Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-06-26 11:59
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 638231
  • Egyedi látogatók: 54607
  • Közzétett oldalak száma: 478
Címlap

37. Cézárea Filippi, Péter bizonyságtétele, Jézus a szenvedéseiről beszél

A TANÍTVÁNYOK

Az 5000 ember megvendégelése óta Jézus helyzete rendkívül nehézre fordult. Galileában nem nagyon mutatkozhatott, részint az ellenszenv, részint a még mindig megbúvó reménykedés miatt, hogy mégiscsak hajlandó lesz Jézus a szabadságharc élére állni. A római hatóságok mindenesetre gyanús szemmel figyelték, nem tesz-e Jézus olyasmit, ami a nyugtalanságot szítaná.

Még nagyobb és veszedelmesebb volt a farizeusok és írástudók ellenszenve Jézussal szemben. Lépésről lépésre követték, megfigyelték minden szavát és tettét, vitákat provokáltak vele abban a reményben, hogy egyszer csak mond olyasmit, ami miatt eredményesen vádolhatják. Ez is megnehezítette Jézus életét. Az utóbbi időben Jézus elkerülte Galileát. Tanítványaival együtt visszavonultan élt.

Különösen ezekben a napokban tűnt fel Jézusnak, hogy a tanítványai milyen keveset értettek meg magatartásából. Kishitűek és értetlenek voltak.

Először az 5000 ember megvendégelése alkalmával nem értették meg Jézust, amikor a tömeg nagy lelkesedéssel királlyá akarta tenni. Jézusnak el kellett onnan távolítania őket, nehogy fokozzák a tömeg szenvedélyét.

Azután a tengeren nem értették meg Jézus megjelenését, amikor a hullámokon közeledett hozzájuk: kísértetnek vélték.

Később Tirusz és Szidón vidékén csak azért akarták rábírni Jézust a kiáltozó, segélytkérő asszony megsegítésére, hogy szabaduljanak tőle.

Dekapoliszban megint rosszul vizsgáztak, amikor nem hitték, hogy Jézus el tudja látni a 4000 főnyi tömeget élelemmel. Majd a hajóban a kovászról szóló szavait értették félre.

Milyen messze voltak még Jézus megértésétől, holott ott voltak a közvetlen közelében! Mennyire nem voltak felkészülve Jézus végső sorsának a fogadására! Mindezek arra késztették Jézust, hogy többet foglalkozzék a tanítványokkal. Most már nem a nagy tömegeknek akart prédikálni, hanem egész figyelmét a tanítványokra fordította. Fel akarta készíteni őket a félelmetes eseményekre, amelyeknek be kell következniük, majd arra a sorsra, ami rájuk, mint tanítványokra várt annak a küldetésnek a betöltése során, amelyre kiválasztotta őket.

CÉZÁREA FILIPPI FELÉ
Mt 16,13; Mk 8,27

Betsaida Juliasból észak felé vezetett egy út a Jordán mentén. Az út fokozatosan emelkedett, úgyhogy egyre szebb kilátás nyílt a Genezáreti-tóra. Tovább észak felé a Jordán mentén nagyon szép tájék fogadja a vándort, csupa virág és dús növényzet. Az egyre sziklásabb hegyvidék völgyeiben szőlő és eperfa díszlik, majd előtűnik a Hermon örökké hóborította csúcsa is. Az út elhalad a Jordán forrása mellett, majd Dánt, Izrael legészakibb városát érinti. Ezen a vidéken fekszik Cézárea Filippi: csupa erdő, madárdal, vízesés, körös-körül magas, erdős hegyek. Régebben jelentéktelen hely volt, de Fülöp nagyon kiépíttette és pezsgő élet központjává tette. A sziklák tetején erődítmény biztosította ezt a határvidéket.

Erre a vidékre, Cézárea Filippi környékére vitte Jézus a tanítványokat. Zsidók alig laktak azon a részen, inkább pogányok lakták, akiktől nyugodtan tölthette idejét a tanítványok társaságában.

PÉTER BIZONYSÁGTÉTELE
(Mt 16,13–20; Mk 8,27–30; Lk 9,18–21)

Megérkezve a kiszemelt helyre, Jézus különvonult, hogy imádkozzék. Visszatérve közéjük, megkérdezte őket: Mit mondanak az emberek, ki vagyok én? A tanítványok különösnek tartották a kérdést. Eddig Jézus sohasem törődött az emberek beszédeivel.

A tanítványok többféle választ is adtak. Elmondták, hogy némelyek szerint Jézus nem más, mint Keresztelő János. Ezzel kapcsolatban elsősorban Heródesre gondoltak (Mt 14,2). Mások szerint Jézus Illés próféta, akinek a visszajövetelét Malakiás próféta megjövendölte. Akadnak, akik azt állítják, hogy Jézusban Jeremiás próféta lelke kelt új életre. Régi zsidó hagyomány szerint, amikor a babilóniaiak bevették Jeruzsálemet, akkor Jeremiás a Nébó hegy egyik barlangjában elrejtette a szentládát és az illatoltárt. Később senki sem bukkant annak a barlangnak a nyomára, de kialakult az a reménység, hogy majd a Messiás idejében előkerülnek az elrejtett dolgok. Ugyancsak közszájon forogtak olyan hiedelmek, hogy Jeremiás a mennyben állandóan Izrael népéért imádkozik. Abban is sokan hittek, hogy a Messiás eljövetelekor Jeremiás is visszajön az égből és személyesen mutatja meg a barlangot, ahová a szent dolgokat elrejtette. Az emberek hittek ezekben a hagyományokban és arra gondoltak nem is kevesen, hogy Jézusban Jeremiás öltött testet, s ő hozza elő a szentládát és az illatoltárt. Végül, voltak olyanok is, akik szerint Jézus valamelyik próféta, aki feltámadt a halálból. (Lk 9,19)

Ekkor Jézus újabb kérdést intézett hozzájuk: „Hát ti kinek mondotok, ki vagyok én?”

Péter, a legszenvedélyesebb tanítvány adta meg a választ: „Te vagy a Krisztus, Isten Messiása, az élő Isten Fia!” Benne volt ebben a vallomásban az a meggyőződés, hogy ha a többi emberek csak Istentől küldött embernek, prófétának, előfutárnak tartják is, ők meg vannak győződve róla, hogy ő maga a Messiás.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Péter bizonyságot tett hitéről. Már akkor, amikor András Jézushoz vezette, hitte, hogy Jézus a Krisztus (Jn 1,42-43).

Később is több ízben Üdvözítőnek vallotta, magát pedig hozzá méltatlan, bűnös embernek. De most itt, Cézárea Filippi vidékén, a nagy magányosságban és csendben valahogy mélyebb, ünnepélyesebb és teljesebb értékű volt Péter bizonyságtétele. Benne volt ebben a nyilatkozatban az az elszántság, hogy bármit mondjanak is az emberek és bármit tegyenek is Jézussal, ők, a tanítványok szilárdam hiszik, hogy Jézus a Messiás.

Jézust nagyon meghatotta ez a bizonyságtétel. Lám nem volt hiábavaló a sok imádság, amit a tanítványokért elmondott, az Atya meghallgatta őt. Szent öröm töltötte el: világosan láthatta az Atya munkáját, amit a tanítványok szívében elvégzett.

Így szólt Péterhez: „Boldog vagy Simon, Jóna fia, mert nem test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” A test és vér ebben az összefüggésben az emberi értelmet, az észt és a gondolatvilágot jelenti. Ha csak emberi átgondolás eredménye lett volna Péter nyilatkozata, akkor ez a hit a nagy megpróbáltatások időszakában eltűnt volna a szívéből. Boldog lehet Péter, mert ez a vallomás a szívében Isten munkája, tehát meg fog maradni.

Ezért folytatta így Jézus: „Én mondom neked, hogy te Kőszikla vagy és ezen a kősziklán építem fel az én egyházamat és a pokol kapui sem vesznek győzelmet felette.”

Tanulságok:

1.    A veszélyeket nem szabad, keresni, sőt inkább el kell húzódni a veszedelmek elől, hacsak nem Isten küld veszélyes helyzetekbe. Ha Isten módot ad a visszahúzódásra, akkor élni kell a lehetőséggel, de ha Isten küld veszélyes helyzetbe, akkor nem szabad gyáván meghátrálni, mert Istennek van hatalma és szeretete, hogy megtartson.

2.    Időnként meg kell fogalmaznunk és ki kell mondanunk azt, amit Krisztus felől hiszünk. Nem szabad megelégednünk azzal, ami a szívünk mélyén van, ki kell mondanunk a szív titkait. “Mert szívvel hiszünk az igazságra, de szájjal teszünk vallást az üdvösségre” (Róm 10,10).

3.    Az egyház nem a mi személyünkre van ráépítve, hanem arra a kősziklára, amit Isten épít meg bennünk, amikor hitet ad. Ez a kőszikla pedig nemcsak Péterben, hanem minden apostolban megvan, akit Isten elválaszt magának és szolgálatába fogad. Aminthogy Péter nem a maga nevében beszélt Cézárea Filippiben, hanem a tanítványok közössége nevében, úgy Jézus kijelentése sem Péter személyére, hanem a tanítványok közösségére vonatkozott. Az egyház közössége és közös hite, közös bizonyságtétele a kőszikla, amire épül Isten egyháza.

4.    Az anyaszentegyház Istené. Nem a beletartozó embereké. A beletartozók is Istenéi.

5.    Az egyházat Jézus Krisztus építi. Ő maga. Nem Péter apostol és nem Pál apostol, jóllehet, majd ők működnek közre a gyülekezetek megalakításában a többi apostollal együtt, mégis Krisztus lesz az, aki igéjével és Szentlelkével, kiválasztott emberei révén építi az egyházat.

6.    Krisztus egyháza erősebb az elmúlásnál és a pokolnál is. Minden más elmúlik, de az egyház az idők végéig megmarad.

JÉZUS ELŐSZÖR BESZÉL A RÁVÁRÓ SZENVEDÉSEKRŐL
(Mt 16,21-23; Mk 8,21-33; Lk 9,22)

Jézus Cézárea Filippi felé haladt a tanítványok kíséretében. Útjukat mindkét oldalon erdő szegélyezte. Menet közben elkezdte magyarázni nekik, hogy mi is az ő tulajdonképpeni célja, feladata: Jeruzsálembe kell mennie, ott sok szenvedést kell elviselnie, amit a vének, a főpapok és az írástudók okoznak majd neki, sőt meg is ölik, de harmadnapra fel fog támadni a halálból.

Korábban sohasem beszélt erről nekik. Még nem lettek volna képesek elhordozni, most azonban, amikor még tele volt a szívük a frissen kimondott bizonyságtétel élményével, amelyben Péter ajkán mindnyájan megvallották, hogy hitük szerint Jézus a megígért Messiás, az Isten Fia, eljött az ideje, hogy megértsék a nagy titkot: hogyan kell a Messiásnak elvégeznie a megváltás művét?

Jézus halkan és nyugodtan beszélt a ráváró szenvedésekről és a kereszthalálról. Említette a feltámadást is, a tanítványok azonban annyira megdöbbentek a hallottakon, hogy egyszerűen fel sem fogták azt, amit Jézus a feltámadással kapcsolatban mondott. Nem tudták elképzelni, mi lesz, ha Jézus valóban elmegy Jeruzsálembe és ott meghal: vége lesz mindannak, amit elkezdett? Minden porcikájuk tiltakozott ennek a gondolata ellen. Ilyesminek nem szabad megtörténnie! Isten nem engedheti!

Ismét Péter lépett előtérbe. Megfogta Jézus kezét és félrehúzta, majd elkezdte Jézust dorgálni: Ugyan, hogyan történhetne, miért is történnék veled ilyesmi? Tulajdonképpen bátorítani akarta Jézust, nehogy kétségbe essék a Mester. Úgy nézett Jézusra, ahogy a megijedt gyermekre szoktak, aki elvesztette a kedvét és most arra van szüksége, hogy valaki határozott jóindulattal ráparancsoljon: fel a fejjel, távolról sem áll olyan rosszul az ügye!

Péter jót akart. Amit mondott, szeretetből mondta. Mégis, amit mondott, az csupa értetlenség és ügyetlenség volt, sőt sokkal több: nagy kísértés volt Jézus számára! Péter szavai csak megnehezítették a szenvedések amúgy is súlyos, félelmetes elképzelését és felvillantották előtte a szenvedések elkerülésének a lehetőségét! Valóban, miért is kellene neki mindezeket átélnie? Miért is ne találhatna az Atya egyéb megoldást?

Jézus azonban erősen állt az engedelmességében s odafordulva Péterhez, így szólt hozzá: „Távozz tőlem Sátán! Akadály vagy nekem mert nem az Isten akaratára gondolsz, hanem arra, amit az emberek akarnak!” Jézus ugyanúgy beszélt Péterrel ahogy annak idején a pusztában kísértő Sátánnal.

Péter az imént még az Atya szavait mondta, most pedig olyasmit mondott, ami Sátántól került Péter elméjébe, szívébe.

Kérdések:

1.    Miért kellett egyáltalán a Messiásnak szenvednie? (Ézs 53. rész)

2.    Miért kell a tanítványoknak is szenvedniük, ha győzött már a Messiás?

3.    „Távozz tőlem Sátán!” – súlyos mondat! Miért kellett Jézusnak ilyen élesen fogalmaznia? Mit képviselt ebben az esetben kedves tanítványa?

4.    Tévedhetnek-e a Krisztust királynak valló, őt követő emberek? Akár ilyen nagyot is? Hogyan dönthetjük el akkor, hogy kinek higgyünk? Milyen segítségeink vannak ennek eldöntésére?

5.    Az a tény, hogy Isten védelme alatt állunk, nem azt jelenti, hogy bármikor átmehetünk a piros lámpánál. Mi a különbség a hit és a vakhit között?

6.    A tanítványok nem jól értették Jézust. Saját elgondolásaikhoz akarták igazítani tanításait, s mindig meglepődtek, hogy nem volt összeegyeztethető a kettő. Előfordult-e már velünk is ez? Mit tanultunk ilyen esetekben?

7.    Eljött az idő, hogy megkülönböztetett figyelemmel forduljon tanítványai felé. Hogyan kezdte tanítani őket? Hogyan vezette tovább őket?

8.    „Szívvel hiszünk az igazságra, és szájjal teszünk vallást az üdvösségre.” (Róm 10,10) Gondoljuk végig igazán, hogy milyen esetekben hívjuk Istent segítségül? Mindig, néha, csak a szükséghelyzetekben, csak a templomban? Volt-e már olyan eset, hogy beszéltünk Istenről, a hitünkről valaki idegennek?

9.    Péter hite: Jézus a megígért Messiás. Erre a kijelentésre lehet építeni. Amit évezredek óta hirdetett Isten a próféták által, most íme, beteljesedett. Ezért kell ismernünk az Ószövetséget is! Jézus nem a semmiből lépett elő, hanem az ott elhangzott üzenetek megerősítésére. Gondolkodjunk együtt Izrael és a keresztyénség kapcsolatáról! (Róma 9-11. fejezetek!)

10. Az anyaszentegyház Krisztus teste, s nem Péteré. Hogyan érthetjük jól Jézus mondatait?

11. Van, aki plántál, van, aki öntöz, de a növekedést Isten adja (1Kor 3,6–8). Hogyan beszélhetünk ez alapján egy-egy ember felelősségéről a gyülekezetek építésében?

12. Kell-e féltenünk egyházunkat a tönkremeneteltől, templomainkat a kiürüléstől? Lesz-e újabb generáció, aki majd megtölti a tereket? Vajon hol vannak a mi gyermekeink, unokáink?

FELVENNI A KERESZTET
Mt 16,24-28; Mk 8,34-38, 92; Lk 9,23-27

Miután Jézus Pétert alaposan megleckéztette, még szükségesnek vélte tovább beszélni a szenvedéseiről. Közben a tanítványok körét más érdeklődők is kiegészítették, Márk evangélista legalábbis megjegyzi, hogy Jézus a sokaságot is magához hívta és azután mondta tovább, amit a tanítványok körében elkezdett.

Világosan előadta, hogy aki őt akarja követni, annak meg kell tagadnia magát. A megtagadni szó azt jelenti, hogy az ember úgy tesz, mintha valamit vagy valakit nem ismerne, legalábbis úgy tesz, mintha nem ismerné. Önmagunkat megtagadni pedig azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha önmagunkat sem ismernők. Számításon kívül hagyjuk tehát magunkat, figyelmen kívül hagyjuk a saját érdekeinket. Ez az önmegtagadás úgy jelentkezik az életben, mintha keresztet cipelne az ember. Jézus minden követője egy neki szánt keresztet vesz magára, neki abból egyelőre csak a súlya, a nehéz fáradság jut. Sokféle lemondással, megrövidüléssel járhat Krisztus követése. Nem szabad ezt kikerülni, ez alól kibújni, ha egyszer tudjuk, hogy az ő akaratából kell magunkra vennünk.

Krisztus követésére csak olyan emberek alkalmasak, akik vállalják, hogy magukra veszik a keresztet.

Különbséget kell tennünk két dolog között: Krisztus után menni és Krisztust követni nem ugyanaz. A Krisztus követése több az utána menetelnél: aki Krisztust követi, az szüntelenül Krisztus után megy és az élet minden dolgában Krisztushoz alkalmazkodik. Aki pedig csak „megy” Krisztus „után”, az attól még azt teheti, amit jónak lát, láthatja Krisztust, de nem feltétlenül alkalmazkodik hozzá minden dolgában.

Krisztusért mindent vállalni, még kereszthordozást is, többet ér az egész világ megnyerésénél. Krisztus szolgálata értékesebb e világ minden gazdagságánál. Mert amikor véget ér az Istennek való szolgálat és Krisztus visszajön a földre, akkor mindazok, akik keresztet hordva követték őt, örök dicsőségben és a mennyek minden gazdagságában részesülni fognak.

Ugyanazon a napon Jézus mégegyszer visszatért erre a kérdésre.

A második beszélgetés keretében Jézus királyi hatalmáról esett szó. Az evangélisták csupán egyetlen mondatot írtak le ebből a második beszédből. „Némelyek, akik itt állnak, nem fogják megízlelni a halált addig, amíg az embernek Fiát meg nem látják úgy eljönni, mint országa királyát.” Ez az ige tehát nem tartozik az előző szakaszban leírottakhoz, hanem különálló értelme van.

Tanulságok:

1.    Jézus nem képtelenségből, hanem engedelmességből és szeretetéből ment Jeruzsálembe. Neki oda „kellett” mennie: nem azért mert nem tehetett másként, hanem azért, mert szeretett minket és vállalta ezt a gyötrelmes megoldást is. Anélkül nem lehetett volna megmenteni minket a kárhozattól, a bűnök büntetésétől.

2.    Minden percben rászorulunk a Szentlélek vezetésére. Nem úgy van, hogy aki új életben jár és Krisztust Isten Fiának hiszi, az mindent helyesen gondol és helyesen cselekszik. Péter a példa rá, hogy amíg az egyik órában Isten kijelentése hangzik a szájából, a másikban már a Sátánnak szolgál azzal, hogy egy dologban a saját gondolatai szerint ítélkezik. Attól, hogy Krisztus követői vagyunk, még tévedhetünk, a magunk feje után mehetünk, ha nem kutatjuk Isten akaratát.

3.    Nem elég Krisztus után menni: követni kell Őt. Sokan vannak, akik hisznek Istenben, számolnak Jézus Krisztussal, sokat tudnak róla, igénylik is az áldásait, a segítségét és számítanak üdvözítő jótéteményeire, de nem hajlandók érte keresztet vállalni, nem akarnak rosszul járni, önmagukat nem adják fel, lemondásra nem is gondolnak. Krisztus után mennek, de a saját életüket élik.

4.    Krisztus követése mindenkinek a legtöbbet „használ”.Többet „hoz” e világ minden nyereségénél.

Kérdések:

1.    A tanítványok erős reakciójából érezhetjük, hogy a Messiásról szóló győzedelmes tanítás messze megelőzte a Messiás szenvedéséről szóló próféciákat az emberek gondolkodásában. Ők szenvedtek már eleget az ellenségtől; a Messiás uralkodjon végre felettük, és tegyen igazságot. Vajon, ha Isten igazságot tenne, mi melyik „táborba” tartoznánk?

2.    Jézus követése igen nehéz választások elé állít minket. Mi vajon követjük-e Őt? A Cézárea Filippinél lejátszódott helyzetből milyen „önmegtagadás” következik?

3. „Felvenni a keresztet” – nekünk milyen keresztet kell felvennünk? Beszéljünk erről egészen konkrét formában!

4.    Krisztus királyi uralma még mindig rejtve van jelen a világban. Várjuk-e még eljövetelét, s mit teszünk ennek érdekében?