(Mt 10,32) 353.

A szabadságharc elveszett, a kivívott eredmények megsemmisültek. Igen érezték ezt a protestáns egyházak is. A megtorlásba mindjárt belekerültek azok a lelkipásztorok, akik prédikációikban a szabadságharc mellé álltak. Néhányat kivégeztek, sokan börtönbe kerültek. Haynau tábornok katonai diktatúrája megbénította a közegyházi életet: minden gyűlést betiltott, a megüresedett tisztségek választással való betöltését is. Külön rendelettel tiltotta meg a lelkészek, tanárok szakállviselését. Viszont elrendelte, hogy Őfelsége I. Ferenc József császárért minden istentiszteleten imádkozni kell. 95/a

Az utána következő Bach-korszak polgári személyekkel ugyanolyan kemény diktatúrát gyakorolt. A választásokat továbbra is tiltotta, a gyűlések megtartását császári biztos engedélyéhez és felügyeletéhez kötötte.

Erőszakos belenyúlást jelentett az „egyház virágoskertjei”, az iskolák életébe beleszóló Organizations-Entwurf (szervezeti rendelet). Bevezette az érettségi vizsgát, ami kellett az egyetemi felvételhez. Aztán megkülönböztette a nyilvános és magán középiskolákat, úgy, hogy érettségit csak nyilvános iskolában lehessen tenni, ahhoz viszont megfelelő szertárakkal, könyvtárral kellett rendelkezni, és a német nyelvet végig kellett tanítani. Ezeknek a feltételeknek csak a nagykőrösi és debreceni iskola felelt meg (Sárospataknak már 150 éve voltak olyan szertárai - de nem vetette alá magát a megalázó feltételeknek).

Végső szembeállást az 1859- ben kiadott, gróf Thun Leó kultuszminiszter által kiadott Pátens kényszerítette ki. Ez egyszerűen új egyházalkotmányt szabott a protestáns egyházakra. Új egyházkerületi beosztás (4 helyett hat kerület), a világi elem háttérbe szorítása a vezetésben, csak zárt gyűlések tartása. Mindenekfelett sérelmes volt, hogy egyházunk nem alkot magának, hanem felülről kap alkotmányt (96).

A szembeállás meg is indult. Beadványok és külföldi támogatáskérések formájában is - de nyílt engedetlenségben is. A kerületek kihasználták a végrehajtás lehetetlen voltát is - hiszen két kerület nem létezett, ahol nyilatkozni kellett volna mellette, zsinatnak kellett volna elfogadnia, de előzetes engedély nélkül a zsinat nem gyűlhetett össze. Az egyházkerületek viszont tartottak engedély nélkül is gyűléseket, melyeken tiltakoztak a Pátens ellen.

Thun miniszter erre másodszorra a gyülekezeteknek küldte meg a Pátenst, hogy azok alulról szerveződjenek új kerületekké. Ekkor a kerületek küldöttei Sárospatakon összejöttek, és megszövegeztek a gyülekezetek számára egy Utasítást, hogy tiltakozzanak a Pátens ellen. Ennek lett is olyan eredménye, hogy csak néhány Nyugat-Dunántúli gyülekezet szerveződött újra.

Felbőszült a hatalom, és kihallgatásokkal, házkutatásokkal zaklatni kezdte egyházunk vezetőit. Debrecenben Tisza Kálmán egyházkerületi főgondnokhoz állított be a rendőrség. A tiszt felforgató iratokat akart keresni nála, de visszariadt, látva a hatalmas könyvtárat. Akkor a főgondnoktól követelte, hogy adja elő, ha van ilyen nála. „Felforgató irat? Tessék!” mondta Tisza Kálmán, és asztaláról a rendőrtiszt kezébe nyomta a Pátenst.

1860-ban az egyházkerületek engedély nélkül is közgyűléseket tartottak. Tiszáninnen Miskolcon jött össze és - szintén engedély nélkül - püspököt választott. A tiszántúli kerület közgyűlését Balogh Péter püspökhelyettes hívta össze a debreceni Kistemplomba. Hankel Leó kormánybiztos bement a templomba, és őfelsége nevében betiltotta a gyűlést, Balogh Péter pedig
a Szentháromság Isten nevében megnyitotta azt. Be is idézték a nagyváradi bíróságra. De mikor leszállt a vonatról, a nagyváradi ifjúság olyan szimpátiatüntetéssel, fáklyás menettel fogadta, hogy inkább visszaküldték Debrecenbe. Mikor aztán egyházon kívüli tekintélyes személyek, sőt jobb érzésű katolikus főpapok is csatlakoztak a tiltakozáshoz, a császár belátta a Pátens kudarcát, visszavonta, Thun minisztert menesztette. Ezzel nyílt meg az út a kiegyezés felé.