Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638161
  • Egyedi látogatók: 54602
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

60. A Gecsemáné-kertben, Az elfogatás

ÚTON A GECSEMÁNÉ-KERT FELÉ
(Mt 26,31-35; Mk 14,27-31; Lk 22,31-38; Jn 13,36-38)

Ahol a Betánia felé vivő főút és a Bétfagé mellett haladó keskenyebb út kettéválik, ott volt a Gecsemáné-kertje. Maga az elnevezés nem tulajdonosra utal, hanem olajprést jelent. Oda igyekezett Jézus, szótlanul, csendben, a tanítványok pedig követték.

A szívük tele volt szomorúsággal. Azután megszólalt Jézus és mégegyszer elmagyarázta a tanítványoknak, mi fog történni azon az éjszakán.

Lukács és János leírásából arra lehetne következtetni, hogy még a páskavacsora végén, mielőtt a házat elhagyták volna, mondta el Jézus az utolsó előkészítő szavait. Máté és Márk viszont azt a benyomást kelti, hogy a dicsőítő ének eléneklése után kerített rá sort Jézus.

A beszélgetés Péternek egy kérdésével kezdődött (Jn 13,36): Uram, hová is mégy Te? Péter még mindig nem értette, hogy Jézus előzőleg az úrvacsorában arra utalt, hogy a halálba megy el. Így felelt neki: „Ahová én elmegyek, Te most nem követhetsz engem, de majd később utánam jössz.”

Ezután elmondta Jézus a tanítványoknak, hogy azon az éjszakán mindnyájan hűtlenné válnak, ahogy meg is van írva: „Megverem a pásztort, a nyáj juhai el fognak széledni” (Zak 13,7). De mindjárt ezt az ígéretet fűzte hozzá: „A feltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.” Jézus gyakran beszélt nekik a feléje közeledő végről és a feltámadásról, de sohasem tette ilyen nyiltan és félreérthetetlenül.

Péter magabiztossága, büszkesége most sem tudta eltűrni Jézus szavait, akárcsak Cézárea Filippinél, mikor Jézus első ízben említette azt, hogy szenvednie kell.

Hatalmas lendülettel fordult Jézushoz az újabb kérdéssel: „Uram, hová nem követhetlek én Téged? Én az életemet adom érted! Ha mindnyájan hűtlenül elhagynának is, én olyat sosem tennék, én Hozzád mindhalálig hű maradok!”

Amikor Jézus hallotta ezeket a szavakat, nagyon elszomorodott: milyen keveset tanult ez a Péter az évek során! Hogy bízik még saját magában! Mennyire nincs fogalma a saját lelkének a mélységeiről, ahol annyi gyengeség, bűn és gyarlóság rejtőzik! Jézus nagyon halkan csak ennyit mondott: „Péter, Péter a Sátán most kikért magának Titeket Mindnyájótokat, hogy megrostáljon, ahogy a búzát szokták, de én személy szerint érted imádkoztam, hogy meg ne rendüljön a hited. S amikor majd magadhoz térsz, erősítsd a testvéreidet.”

A továbbiak során a többiek is mind azt emlegették, hogy mindenre elszánták magukat, börtönnel, sőt a halálbüntetéssel is szembe néznek. Természetesen Péter volt a hangadó, így megint hozzá intézte Jézus a szót: „Hogy az életedet is odaadod értem Péter? Csak annyit mondok neked, hogy ezen az éjszakán mielőtt a kakas kétszer kukorékol, Te engem háromszor meg fogsz tagadni.” Erre Péter nem tudott mit válaszolni.

Az út későbbi szakaszán Jézus még egyszer beszélgetést kezdeményezett. Azt mondta: mindegyikük gondoskodjék a maga számára kardról, ha kell, adják el a köntösüket is, mert beteljesedik az Írás, hogy őt a gonoszok közé számlálják (Ézs 53,12), mert az élethivatása eléri a célját. Amit a karddal kapcsolatban mondott Jézus, azt természetesen jelképesnek szánta, mert semmi sem állt távolabb tőle, mint az, hogy karddal, fegyverrel vegyék fel a harcot az ellenségeikkel. Az ő kardjuk Isten igéje lesz (Ef 6,17). Most is, mint annyiszor, képes beszédben fejezte ki magát.

A tanítványok most is félreértették. A galileai férfiaknál gyakran használatos hosszú tőrökre gondoltak, arra, hogy olyanokkal kell felszerelniük magukat, s gondosan a felsőruha alatt rejtve kell viselniük. Jézus túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzék az oktalanokkal, így csak ennyit mondott: „Elég…”

Tanulságok:

1.    Jézus szenvedéseiben a céltudatosság igen figyelemreméltó elem. Mindent tudott, ami rá várt. Amit tudott, azzal egyetértett, ebben állt a fiúi engedelmessége. S mivel egyetértett, azt maga is akarta. Ennek a megértése nélkül Jézus szenvedése a mártírok színvonalára esnék, s nem érne többet, mint azoknak a szenvedése, akik életüket áldozzák egy-egy ügyért.

2.    Senki sem lehet biztos maga felől, abban az értelemben, hogy magában feltétlenül bízzék. Feltétlenül bízni csak Istenben lehet, aki felette áll minden kísértésnek és minden változásnak. Mi csak Istenben bízhatunk s abban, hogy Ő  megtartja ígéreteit és megtart minket.

Kérdések:

1.    Hol volt a Gecsemáné - kert? Mit jelent a neve?

2.    Miről beszélgetnek menet közben?

3.    Milyen ószövetségi képpel készíti fel Jézus a tanítványait a következő órákra?

4.    Mit jósol meg a tanítványok magatartásával kapcsolatban?

5.    Mit válaszol Péter hősködésére?

GYÖTRŐDÉS A GECSEMÁNÉ-KERTBEN
(Mt 26,36–46; Mk 14,32–43; Lk 22,39–46)

A tanítványok szomorú menete, Jézussal az élén, megérkezett a Gecsemánéhoz. A Gecsemáné-kert bejáratánál leültette a tanítványokat, hármat közülük magához hívott, Pétert, Jánost és Jakabot, s elindult velük messzebb, a kert mélye félé. Lassan, szótlanul mentek, majd egy tisztás szélén, a fák között leültek.

Akkor kezdődött Jézus igazi gyötrődése. Emberi természete minden erejével ellene mondott annak, ami rá várt, megriadt az elkövetkező eseményektől. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor rátámadnak ellenségei, elhurcolják, kínozzák, vallatják, megalázzák és a keresztre szegezik. Belerendült az egész lénye, beleremegett a teste. Csendesen, csak úgy maga elé mondva a szavakat, megszólalt: „Halálosan szomorú a lelkem …” Majd a tanítványokhoz fordult s úgy mondta, hogy megértsék: „Maradjatok velem és virrasszatok velem itt.”

Néhány pillanat múlva felállt és távolabb ment, hogy ott imádkozzék. Tisztában volt azzal, hogy a tanítványoknak fogalmuk sincs arról, ami Jézus lelkébe végbe megy. Egy kőhajításnyira lehetett az a hely, ahol arccal a földre borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehet, kerüljön el engem ez a pohár! Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem, ahogy Te akarod.”

A pohár arra az izraeli szokásra utal, hogy étkezéseknél a családfő minden családtag poharába kiadagolta a neki járó részt. Mindenki azt itta tehát, amit az atya adott neki, és annyit, amennyit az atya szánt neki. Jézus tudta, hogy az Atya most egy szenvedéssel és kínos halállal telt poharat ad át neki, de megkéri, hátha megengedi az Atya, hogy ne igya ki a pohár tartalmát. Mégis rábízta magát az akaratára. Miután egy ideig imádkozott, felkelt és odament a három tanítványhoz. Soha ennyire nem volt rászorulva a barátságukra és testvéri együttérzésükre. Ők mégis aludtak. Jézus felébresztette Pétert: „Hát egy órán át sem vagytok képesek virrasztani velem? Ébredjetek fel és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek lehet kész, de a test erőtelen.” Lám, az erős Péter milyen nagy szavakat tudott használni, hogy felbuzdult a lelke, amikor arról volt szó, hogy meg kell védelmezni Jézust, de milyen erőtelen a teste: egy óra hosszat sem tudott fennmaradni a szenvedő Jézussal. Elnyomta az álom. Abban a pillanatban Jézus nem magát sajnálta, hanem a tanítványokat.

Jézus ismét elvonult az előbbi helyre, ahol imádkozott, a három tanítvány pedig éberen figyelte, amit Jézus tett. A Mester folytatta az Atyával való társalkodást: „Atyám, ha nem kerülhet el engem ez a pohár, ha ki kell innom, történjék az, amit Te akarsz!” Jézus lelke már nyugodtabb volt, átjárta az Atya iránt érzett teljes bizalom: az Atya csak jót akarhat. Másodszor is felállt és odament a három tanítványhoz, akik mit sem sejtve a küszöbön álló eseményekből, megint csak aludtak. Jézus harmadszor is elment az imádkozás helyére, és megint szólt az Atyához: „Legyen meg a Te akaratod!” Tudta, hogy az Atya vele lesz. Azt is tudta, hogy nem ellenségei kezéből kapja majd a keserű poharat, hanem az Atya kezéből. Nem ellenségeinek fog tehát engedelmeskedni, hanem az Atyának. Miért is ne hajolna meg az Atya akarata előtt?

Nehéz verejtékcseppek gyöngyöztek Jézus arcán, véres verejtékcseppek; mégis elcsendesedett. Utoljára ment oda a tanítványokhoz. Már nem szorult rá a segítségükre, a belső vívódás véget ért, a Főpap átadta magát az Atya kezébe, tegye meg vele, amit akar. Már csak az volt hátra, hogy az Atya átadja őt a bűnösök kezébe. A fák sűrűjében itt-ott áttört már a fáklyák fénye: a Júdás által vezetett csapat közeledett. Jézus felébresztette a tanítványokat: „Ébredjetek fel, keljetek fel, menjünk, közel van már, aki elárul engem.”

Tanulságok:

1.    A mennyei Atya olykor a legkedvesebb gyermekének a poharába is tölt keserűt. Nem ok nélkül és nem szeretet híján, hanem azért, mert arra vagy neki, akinek tölti, vagy másoknak szüksége van. Van eset, amikor a szenvedésre azért van szükség, hogy nevelje, érlelje azt, akire Isten a szenvedést bocsátja. Van eset, amikor a szenvedésre azért van szükség, hogy megértsünk mást, aki szenved és segítsünk rajta. Volt az életemben egy eset, amikor 4 hónapos szenvedést bocsátott rám Isten, hogy 4 hónapon át különböző kórházakban olyan emberek találkozzanak, lakjanak együtt velem, akik soha nem kerestek volna maguktól lelkészt, s akikhez a szenvedéseim nélkül soha nem jutottam volna olyan közel.

2.    A barátra különösen a bajban van szükség. Életünk egyik nagy ajándéka a barát, az az ember, akihez nem a rokonság vagy kötelező kapcsolat, hanem olyan kötelék fűz, amelyet a személyes kiválasztáson alapuló szeretet teremt, és táplál. Az igazi barát jobb lehet a testvérnél, olykor a szülőnél is, biztos támasz és szívesen részes örömben-bánatban. Meg kell hát becsülni és Isten ajándékának kell tekinteni. Sokszor a barát az a „jó”, aki megóv attól, hogy egyedül legyünk. Jézus is a barátunknak mondja magát.

3.    Az ember ne csak a lelkére számítson, hanem számoljon a testével is. Lehet a lélek telve nagy elszánásokkal, készségekkel, de ne felejtsük, hogy a testünk erőtelen. A legerősebb testet is ledönti a fáradtság, álmosság, kimerültség. Mindig rászorulunk arra, hogy felülről kapjunk segítséget, ha helyt akarunk állni. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy elég a magunk ereje.

4.    A legjobb, legszebb, legrövidebb és legbiztosabb imádság ez: „Legyen meg a Te akaratod!” Ezt kell megtanulnunk és gyakran elmondanunk mindenféle kérések helyett, vagy kéréseink után. Egy dolog kell a megtanuláshoz és elmondásához: bizalom a mennyei Atyában.

5.    Néha azok is elhagynak, akiktől a legtöbbet várhatnánk. Jézust a tanítványai magára hagyták. Aludtak, amíg ő gyötrődött. De az Atya nem hagyta el. Minket sem. Soha.

Kérdések:

1.    Kiket választ ki a tanítványai közül, és mire kéri őket?

2.    A halálra készülő Úrnak milyen arca villan elénk?

3.    Mit kér az Atyától? Mi a keserű pohár?

4.    Milyen állapotban találja a kiválasztott hármat?

5.    Mire figyelmezteti Jézus őket és a mindenkori tanítványaikat?

6.    Mit mond Jézus, amikor meglátja az elfogató katonákat?

7.    Mit jelent: „keljetek fel, és menjünk”? Menekülést?

JÉZUS ELFOGATÁSA
(Mt 26,47–56; Mk 14,43–50; Lk 22,47–53; Jn 18,1–11)

Mialatt Jézus utolsó óráit töltötte a tanítványaival, Júdás azalatt a főpaphoz igyekezett. A hírek, amelyeket elmondott, nyugtalanítóak voltak. Úgy látszott, hogy meghiúsul az eredeti terv. Eredetileg ugyanis úgy gondolták, hogy Júdás majd alkalmat biztosít arra, hogy a főpap emberei váratlanul lecsapjanak Jézusra, és úgy teszik félre az útból, hogy senki nem tud meg semmit. Azzal azonban, hogy Jézus nyilvánosan, a többiek előtt leleplezte Júdást, ez a terv keresztülvihetetlenné vált. Júdás már nem térhetett vissza a tanítványok körébe. Így az is lehetetlenné vált, hogy Júdás tovább kémkedjék és értesüléseket juttasson el a főpaphoz.

Jézus elfogatásának és félre tételének az ügye nagyon bonyolulttá vált. Azt ugyanis a főpap mindenképpen szerette volna elkerülni, hogy egy nyilvános elfogatás nyomán esetleg általános felkelés törjön ki a fővárosban. Tekintettel kellett lenni arra, hogy Jézus rendkívül népszerű volt a nép szemében. Az is kockázatos vállalkozásnak tűnt, hogy miközben Jézus a Gecsemáné-kertben időzik éjszakájának idején, rátámadjanak, ugyanis a közelben voltak a Galileából való zarándokok sátorai s nem kellett volna egyéb, mint, hogy Jézus segítségért kiáltson, vagy ha ő nem, hát a tanítványok segítséget kérjenek és kész a véres felkelés! Mindezt tetézte az a tény, hogy Jézus mindet tud, és feltehetően felkészül az ellene irányuló támadásra. Biztosra vették, hogy Jézus nem megy olyan elhagyatott, csendes helyre, ahol feltűnés nélkül lehetne támadást indítani ellene és elfoghatnák.

Elejtették hát az eredeti tervet, és kidolgoztak hirtelen egy másikat, amelyik már nehezen megvalósíthatónak látszott, viszont hivatalos úton lehetett végrehajtani. Azt tervezték, hogy kitalálnak majd valami vádat, amivel perbe foghatják és halálos ítéletet hozhatnak Jézus ellen. Abban mindenesetre mindenki megegyezett a főpap környezetében, hogy nem szabad tovább habozni, Jézust azonnal le kell tartóztatni.

Most már csak azt kellett kigondolni, hogy miféle csapattal tartóztassák le Jézust. Számolni kellett ugyanis a tanítványok ellenállásával, éppen ezért nem tartották megfelelőnek a templomőrséget. Inkább Pilátushoz küldtek, hogy nyújtson katonai segítséget egy veszedelmes bűnöző elfogatásához. Az Antónia erődből egy ezredes vezetésével küldtek is egy csapat római katonát. Az a tény, hogy ilyen magas rangú tiszt által vezetett volt a csapat, már jelezte, hogy milyen fontosságot tulajdonítanak az ügynek a rómaiak. Részben arra tekintettel, hogy Jézus személye nagyon veszedelmes, elfogatása nagyon fontos, részben azért, mert komoly ellenállásra számítottak. A galileabeliek közelsége tette veszedelmessé az egész akciót. A katonák állig felfegyverkezve indultak útnak fáklyákkal a kézben. Elöl haladt Júdás, mögötte a katonai egység, leghátul a farizeusok és a főpapok zárták a sort.

A főpapok tele voltak nyugalommal. Egy pillanatig sem kételkedtek az akció sikerében: korábban ugyanis nem mertek ekkora római erőre számítani. Ők jól jártak volna, ha Jézus és társai erős ellenállást fejtenek ki a római csapatokkal szemben, mert akkor egyszerre bizonyítva lenne a lázadás és az, hogy Jézus a lázadás feje. Akkor talán még arra sem kerülne sor, hogy zsidó eljárást folytassanak le, mert a római csapatok mindjárt magukkal vihetnék Jézust a várba, és ott, mint lázítót rövid úton keresztre feszítenék. Akkor a Szanhedrinnek semmi dolga sem lenne az egész üggyel. Ebben a reménységben haladtak az Olajfák hegye felé. Útközben a katonák megbeszélték Júdással, hogy majd egy csókkal árulja el, melyik Jézus a vele lévők között. A többi már az ő dolguk lesz.

Júdás így is tett.

Júdásnak ez a játéka annyira ördögi volt, hogy Jézus nem állhatta meg, hogy szemébe ne mondja: „Júdás, elárulod az Embernek Fiát egy csókkal?”

Nem sokkal később már ott voltak a katonák s egy pillanatra zavart csend támadt. A katonák ugyanis nem látták az áruló csókot és hirtelenjében nem tudták, kit is kell elfogniuk. Akkor Jézus átvette az események irányítását. Hihetetlen nyugalommal lépett a katonák elé és feltette a kérdést: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” – hangzott a válasz. Abban a pillanatban már mondta is Jézus: „Én vagyok az”. Olyan erő sugárzott belőle, hogy mindenkinek az lehetett az érzése, hogyha akarná, a puszta tekintetével megsemmisíthetné minden ellenségét. S ha később el is fogták, az nem azért történt, mert az erő győzött a gyengeség felett, hanem azért, mert Jézus önként átadta magát.

A katonák még mindig tétován álltak, amikor Jézus megismételte a kérdést: „Kit kerestek hát?” Megint ezt válaszolták: „A názáreti Jézust”. Akkor így felelt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok az. Ha engem kerestek, akkor ezeket engedjétek elmenni innen.”

Azután már gyorsan ment minden, elfogták Jézust. Péter megkísérelte az ellenállást, rátámadt a főpap egyik szolgájára, de Jézus nyugalomra intette. Eltétette vele a kardját, megintve a tanítványt, hogy aki fegyvert fog, annak fegyverrel kell vesznie. S hogy a többiek is okuljanak, hangosan közölte, hogy angyalok seregeit hívhatná segítségül, de nem teszi, mert mindezeknek meg kell történniük úgy, ahogy a próféták előre megjövendölték. A fájdalmak poharát, amelyet kezébe adott az Atya, ki kell innia. Nem az emberek okozzák neki a fájdalmat, hanem az Atya hajtja végre világot megváltó tervét.

Péter megszégyenülten és csalódottan hátrált, s nézte, ahogy Jézus lehajol az általa megsebzett szolgához és meggyógyítja a sebét. Jézus pedig szemrehányóan szólt elfogóihoz: „Kardokkal és botokkal támadtatok ellenem, mint egy rablóra. Naponta veletek voltam a templomban és egy ujjal sem nyúltatok hozzám. De ez a sötétség órája.” Végül megkötözték Jézust, lassan elindultak, a tanítványok pedig látva, hogy nincs mit tenni, egyenként elvonultak az éjszakában. Jézus egyedül maradt, egészen elhagyottan. Csak a bűnösök voltak vele.

Tanulságok:

1.    Jézus nem harcol az ellenségei ellen. Nem támad rájuk, még csak nem is védekezik ellenük. Amíg el nem jön az ő ideje, addig azt tehetik vele, amit akarnak. De közben is övé minden hatalom mennyen és földön. Jézusnak akkor is, és azóta is meg lett volna minden lehetősége arra, hogy megfizessen ellenségeinek, az angyalok seregére sem lett volna ráutalva, de nem tesz semmi olyat, ami a bűnösök megváltása elé akadályt gördítene. Nem a bűnösök halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjenek és éljenek.

2.    Jézus a veszedelemben is velünk törődik. Amikor ő volt bajban, akkor is egy gondolat vezette: vajon, mi lesz velünk? Gondoskodott róla, hogy a tanítványokat ne érje bántalom, amikor őt elfogják. Jézus számára azóta egy kérdés a fontos: Mi lesz veled, mi lesz a világgal? És mindent megtesz, ami a te javadat s a világ megváltását szolgálja.

Kérdések:

1.    Hívhatott volna-e az Úr segítséget?

2.    Mi történik, ha csetepaté támadt volna? Kinek kedvezett volna?

3.    Hogy fogadta Jézus Júdást és a csapatot?

4.    Mit mond Júdásnak és a nagytanács jelenlévő tagjainak?

5.    Mit akart Péter a vagdalkozásával bizonyítani?

6.    Kikkel törődik az Úr a veszedelem perceiben?