(Róm 8,38-39) 138.

Az Európáról mondott „kezdeti sokkhatást” nálunk megsokszorozta a mohácsi vész. Láttuk, milyen lehetetlenné tette a püspöki tisztségek betöltését a püspöki birtokok szétajándékozása. Ehhez járult a szerzetesrendek felbomlása: a zárdái élet amúgy is sokaknak túl nehéz volt, most a reformáció eszmeileg is megkérdőjelezte a szerzetesi életet. Sokan otthagyták a kolostort, megnősültek és prédikátorok lettek, vagy világi pályára léptek. Például a ferences rend 70 kolostorából csak öt működött tovább, azokban az 1500 szerzetesből csak 30 maradt. Egy átutazó pápai legátus jelentése szerint Magyarországon 1000 lakosból egy, ha katolikus maradt. így alakult a helyzet a 16. század végére. Hanem az ellenakció itt is megindult. Ferdinánd király, mikor megerősödött a hatalma, először is visszavette a világi kézbe került egyházi birtokokat. (59) így be tudták tölteni a püspöki tisztségeket, hogy szervezetileg helyreálljon a katolikus egyház. Ezzel - ha kicsiben is - megindult a papképzés (törvény szerint minden katolikus püspöknek joga a papszentelés - és kötelessége előtte a képzés). Először Oláh Miklós, majd utódja Verancsics Antal esztergomi érsekek indítottak egy 10 fős papneveldét, ami Esztergom eleste után Szombathelyre költözött. De ez csak csepp volt a tengerben. Próbáltak egy másik megoldást is: Rómában nyitottak egy „Collegium germano-hungaricum” nevű papneveldét, hogy a reformáció legerősebb területein felvegyék a harcot (de ott főként olasz fiatalok lettek pappá, akik nem értették a nép nyelvét, a prédikátoroknak nem lettek ellenfeleivé). A király bizonyos türelmet tanúsított, főként a lutheránusok iránt. A tridenti zsinatra küldött magyar főpapokat utasította, hogy ott szóljanak a cölibátus ellen. A reformátusokkal keményebben állott ellen. (Eleinket akkor még inkább sakramentáriusoknak nevezték, mert Luther követőitől főként az úrvacsora dolgában különböztek.)

Ferdinánd utóda, Miksa nem csak türelmes, de szimpatizáns is volt a reformáció iránt. Annyira, hogy fiatalkorában egyenesen Madridba küldték, hogy ott V. Károly császár mellett, jezsuita nevelést kapjon. De ez sem hatott rá, annyira, hogy mikor császárrá-királlyá koronázták, a koronázási eskü szövegét megmásította: Szűz Mária és a szentek helyett „a szent Evangéliumra” esküdött. Ő is az evangélikusokkal bánt szelíd kézzel, a reformátusokat „ariánusoknak” nevezve gyűlölte.
(Evangélikus atyánkfiai egy ideig azt is gondolták, hogy ők az üldözésekből kimaradnak - ebben keservesen kellett csalódniuk.)

De megindult az ellenreformáció új területen is: megszületett a hitvitázó irodalom, a nagy szellemi harc, ami a XVIII. sz-ban bontakozott ki nagy erővel: érveken túl személyeskedések, rágalmak, pocskondiázások áradatát ömlesztve mindkét oldal a másikra. Első terméke Telegdi Miklós pécsi püspök vitairata volt Bornemissza Péter prédikátor ellen. (60,61)

Erdélyben, amíg Martinuzzi Fráter György volt Izabella királyné fő tanácsadója, minden erejével igyekezett megakadályozni a reformáció terjedését. Megöletése után azonban Petrovics Péter állott a királyné mellett, aki buzgó protestáns volt. így külső akadályok nélkül terjedt az Evangélium. A belső viszályokról volt már szó, ide az tartozik, hogy a tordai országgyűlésnek a négy felekezet egyenjogúságáról hozott határozata az erőszakos ellenreformációt hosszú időre lehetetlenné tette (1568).