(1Jn2,14/a) 295.

Annyira azért nem tagadta meg magát Kálvin, hogy a genfi munkát is írással kezdte. Csak most nem hittan könyvet írt, hanem először is egyházalkotmányt, melyben közösségi vezetést (presbitériumot) ajánlott, de úgy, hogy egyházi ügyekben is a döntéseket egy másik közösség, a városi tanács mondja ki. Aztán pedig „Istentiszteleti rendtartást”, amiben nem csak a templomi, hanem az otthoni istentiszteletet is megszabta: mennyi idő jusson a munkára, szórakozásra, ki milyen anyagú, szabású ruhában járjon, milyen ékszereket hordjon.

Genf népe felesküdött ezekre a rendtartásokra - de hamar megbánta. Természetesen főként a jobb módú polgárok, akiknek telt volna fényűző életre. A „jobb családok” hamarosan összefogtak Kálvin ellen, a szabadság mindig alkalmazható jelszavával. A libertinus párt kereste az alkalmat a nyílt ellenállásra. Erre Kálvinék hamarosan adtak is alkalmat. Régi szokás volt Genfben, hogy húsvétkor a feltámadás örömét egy egész éjszaka tartó mulatsággal fejezik ki. Kálvinék felléptek ez ellen a szokás ellen, kihirdették: aki egyenesen a táncmulatságból jön a húsvéti istentiszteletre, annak nem szolgáltatják ki az úrvacsorát. Mikor ezt meg is tették, nagy lett a felháborodás, de tenni nem tudtak ellene semmit. Hanem több svájci város tartott akkor egy rész-zsinatot Lausanneban. Ezen elrendelték, hogy ezentúl a berni szokás szerint, kovásztalan kenyérrel kell kiszolgáltatni az úrvacsorát. Kálvin nem volt ott, nem tudott hozzászólni a kérdéshez. De, mikor a genfi tanács meghirdette ezt a határozatot, kimondta: az úrvacsora dolgában egyházi testületnek kell határoznia, városi tanácsok ilyen lelki kérdésben nem illetékesek. továbbá, az úrvacsora annyira lelki esemény, annyira a tartalmára kell a figyelmet fordítani, hogy nem szabad a forma megszabásával a figyelmet a tartalomtól elfordítani. A libertinus párt lecsapott az engedetlen Kálvinra, társaival együtt száműzték Genfből.

így hát mégis eljutott a rég vágyott Strasbourgba, ahol tárt karokkal fogadták, hamarosan megválasztották egyetemi tanárrá, majd az emigráns francia gyülekezet lelkipásztorává. Végre a nyugalom három éve következett. Örömben, bánatban itt is volt része. Anabaptistákkal vitázva több vezetőjüket is meggyőzte, hogy csatlakoztak az ő gyülekezetükhöz. Mikor egyikük meghalt, özvegyét Kálvin feleségül vette, kilenc boldog évet éltek együtt.

Annál rosszabb idők jöttek az őt elüldöző Genfre. Kiemelten a négy szindikusra, akik végrehajtói voltak az ő elítélésének. Egyikük hazaáruló lett, a letartóztatás elől az ablakon át menekülve lezuhant és meghalt. A másik gyilkos lett és halálra ítélték. Ketten pedig egy külországi kiküldetésben annyit sikkasztottak a város pénzéből, hogy nem mertek hazamenni. De bajba került az egész gyülekezet is. Régi „gazdájuk”, Sadoletus savoyai püspök, bíboros, hallva Kálvinék elűzésének hírét, idejét látta, hogy visszaédesgesse a genfieket a pápa uralma alá. Nagy kedvességgel levelet írt nekik, felemlegette a „régi szép időket”, sajnálkozva a várost újra elöntő züllésen, és biztatva őket, hogy a pápához visszatérve lesz rend is, szabadság is. A genfiek érezték, hogy ez „nem a Jó Pásztor hangja” (Jn.10,5), de nem tudták sem leleplezni, sem érvekkel megcáfolni a püspököt. Tehetetlenségükben Kálvinhoz fordultak hát, kérték, válaszoljon nevükben Sadoletusnak. Ő ezt meg is tette, könyvnyi
méretben úgy megcáfolt minden érvelést, hogy a püspök lemondott a genfiek további csábítgatásáról. (42)

Ebből értettek a genfiek: mégis Kálvinra van szükségük! Egyik küldöttség és levél a másik után érkezett Strasbourgba: jöjjön vissza! Ő maga is tiltakozott („már megint harc?”), a strasbourgiak is tiltakoztak: dehogy mondanak le Kálvinról! De lassan mégis felülkerekedett a régi meghívásra adott igenlő válasz, és Kálvin félretette a rossz múlt emlékét, folytatta a genfi szolgálatot. Annyira folytatta, hogy az első istentiszteleten ott nyitotta ki a Bibliát, ahol elűzetésekor magyarázta, és folytatta, mintha mi sem történt volna.

Most már tekintélye volt Genfben. Hatalma semmi nem volt, egy szavazata volt a presbitériumban, ahol, ha javaslatát elfogadták, azt fel kellett terjeszteni a városi tanács elé, melynek ő nem is volt tagja. (Mint francia menekült, az állampolgárságot sem kapta meg.) De a tekintély többet jelentett minden tisztségnél, vagy hatalomnál. Genf elismerte: Kálvinnak általában igaza van. Ellenzéke továbbra is mindig volt, de a többség hallgatott rá.

így lehetősége volt a nagy művet véghezvinni. Az elzüllött Genf „mintavárossá” lett. Megszüntették a munkanélküliséget, betiltották a koldulást (a sok odamenekülő protestánsról gondoskodtak: munkaalkalommal, öreg- és gyermekotthonokkal). A város kórházakat alapított. Jólétben és tisztességben éltek, elfogadva a magánéletnek Kálvin által javasolt szigorúan mértékletes rendjét. Kálvin egyetemet alapított, ahonnan Európa sok országába jutottak el igen jól kiképzett lelkipásztorok.
A nagy munka oroszlánrészét természetesen ő maga végezte. Minden második héten naponként prédikált, heti három egyetemi előadást tartott. Hetenként bibliakört vezetett. Óriási levelezést folytatott: mindenhonnan fordultak hozzá kérdéssel gyülekezetek és egyes személyek, ő pedig tanulmányméretű és értékű választ küldött mindenkinek.

Ezt a munkatempót az ő törékeny szervezete nem sokáig viselhette el. 55 éves korára egészsége felőrlődött, búcsúzkodni kezdett (utolsó havi fizetését nem vette fel, úgy látta: nem szolgálta meg). A tanácshoz el akart vitetni magát hordágyon, de eljöttek hozzá. Megköszönte, hogy olyan sok ideig eltűrték és segítették(!). Lelkésztársaitól a szokott pünkösd előtti bűnbánati együttlétükben búcsúzott el, a vége felé már csak a szomszéd szobából, ágyából hallgatta a beszélgetést. A 80 éves Faréitól levélben köszönt el, de az öreg csak felkerekedett és eljött Neuchatelből, hogy még egyszer találkozzanak.

Végrendelete 200 tallérnyi vagyonról szól, unokaöccseire hagyta (maradt még utána egy, a két térde helyén kikopott szőnyeg). (43) Temetéséről azt hagyta, hogy jeltelen sírba temessék, nem akarta, hogy sírja zarándokhellyé váljon.