Krisztus- és önismeret

         Amikor az egyházról beszélünk, definiálására minimum három meghatározást alkalmazunk. Az egyik a kiválasztottak közössége (Coetus electorum), a másik a szentek közössége (Communio sanctorum), a harmadik pedig a Krisztus teste (Corpus Christi). Nehéz e meghatározásokat rangsorolni, s talán nem is kell, ám ha mégis, akkor a Krisztus-testet hangsúlyoznám, tekintettel arra, hogy Krisztusban vagyunk kiválasztva, s csakis Benne alkothatunk szent közösséget. Ugyanakkor, ha mi valóban Krisztus-test vagyunk – márpedig az Ige ezt mondja: „Ti pedig Krisztus teste vagytok…”(1Kor 12,27), s ez a test az egyház (Kol 1,18a) – , akkor az egyházismeret e test lelki-anatómiai atlasza, illetve organizmusának megismerése.

         E megismerés alapvetően kétirányú. Az egyik irányultság a Fő, azaz Krisztus, a másik önmagunk megismerése. A kettő már csak azért is szétválaszthatatlanul összefügg, mert az egyház, mint Krisztus-test, a mennybe ment Krisztus pünkösdi megtestesülése, keresztyén „reinkarnáció”, nem önmaga emberi testében, hanem az emberek testében a Szentlélek kiáradása által. Krisztus tehát ebben a világban bennünk, kiválasztottakban és szentekben ölt testet. Így vagyunk egyszerre Krisztus teste és a Szentlélek temploma. Igaz, a Krisztus-test misztérium (láthatatlan egyház), de a Szentlélek templomának látható jegyei vannak. Fölmutatható, tehát tapintható, érzékelhető és ízlelhető, hallható és illatozó. Küzdve szeret, és szeretve küzd.

         De vajon tudunk-e helyesen küzdeni és szeretni, ha szeretetünk célt téveszt, és nem ismerjük kellően sem a Fölhatalmazót, sem önmagunkat? Ismerjük-e elhívásunkból eredő hivatásunkat? Kezdetben az egyház erőssége éppen abban állt, hogy nem hiányzott belőle az első szeretet, s a belőle származó fölismerés. S ahogy a szem és a száj, a kéz és a láb, sőt az egész törzs az agyközpont utasításait követi, arra figyel, szól, és mozdul, úgy kell az egyháznak a Főt, Krisztust, mint spirituális vezérlőközpontot követni. Ez a követés azonban hitbeli megismerést – amely egyben a Lélek tanító munkájának eredménye –, azaz fölülről kapott kisugárzást, s olyan lelki idegpályát föltételez, amelyen keresztül eljutnak azok az információk, amelyek nélkül nemhogy koordináltan funkcionálni, de még mozdulni sem volnánk képesek.

         Tudnunk kell, hogy az egyház víziója: Jézus Krisztus. Csakis Benne láthatjuk meg önmagunkat, önmagunk bűnös, de a dicsőítésre és szolgálatra mégis fölszabadított voltát. Benne és Általa lehet üdvbizonyosságunk, istentiszteletünk, de egész missziói és diakóniai munkánk is. Nélküle az üdvösséghit kétségbeesett, az istentisztelet bálványimádás, a misszió tartalmatlan, a diakónia pedig humanizmus. Nélküle az egyház elveszíti egyház voltát, és lesz szervezet, egy a sok közül. Ám ha a Főre figyel, önmagát is látja, s az egyház maga is ismeretté válik.

         Tanuljuk Krisztust és önmagunkat, hogy Krisztusban önmagunk lehessünk!

Apostagi Zoltán

• Az egyetemes egyház
• Az élő egyház kálvini ismérvei