(Jn 16,33) 391.

Jézus Krisztus a mennyből jött, a mennyei világot képviselte a földön. Mint valami „antiany aggal”, következetesen szembefordult vele a földi világ. Ezt örökölték mindenkori tanítványai: Jn 15,18-20. Már láttuk István vértanú esetében, hogy ez hamar elkezdődött. Miért üldözik a keresztyéneket?

1. Az első üldözők a zsidók voltak. „Természetesen”, hiszen a Főtanács bírói döntése istenkáromlásért ítélte halálra a Názáreti Jézust. Most meg követői hirdetik, hogy mégis ő a Messiás. (Az őskeresztyén hitvallás az „Ichtüs”: Jézus Christos Theú Hüios Sótér = Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.) Súlyosbította a zsidóság haragját, hogy ezt az „eretnek” üzenetet az apostolok a pogányoknak is hirdették, felbontva ezzel Izráel ősi elzárkózását azoktól, akik nem Ábrahám magva. (Ezt az üldözést aztán a keresztyénség, mikor többségbe és uralomra került, alaposan visszaadta.)

2. Néró császár 64-ben lezajlott üldözése alkalmi volt: a Róma égése után rá hárult gyanút terelte rá a keresztyénekre. Tehát nem hitük miatt, nem is törvénnyel, birodalmi méretekben üldözte eleinket. Közben saját szadista hajlamait élte ki a szörnyű szenvedésekkel járó rafinált kivégzésekkel.(2.)

3. Domitianus (Kr.u. 81-96) császár volt az első igazi keresztyénüldöző. Ő vette fel először életében a „deus et dominus” (= isten és úr) címet, és követelt meg áldozatot. Erre a keresztyének nem voltak hajlandók, e miatt kitört az üldözés olyan elszántan, hogy még a császári családon belül is érvényesült: unokatestvérét, Clemens-t kivégeztette, feleségét, Domitillát pedig száműzte. A keresztyénekről képtelen rágalmakat terjesztettek: gyermekvért isznak, szamárfejet imádnak, az egész emberi nem gyűlölői. Az üldözések miatt gyakran titokban, éjszaka és föld alatti helyiségekben: katakombákban tartották istentiszteleteiket.

Fennmaradt Traianus (98-117) császár és az ifjabb Plinius levélváltása: a császár jóváhagyta a halálbüntetést az áldozást megtagadókra, de a névtelen feljelentéseket elutasította. (3).

Felújult az üldözés Decius alatt (250 körül). (4) Mivel számon tartották az áldozókat, sokan félelmükben lemondtak hitük megvallásáról. Kialakultak az egyházi szakkifejezések: a vértanúk voltak a martyres (tanúk), a hitükért börtönt, kínzást szenvedettek confessores (= hitvallók). Az elbukottakközös neve a lapsi. A legsúlyosabban elbukottak voltak a traditores (= átadók), akik szent iratokat beszolgáltattak a hatóságnak. Azok, akik áldoztak a császár szobra előtt, vagy oltárán, voltak a sacrificati, akik nem áldoztak, hanem pénzért igazolást vettek a hivatalnoktól, a libellatic, illetve az acta tacientes. (Ezeket az üldözések után keményen számon kérték.)

Az utolsó nagy üldözést Diocletianus (284-305) nem gyűlöletből, vagy „személye megvetése” miatt indította. A 2. sz. végére a keresztyén egyház olyan kiterjedt, és jól irányított szervezet lett, valóságos „állam az államban”, hogy a birodalmat nagy nehézségek között újraszervező császár nem tudta megtűrni a maga hatalma mellett. Sok püspököt, presbitert kivégeztek, sok templomot leromboltak. De az üldözések éppen megerősítették az egyházat. Akik hittek Jézus Krisztusban, először is a legnagyobb kitüntetésnek tartották, hogy Őérte, aki kínhalált szenvedett értük, valamit ők is hordozhatnak. Másodszor, bizonyosak voltak, hogy Isten, miután Krisztusban megbékélt velük, nem haragjában bocsátja rájuk a szenvedéseket. Harmadszor, kívánkoztak Krisztussal együtt lenni az Ő mennyei országában - ezért hálásan megáldották hóhéraikat, hogy segítenek nekik hamarabb odajutni (329. ének 3. verse). A nép látta a vértanúk bátorságát, sőt örömét, és sokan ezért tértek meg. (Tertullianus egyházatya mondása: „Semen est sangvis christianorum = mag a keresztyének vére”.) A császár halálos ágyán meg is bánta az üldözést, amire őt Galerius társcsászár bujtogatta.

Galeirus társcsászár unokája, Constantinus (306-312) az egész birodalom feletti uralomért küzdött. Ókeresztyén legenda szerint a döntő csata előtt álmában egy angyal jelent meg neki, egy keresztet tartva, ezzel: „in hoc signo vinces” (= e jelben győzni fogsz). Erre ő kihirdette seregében, hogy a keresztyén katonák pajzsaikra festhetik a keresztet. A győzelem és a birodalom az övé lett, a következő évben, 313-ban kiadta a Milánói Edictumot, mely szerint a keresztyénség religio licita: engedélyezett vallás. (5)

Ezzel ért véget a keresztyénség 300 éves általános üldözése, megkezdődött a máig tartó Constantinusi korszak.