(Lk 22,25-26) 47.

Hogy hogyan „fejlődött ki” az egyházi hierarchia (= papuralom), az episkopos tisztségtől a patriarcháig, már a Nagy Constantinus-i korszakban végignéztük. Most lássuk tovább: a név mögött hogyan alakult ki a pápai hatalom az egyház - és lehetőség szerint - a világi uralkodók felett.

I. A hatalom megalapozása

Három eszközt használtak fel Róma püspökei, hogy korlátlan hatalomhoz jussanak.

1. Tagadhatatlan, a Bibliával kezdték. A Mt 16,13-19-ben Péter hitvallása után mondja az Úr Jézus: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat.” A pápák elsősorban erre az Igére hivatkozva, a 4. században kezdték a maguk felsőbbségét hirdetni a többi püspök fölött. A textust jobban megnézve, erről nem lehet szó. Az evangélium görög szava a sziklára: petra. Ez nőnemű szó, amikor Péterre alkalmazta az Úr, hímneműt csinált belőle: petros. Tehát a szó két különnemű kimondásával két különböző dologról szólt. Nem Péterre építi egyházát, hanem: arra a hitvallásra, amit előtte Péter kimondott: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Ez az, amit „nem test és vér jelentett ki” Péternek, ez a sziklaszilárd alap, amin 2000 év óta áll is az egyház. (Az csak ráadás-probléma, hogy valóban Rómában élt-e, halt-e Péter, volt-e ő a római gyülekezet püspöke, és főképpen, van-e valami alapja annak, hogy ez az ő „méltósága” öröklődik a mindenkori római püspökben?)

2. A második hivatkozás egy 9. században közzétett okmánygyűjtemény, amiben igen régi, még Constantinus császár aláírásával jelzett írások is vannak. Ez az „Isodori dekrétális” azt bizonygatja, hogy régtől fogva elismerték püspökök és világi uralkodók, hogy a pápának mindnyájuk fölött, Istentől való tekintélye és hatalma van.(14) Csakhogy, erről az okmánygyűjteményről még a reformáció előtt kiderült, hogy hamisítvány. Azóta nem is hivatkoznak rá...

3. Végül egy nagyon hatékony eszközt fejlesztettek ki a pápai hatalom elismertetésére: a pápai átkot. Két formában alkalmazták. Egyik volt az excommunicatio (= kiközösítés), az így elítélt személy nem volt többé az egyház tagja, nem élvezhette annak áldásait (bűnbocsánat a szentmise által, keresztelés, esketés, temetés), és ami uralkodókat különösen érzékenyen érintett: érvénytelenné váltak a neki korábban tett (pl. hűbéri) eskük. Másik formája az interdictum: egy-egy területen az egyházi élet „befagyasztása” sem istentisztelet, sem egyéb szertartás (halottakat csak „bekaparták”, nem megszentelt földbe, jegyespárok nem köthettek házasságot...). Ez - a politikai helyzettől függően - ellenállhatatlan fegyverré válhatott.

II. Hogyan éltek ezzel a hatalommal?

1. A nagy egyházszakadás. Kelet és nyugat egyházfői, a kostantinápolyi pátriárka és a római pápa régen rivalizáltak egymással. Ennek esélye a két császárság hatalmának emelkedése, vagy süllyedése szerint alakult. Fokozatosan távolodott a két „egyházfér egymástól. Keleten megmerevedett a tanítás és szertartás (a „három nagy: Nagy Basilius, Nazianzi Gergely és Nissai Gergely, majd Aranyszájú Szent János liturgiáit máig betű szerint követik), nyugaton könnyebben változtattak rajta. Kostantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria, Antiokhia teljesen a császár befolyása alatt állottak - nyugaton a pápa újra és újra szembeszállt a császári hatalommal. A növekvő feszültség végre egy hitvallási megfogalmazásban robbant ki. Még a niceai zsinaton (325) kelet és nyugat közösen vallotta, hogy a Szentlélek az „Atyától származik öröktől fogva”. Jóval később, az l. században Rómában hozzátették: „és a Fiútól” (filioque). Keleten ezzel elvileg egyet is értettek, de, mert az ő megkérdezésük nélkül tette ezt a pápa, bekövetkezett a szakadás: 1054-ben kölcsönösen kiátkozták egymást.

(Géza fejedelem és István király komoly döntés előtt állottak: melyik keresztyénség hitébe, és kultúrájának, politikai körének befolyásába vezessék be a magyarságot?)

2. Hatalmi harc a pápa és császár között. Formailag az investitura vitája volt ez: melyikük iktassa be a püspököket? (különösen a német birodalomban volt sok püspökség állami hatalmi tisztség is, pl. választófejedelemség.) Lényegében egyszerű hatalmi harc. Kiemelkedő esete volt ennek IV. Henrik (1077) császár Canossa-járása. Ő szorult helyzetben volt az excommunicatio miatt, mert a fejedelmek nem ismerték el császárnak, a pápa viszont, mint legfőbb keresztyén, köteles volt a „bűnbánónak” megbocsátani, bár látható volt, hogy az vissza fog ezzel élni.(Vissza is élt.)
A végül megkötött Wormsi concordatum igazából a pápa engedménye volt: a püspökei fölötti világi uralomról le kellett mondania. Aki egyházi ember földi hatalmat is akart gyakorolni, annak a hatalmi jelt, a jogart a földi uralkodó kezéből kellett átvenni.

A nyugati világot feldúló versengésben magyar királyaink nem vettek részt. Általában hűségüket hangoztatták a pápához - de a püspökök kinevezését maguknak tartották fenn. (15)