” Majd azzal folytatták, hogy kitaláltak egy történetet egy asszonyról, aki ennek a törvénynek értelmében hétszer egymásután ment férjhez az első férje testvéreihez, miután mindegyik férje meghalt. Végül cinikus gúnnyal feltették a kérdést: a feltámadás napján vajon melyiké lesz ez az asszony?

A célzat világos volt: a feltámadás tanát, hitét akarták nevetségessé tenni. Jézus válaszában rámutatott arra, hogy a szadduceusok nem ismerik kellőképpen a Szentírást, amely világosan tanítja a feltámadást (pl. Dán 12,13: „Te pedig menj a vég felé, és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén”). Továbbá elfeledkeznek Isten mindenható hatalmáról: Isten ugyanis nemcsak feltámasztani képes a megholtakat, hanem újjáteremteni, dicsőséges testbe öltöztetni is. A feltámadás után egyébként minden másképpen lesz: nem a földi kapcsolatok folytatódnak változatlanul, hanem új kapcsolatok lesznek, a mostani, földi kapcsolatoknál minőségileg különbek, magasabbrendűek, szebbek, jobbak, örökkévalók.

Azután így folytatta Jézus: „ami pedig a feltámadást illeti, nem olvastátok, hogy Isten ezt mondta: Én vagyok az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene? Isten nem a megholtaknak, hanem az élőknek az Istene!” Más szavakkal: Isten Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot nem tekinti halottaknak, mivelhogy haláluk után is élnek. Miért nevezné magát így Isten? Isten nem a holtak, hanem az élők Istenének nevezi magát.

Jézus szándékosan vette a példát, a bizonyítékot az Ótestamentumból, sőt éppen Mózes könyvéből, mivel a szadduceusok különösképpen szerettek Mózesre hivatkozni. Jézus válaszával még a szadduceusok is elismerően egyetértettek.

A NAGY PARANCSLAT
(Mt 22,34–40; Mk 12,28–34)

Egy törvénytudó tett még egy kísérletet arra, hogy Jézusból kifogásolható választ kényszerítsen ki. Nagyon udvariasan elismerte tanítómesteri érdemeit s megkérdezte, véleménye szerint melyik a Tízparancsolatban a legfontosabb parancsolat? A farizeusok ugyanis abban az időben különbséget tettek Isten Törvényének egyik és másik parancsolata között úgy, hogy ezt nagynak, azt kicsinek minősítették, vagyis beszéltek fontos és jelentéktelen parancsolatokról.

A kérdés lényege tehát az volt: a jelentéktelen parancsolatok vajon kötelezőek-e, mint a fontosabbak?

Jézus azzal az összefoglalással válaszolt, amelyet maga Isten törvénye fogalmazott meg az 5Móz 6,4-5-ben, majd a 3Móz 19,18-ban, ahol az olvasható: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint te magadat.” S hozzátette: “E kettőtől függ az egész Törvény és a próféták.”

A törvénytudó olyan örömmel fogadta Jézus válaszát, annyira egyetértett vele, mintha lelkes tanítványa lett volna. Jézus maga is elcsodálkozott a szívből jövő lelkendezésén és megjegyezte: „Te nem vagy messze Isten országától.” Egyike volt ez a kevés eseteknek, amikor egy-egy törvénytudó lelkileg közelebb került Jézushoz.

Tanulságok:

1.    A feltámadás gondolata csak addig nehéz, amíg Isten nélkül gondolkozunk rajta. Isten hatalmának a figyelmen kívül hagyása esetében valóban képtelennek tűnik, de ha figyelembe vesszük azt, hogy Isten teremtő hatalma előtt nincs akadály, s aki egyszer megteremtett minden embert, az másodszor is képes megteremteni a testet, sőt az első testnél különbet is képes alkotni. A feltámadás voltaképpen feltámasztás: Isten műve, a mindenható, Teremtő Istené.

2.    Istennek voltaképpen egyetlen parancsolata van: a szeretet. Minden parancs ennek a teljesítésére kötelez és segít.

DÁVID FIA
(Mt 22,41–46; Mk 12,35–37; Lk 20,41–44)

Miután a tőrbeejtési kísérletek sorra meghiúsultak, Jézus átvette a szót. A Messiásról kezdett beszélni. Kinek is a fia a Messiás? A farizeusok gyakran megállapították, hogy Jézus nem lehet a Messiás, mert ő József és Mária fia volt. Ezt a nehéz kérdést bolygatta meg Jézus most ismét.

A farizeusok azt mondták: a Messiás Dávid fia. Ez a válasz egyébként tökéletesen megegyezett a Szentírás kijelentésével (pl. Ézs 11,1-2). A Zsolt 110-ből is idézett Jézus, amely idézet szerint Dávid az Urának nevezte. Hogyan nevezheti valaki urának a saját fiát?

A farizeusok nem tagadhatták meg, hogy Jézus kérdése komoly nehézségeket támaszt az ő álláspontjukkal szemben, de nem értettek meg belőle semmit. Nem értették meg, hogy Jézus emberi természete szerint Dávid leszármazottja, fia volt, de mint Isten Fia, Dávidnak feltétlenül Ura lett. Itt volt a farizeusok teológiájának a határa, ahol véget ért mindaz, amit Isten dolgaiból megértettek. Ezzel azonban azt is elárulták, hogy nincs joguk ítélkezni Jézus felett, vajon Ő-e a Messiás vagy sem. Ha az Ótestamentumnak a Messiásra vonatkozó kijelentéséből oly keveset értettek meg, akkor hogyan merészelik biztosan állítani azt, hogy Jézus semmiképpen nem lehet a megígért Messiás?

A NAGY LELEPLEZÉS
(Mt 23; Mk 12,38–40; Lk 20,45–47)

Ezeket a beszélgetéseket és tanításokat Jézus egy olyan beszéddel zárta be, amelyben teljes nyíltsággal és szigorúsággal feltárta a farizeusok bűneit. Azok után tette ezt, hogy három éven át szüntelenül megtérésre hívta a farizeusokat, de azok megtérés helyett következetesen támadásokkal és gyalázkodással válaszoltak. Üldözték Jézust, mindent elkövettek, hogy tőrbe csalják, hogy azután vádolhassák. Gyűlöletük végigkísérte Jézust egész Palesztinán, s igyekeztek ellene hangolni a tömegeket. Ez a szembenállásuk Jézussal már nem is emberi, hanem egyenesen sátáni volt. Az ítéletük megérett, amelyet Jézus az egész nép füle hallatára mondott ki.

Azzal kezdte a beszédét, hogy mindenekelőtt elismerte a farizeusok tekintélyét, tekintélyes helyzetét, de mélységesen elítélte az életüket és a példamutatásukat. Elkezdte sorolni a bűneiket.

1. Látszatkegyesség. Szép szavak mögött nem volt komoly cselekedet.

2. Dicsőségvágy. Mindent azért tettek, hogy az emberek lássák és dicsérjék őket.

3. Pénzsóvárság. Képesek voltak pénzért özvegyek házát is felemészteni.

4. Tanításaik szörnyű következményei: a tanítványaik még rosszabbak voltak, mint ők.

5. Határtalan felületesség. A kicsiny dolgokban ezerféle szabályt készítettek, de Isten törvényének a lényegével nem törődtek.

6. Álszentség. Olyanok voltak, mint a meszelt sírok.

7. Makacs szembenállás Isten igéjével. Ugyanúgy üldözték a prófétákat, mint elődeik tették. Sok ártatlan vért ontottak ki Isten nevében, amikor megölték azokat, akiket Isten követ gyanánt küldött Izraelhez. Csakhogy az ártatlan vér az égre kiált és Isten megfizetése nem marad el. Isten haragja megsemmisíti az ellenségeit.

Beszéde befejeztével Jézus kiterjesztette karjait a tömeg felett, és így folytatta: “Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat, hányszor akartam a te fiaidat egybegyűjteni és te nem akartad. Íme a te házad emlékmű lesz. Mert mondom nektek, mostantól fogva nem láttok engem, míg azt nem mondjátok: Áldott, aki jött az Úrnak nevében!”

Néhány nappal előtte, Virágvasárnapon már énekelték ezt, de akkor öntudatlanul tették, nem tudva, hogy voltaképpen mit is tesznek. Amikor majd igazán megtérnek, s Jézust, az Üdvözítőt valóban úgy üdvözlik, mint Isten Küldöttjét, akkor lesz majd időszerű így dicsőíteni Jézust.

De ha nem ismerik fel idejében, akkor csak azon a napon ismerik fel, amikor már késő lesz. Akkor minden szem látni fogja őt, de az a nap rettenetes lesz azok számára, akik elkéstek.

Tanulságok:

1.    Jézus igazán a Krisztus. Emberi természete nem téveszthet meg bennünket, mert az a lélek, aki Benne, az ő emberi testében élt és megnyilatkozott ezer beszédben és csodában, kétségtelenül Isten Lelke volt. Ember nem tudott volna úgy élni, úgy szenvedni, és úgy feltámadni, majd mennybe menni, mint ahogy azt Jézus tette. Emberben nem lehet akkora bölcsesség, mint a 12 éves Jézusban is volt, s a későbbiek során csak kiteljesedett.

2.    A hit és a hitetlenség egyaránt következményekkel jár. A tanítványok hite az üdvösséggel, a farizeusok hitetlensége pedig Isten haragjával járt együtt. Isten ítélete nem marad el akkor sem, ha Isten türelme az ítélet napját még visszatartja. A hitetlenség addig sem teszi boldoggá azokat, akik nem hisznek, de akik hisznek, azok már most is boldogok.