Utolsó módosítás időpontja
  • 2018-03-02 19:07
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 667815
  • Egyedi látogatók: 48746
  • Közzétett oldalak száma: 471
Címlap

Ne lopj!

 

Az elsődleges és legegyszerűbb értelmezésében ennek a parancsnak a saját magunk és embertársunk vagyonára és gazdagságára, javaira vonatkozik. Ne lopj.  Ez a parancsolat megtiltja, hogy megfosszuk önmagunkat javainktól bűnös költekezés által; vagy, hogy megfosszuk magunkat javaink használatától és élvezetétől bűnös fukarkodás, önsanyargatás által. Továbbá megtiltja, hogy megraboljunk másokat, az ősi határ elmozdítása, felebarátaink jogainak megrontása által; elvéve embertársunk javait, házát, földjét, erőszakkal, vagy csalással; üzletben becsapva őt; nem adva vissza, amit kölcsönkértünk, vagy találtunk; visszatartva a jogos járandóságokat, béreket, fizetségeket; és (ami a legrosszabb), meglopva a társadalmat az adófizetés, vagy állami járandóság megtagadásával; vagy visszatartva azt, ami az istentiszteleti szolgálatra van szánva.

                          Ez a parancsolat talán napjainkban kellene, hogy leginkább be legyen tartva ugyanis szinte mindennapos eset hogy közvetve, direktbe, törvényesen(!) vagy törvénytelenül meglopják az embert. Hogy csak néhány példát említsek a politika és a szolgáltatók, mondvacsinált járulékai olyan biztosítások melyeket fizetni kell de amikor valóban bajba kerülünk és szükségünk lenne arra a pénzre mindenféle kifogásokkal megtagadják, csökkentik a vissza fizetést. Ráadásul még minket károsultakat marasztalnak el azért hogy az általunk befizetett pénz töredékét vissza kell fizetniük nekünk holott ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot a biztosítás lényege hogy, megbízunk valakit hogy vigyázzon a pénzünk egy részére amit arra szánunk ha baj ér vagy, megszorulunk akkor legyen egy vésztartalék. Természetesen ennek fejében egy bizonyos összeg illeti a megőrzéssel megbízott felet, de ami ma van azt inkább kizsákmányoló élősködésnek, törvényesített lopásnak nevezném. És nem csak a „nagyok” játéka ez hanem minden társadalmi rétegé. Amire nagyon nagy szükségünk lenne az a becsület.

Ez is egy olyan keresztyén értékünk, aminek a mai világban nap, mint nap tapasztaljuk a hiányát. Mindennapi életünk szinte már természetes részévé lett a lopás, a mások tulajdonának a megkárosítása. A tv és rádió napi híreinek jó részét mindig a lopások és rablásokról szóló híradások töltik ki. Csak nagy ritkán hallunk olyat, hogy valaki egy nagyon sok pénzt tartalmazó pénztárcát megtalálva azt gazdájának visszajuttatta. Ma már sokan meglepődnek ezen, egy ilyen hírre felkapják a fejüket, mert sajnos ma már nem természetes a tulajdon tisztelete, nem természetes és magától értetődő, hogy a talált pénztárcát megpróbálom a tulajdonosának visszajuttatni.(http2)

A VIII. parancsolatban olvassuk ezt a rövid felszólítást: „Ne lopj!” (2Móz 20, 15). Isten e parancsolatban védi a tulajdont, és tiltja mások megkárosítását. Sokan csak a magántulajdonra vonatkoztatják e tilalmat, de tudnunk kell, hogy éppúgy vonatkozik a közösre is. A Bibliában a legrettenetesebb büntetést épp azok kapták, akik a köz ellen vétkeztek, mint Ákán (Józsué 7, 10-26) vagy Anániás és Zafira (ApCsel 5, 1-11).(http2)

A tisztességtelen haszon is lopás. Akár kisszerű nyerészkedés a formája, mint pl. amikor az eladásra szánt tejet vagy bort felvizelik, a kotlós alól kivett tojást friss tojásként adják el, a tavalyi diót összekeverik az ideivel stb. Akár nagystílű a szélhámosság, mint pl. amikor valaki sikkasztásra vállalkozik, vagy jóhiszemű emberek pénzét csalja ki valamely ürüggyel.

A tisztességtelen haszon ellen lép fel Isten Igéje, amikor elrendeli: „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben, sem a hosszmérték, súlymértékek és űrmértékek használatában. Igaz mérlegetek, igaz súlyotok, igaz vékátok és igaz mérőedényetek legyen!” (3Móz 19, 35-36).(http2)

A talált tárgyak és pénzek sem illetnek meg bennünket: valaki siratja, valakinek nagyon hiányzik az, amit elveszített. Ebben az esetben is érvényes Jézus parancsa, amit szeretnétek, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek velük.(http2)

Egy másik értelmezés szerint a munkátlan életmód is lopásnak számít, ahogy a magyar nyelv találóan ki is fejezi: „naplopó” valaki. Pál apostol inti a hajdani kisázsiai kikötőváros, Efézus népét, akik megszokták, hogy a kikötőben való bámészkodással, szerencsejátékkal, tétlenséggel töltsék idejüket, és így lopásra kényszerüljenek a létfenntartásukhoz: inkább dolgozzanak, saját kezükkel keressék kenyerüket (Ef 4, 28). A munkátlan életmódon túl lopásnak számít a hanyagul végzett munka, az anyagtékozlás, a selejtgyártás és az el nem végzett munkáért fölvett pénz is.(http2)

A lopás fogalmának meghatározásához a keresztyén etikában többnyire Luther Márton szavait szokták idézni: „Lopás minden olyan haszon, amit másvalakinek a kárán szerez meg az ember. Lopás minden olyan előny, amihez másvalakinek a hátrányára jutunk hozzá.” Isten sehol sem mondja azt, hogy ne igyekezzünk többre, ne akarjunk előre jutni és gyarapodni az anyagiakban, ismeretben, barátokban. Csak bizonyos bibliai szempontokat szem előtt kell tartanunk.(http2)

Az egyik szempont, hogy jussunk előre, törekedjünk többre szellemiekben, anyagiakban, emberségben, és minden másban, de ne egymás kárára. Legyen neked több mint, amennyi van, de ne úgy, hogy elveszed a másiktól, hanem, hogy megtermeled. A haladás végső soron nem az újrafelosztásra, hanem a produktivitásra épül. Ezért mondja Pál. „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Thessz 3, 10). Aki nem akar hozzájárulni a világ gazdagabbá válásához, annak nincs benne létjogosultsága.(http2)

Egy másik szempont, hogy Isten gyermekeiként tudnunk kell, mi az, ami elég, és adott esetben a kevés is elég kell, hogy legyen. Nem az a törekvés végső célja, hogy minél többet szerezzünk.

A tulajdon tiszteletével kapcsolatban Hitvallásunk a Heidelbergi Káté 110. és 111. kérdésében világosan tanít.  „Nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is. Továbbá a 111.: „Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőnek szükségében segíteni tudjak.”

A „Ne lopj” parancsolat tehát nemcsak tiltás, hanem bíztatás is egyben. A Biblia a tulajdon tisztelete által arra is tanít minket, hogy a javakat, amikkel rendelkezünk, fogadjuk úgy, mint Isten ajándékát. Hiszen mindent, magát az életet is Istentől kaptuk. A lopásvágy mélyén egyfajta életéhség van. Egyedül a Jézus Krisztussal való közösség szüntetheti meg ezt az éhséget, és többé már nem lopni, hanem adni akarunk. Felismerjük, hogy amink van, az mind Istentől való, egyrészt saját használatra, másrészt, hogy továbbítsuk.(http2)

Az már nagy előrelépés, ha az ember rájön, hogy mindene Istené. Ilyenkor szíve megtelik az Ő dicsőítésével. Pál apostol korholja a korinthusiakat, hogy maguknak tulajdonítják az Úrtól kapottakat: „Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4, 7). Aki nem tudja, hogy mindenét Istentől kapta, az dicsekszik. Aki tudja, hogy mindenét Istentől kapta – dicsőíti Istent. A 24. Zsoltár szavaival élve: „Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.”(http2)

Mindez pedig azt jelenti a hívő ember számára, hogyha minden az Úré, akkor mi, ha egymást lopjuk is meg, valójában Őellene vétünk. Ha a világon egyetlen Gazda van, és mindnyájan az Ő megbízottai, sáfárai vagyunk, akkor a „Ne lopj!” végső soron mindig azt jelenti: ne lopd meg Istent! Tőle veszel el mindent, amit a másiktól próbálsz megszerezni. Hogy ez egészen konkrét legyen, és egy kicsit közelebb jöjjön hozzánk, tekintsük át életünk három területét ebben a vonatkozásban.(http2)

Egyrészt gondolnunk kell arra, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy mi magunk kétszeresen is Istenéi vagyunk: a teremtés és a megváltás jogán egyaránt. Ő alkotott minket, és mint minden teremtménye fölött, az ember fölött is rendelkezik. Örök kísértése az embernek, hogy ki akarja lopni magát Isten hatalma alól.(http2)

Másrészt gondolnunk kel a szeretteinkre. Mert nemcsak mi magunk vagyunk mindenestől Istené, hanem azok is, akik hozzánk legközelebb állnak. Benne van a Bibliában, például, hogy a hitvesünk nem a miénk. Nem a tulajdonom, hanem Istentől kaptam ajándékba. Nem sajátíthatom ki, nem lehetek a zsarnoka, ura és parancsolója. Mert neki is ugyanaz az ura és parancsolója, mint nekem.(http2)

Végül pedig sokkal komolyabban kell venni azt is, hogy minden javunk Istené. Anyagi javaink, egészségünk, tehetségünk, lehetőségeink, sikereink, fiatalságunk, de épp úgy öregségünk is ajándékká válhat, ha felismertük, hogy minden az Úré. Az Úr mindenkinek többet adott, mint amire feltétlenül szüksége van. Egy részét azért adta nekünk az Úr, hogy magunknak használjuk fel, a többit, pedig azért, hogy tovább adjuk. Azáltal, hogy Isten ránk bíz valamit abból, ami az Övé, bevon minket a maga világfenntartó és gondviselő munkájába. (http2)

A téma kapcsán ráakadtam egy kiváló igehírdetés szövegére amely szerintem minent magában foglal a parancsolattal kapcsolatba és teljesen egyet értek az agyával aki megfogalmazta a címe: 8. parancsolat- „Ne lopj!” - A sáfársággal megbízó Isten

 

„Mint ahogy a Tízparancsolat mindegyikében bemutatkozik Isten, és megmutatja lényének valamelyik oldalát, a 8. parancsolatban is megteszi ezt. A „Ne lopj” rövid, de velős tiltásából szeretném, ha mi igehallgatók, nem pusztán a lopást tiltó Istenig jutnánk el. Ám az egész Szentírást figyelembe véve ennél mélyebbre is juthatunk Isten megismerésében. Hiszen többet jelent itt ki magáról, mint aki pusztán a lopást tiltaná. Ha merünk kérdezni és utánanézni, azt is megérthetjük, hogy miért tiltja Isten az ő parancsolatában a lopást, és mit szeretne helyette? Ha ezekre a kérdésekre keressük a választ, közelebb jutunk valamennyien az Ő atyai szívéhez.

A Tízparancsolat igéi olyanok, mint a tükör. Ha belenézünk, valószínűleg minden ember meglátja magát, méghozzá nem a legszebb oldalát. Isten törvénye ösztönöz is, hogy próbáljuk meg tenni a szerinte való jót, és talán féken is tart bizonyos esetekben. Magunkat is megismerjük általa, hogy nem tudunk megfelelni Isten rendelkezéseinek. A lopás is egy ilyen téma, bár lehet, hogy első hallásra nem látjuk ránk vonatkozónak. Azonban óvnék attól, hogy egy nagyon elvárós, szigorú Istent lássunk bemutatkozni magunk számára akár a 8. parancsolatból. Az evangélium felől, és Istent a leghitelesebben bemutató Jézus felől értelmezve inkább azt ismerhetjük meg a „Ne lopj” tiltáson keresztül, hogy Isten hogyan akar egy olyan szabadsággal megajándékozni, amely által helyesen viszonyulhatunk a birtokláshoz. A birtoklás fogalmába pedig több minden is beletartozik: a másik ember, a körülöttünk lévő tárgyak, a hatalom, a képességek birtoklása. Mind- mind olyan dolog, melyet el lehet lopni a másiktól, de lehet velük helyesen is élni.

1.     Isten védi az ember értékét és szabadságát a 8. parancsolatban

Említettem a másik ember birtoklását. Nem véletlenül. Ugyanis nagyon valószínű, hogy a „Ne lopj” eredeti értelemben az emberrablásra vonatkozott. Abból is valószínűsíthetjük ezt az értelmezést, hogy az Ószövetségben megtaláljuk az idevonatkozó részletesebb magyarázatot, méghozzá Mózes második könyvében, rögtön a Tízparancsolatot követő fejezetben: „Ha valaki embert rabol el, akár eladta már, akár még nála van, halállal bűnhődjék.” (2Móz21, 16.) A Talmud, amely a zsidó hagyományok írásos gyűjteménye volt az első században, ott is az áll: „Mestereink így tanítottak: Ne lopj! Az Írás itt az emberrablásról beszél.” Számunkra még érdekesebb lehet, hogy az Újszövetségben is olvasható ez a közelítés. Pál apostol Timótheusnak (1Tim1, 10.), szolgatársának magyarázza, hogy a törvény a törvényszegők ellen van. Azok ellen, akik „hitetlenek és bűnösök… az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen” stb. A felsorolást hallgatva a témák úgy következnek egymás után, ahogyan a Tízparancsolat második kőtábláján is követik egymást a kérések, tiltások, kijelentések. Pál emberrablásról beszél ott, ahol a lopás tilalma következik. Ma, amikor találkozunk a 8. parancsolattal, általában a tulajdon ellopására gondolunk először, és sokan ilyen értelemben is magyarázzák. Most azonban láthatjuk, hogy a tilalom elsősorban, és részben az emberrablásra vonatkozott, és vonatkozik. Tudunk ilyen esetet az Ószövetségből. Józsefet eladták a testvérei. Meglopták ezáltal apjukat, meglopták József szabadságát. Az emberrabláson túl a rabszolgaság kérdésköre is idetartozik. Isten ezen az ember értékét és szabadságát védő parancsolata alapján vajon el lehet e venni egy ember szabadságát és rabszolgaként, tulajdonként, tárgyként használni a másik embert? Izrael népe megélhette mit jelent rabszolgának lenni egy idegen földön. Egyiptomban, és talán a babiloni fogságba hurcolás során is tapasztalatot szerezhetett erről. Bár mind az Ó-, mind az Újszövetségben létezik még a rabszolgaság intézménye, és ezeken a helyeken inkább olyan útmutatásokat találunk, amelyek az emberséges bánásmódot helyezik előtérbe, és hogy Krisztusban a rabszolga is szabad, és a szabad ember pedig Krisztus szolgája.

Tudjuk, hogy a világ egyes részein, egészen hosszú időn át nem ezzel a fajta bánásmóddal bántak a rabszolgákkal, és hihetetlen küzdelmet jelentett a rabszolgaság intézménynek felszámolása. Vajon lezártnak tekinthetjük manapság az emberrablás és rabszolgaság kérdését? Tudjuk a választ: nem. Az ember hajlamos arra, hogy meglopja a másikat személyiségében, szabadságában, és ellopja a másikat. A hírekben folyamatosan hallunk eltűnt gyerekekről, felnőttekről, akiket évek óta keresnek a szülők, hozzátartozók, akiket valószínűleg elraboltak. Tudomásunk van túszejtésekről, amelyek hatalmas fegyvert jelentenek az ilyet elkövetők kezében. Az emberrablás ma már szinte politikai stratégia eszköze lehet, amely megbénít kormányzatokat, állami intézményeket, elbizonytalanít embereket. Olyanról is hallunk, hogy egyes helyeken gyerekeket, felnőtteket dolgoztatnak ingyen, vagy csekély összegért, és az ebből kijövő termékeket mi vásároljuk meg. Ami a legszomorúbb, hogy családokon belül is előfordul, hogy az egyik a másikat tulajdonának, rabszolgájának tekinti, és azt csinál a másikkal, amit akar. Megfosztva a másikat a „normális” emberi élet jogától, a szabadságától, az értékesség érzetétől. Talán még némely munkaterületen, munkahelyen is előfordul, hogy egészen finom formában, megideologizálva, vagy csak kihasználva az ember kiszolgáltatottságát, meglopják az ember szabadságát, és értékét. Kedves Testvéreim! Beláthatjuk, hogy ma is létezik emberrablás és rabszolgaság, a legkülönfélébb formákban. A médián keresztül ezek egészen közelivé válnak. A keresztyén embernek a parancsolat, és főleg a teremtés- és megváltáshit fényében el kell utasítani minden olyan tettet, amely az emberi életet kényszerűségből, vagy számításból eszközül használja valamilyen cél érdekében. Ezen a ponton azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi mennyire vagyunk szabadok arra, hogy a másik szabadságát meghagyjuk, sőt esetleg előmozdítsuk azt. Mennyire birtokoljuk, sajátítjuk ki a másikat, amolyan „lopás” szinten? Mert előfordulhat, hogy raboljuk a másik embert a legjobb szándékokkal és legnagyobb féltéssel, akár szeretetként elnevezve: az idejét, érzelmeit, a szívét, megfosztjuk attól, hogy szabadon elmondhassa érzéseit, gondolatait; vagy éppen visszatartunk valamilyen lényeges információt, vagyis befolyásoljuk, használjuk, vagy tárgyiasítjuk a másikat.

Isten talán egyik legnagyobb ajándéka, hogy szabadsággal ajándékozta meg az embert. Minden ember Isten képét hordozza magán, bármennyire is legyen eltorzult ez a képmás. Jézusban az ember értéke is megnövekedett, és a képmás is helyreállt. Isten drága áron, nem veszendő dolgokon, hanem Krisztus vérén vásárolt vissza magának. A bűn, a sátán ilyen értelemben meglopta és elrabolta az embert. Istentől. Mert Isten tulajdona vagyunk, az ő alkotása, legelőjének nyája. Egyedül tőle kell és szabad függnünk. Ő nem birtokol, nem használ bennünket, mint valami lábtörlőt. A tulajdona vagyunk, az Övéi, ahol biztonságban és szabadnak érezhetjük magunkat. Éppen ezért az egyik ember nem foszthatja meg és ki a másik embert.

2.     Isten sáfárságra adja mindazt, amit sajátunknak nevezünk

Amikor a „Ne lopj” parancsolatot magyarázzuk, fontos, hogy lássuk az eredeti értelmét, amelyben Isten az ember értékét és szabadságát védelmezi. Bibliai értelemben a parancsolat azonban vonatkozik arra az anyagi világra is, amely körülvesz bennünket, amihez talán mi is jobban tudunk kapcsolódni. A Heidelbergi Káté szerint a 8. parancsolat az emberrabláson kívül lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni (hamis súly, mérték, árucikk, pénz által). Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is.

A Káté felelet utal arra, hogy mindaz lopásnak számít, ami valakinek a kárára történik. Nemcsak a másik ember kisajátítására vonatkozik tehát a parancsolat, hanem a másik ember javainak kisajátítására is. Sőt a saját javaink kezelésére, a javainkhoz való viszonyulásra is.

Tudjuk, miről van szó. Napi aktualitása van a témának. A kollégiumból, ahol jelenleg lakom, többször is eltulajdonítottak már kisebb- nagyobb értékű tárgyakat, és nehéz érzés „meglopottnak” lenni annak, aki ilyet átél. A lopás mértékének, jellegének óriási skálája van. A nagy lopásoktól kezdve, amit annak is értékelünk,- ahol milliók tűnnek el, sikkasztások történnek-, odáig, hogy lopásnak számít-e, ha letöltünk valamit (filmet, zenét) az internetről, könyveket fénymásolunk, vagy bliccelünk a BKV-n. A plagizálástól kezdve, hogy mások ötletei, gondolatai eltulajdoníthatók, odáig, hogy nálunk marad valami kölcsönkapott dolog. A múlt héten egy boltban bankkártyával fizettem. Az eladó hölgy véletlenül kevesebbet ütött be kifizetendő összegként, mint amit kellett volna. Bennem is egy pillanat alatt átfutott a lehetőség, hogy nem szólok. Aztán mégis szóltam, az eladó és a sorban állók legnagyobb megdöbbenésére.

Jelen van tehát a kérdés mindennapjainkban, kisebb- nagyobb lelkiismeret furdalásokkal körítve. Vannak a felsoroltaknál nagyobb dilemmatörténetek is. Mi van, ha a szükség visz valakit lopásra? Az erkölcsi fejlődés fokát például éppen egy lopásos dilemma történettel szokták felmérni a pszichológiában. A dilemmatörténetben egy férfi a súlyos, halálos beteg felesége számára tervez gyógyszert lopni, amit egyszerűen lehetetlen kifizetnie. A kérdezetteknek meg kell válaszolnia, hogy mit tartanának helyesnek a férfi helyében. Arany János egyik nagyon megható versében, amely Az első lopás címet viseli, egy emberről ír, aki a gyerekeknek meséli, hogy hogyan járt, amikor fiatalon a szükség és nyomorúság arra vitte, hogy lopjon. A férfit rajtakapták akkor, amikor már épp vissza akarta vinni az ellopott holmit, mert a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Börtönbe került, és még nagyobb szegénységbe jutott, mint előtte. Majd, amikor kikerült, kemény munkával, de fel tudott állni. Ez a jó, nyájas gazda tanította a gyerekeknek: "Ki ruházta fel a mezők liliomát? Ki visel hű gondot az égi madárra? Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát? Kit nevez atyjának az atyátlan árva? Él még a jó Isten! ő engem is szeret:Megadja, ha kérem, a mai kenyeret."Már Arany verse is jelzi azt a felfogást, hogy a költő Istent tartja gondviselő Atyának, aki megadja a szükséges javakat.

A lopás másik két formája a fösvénység, kapzsiság, ahol a pénz eszközzé válik. Egyébként a takarékosság jó dolog, ha az ember tud félre tenni, ha előre is gondolkodik. De kincseket gyűjteni a földön úgy, hogy a pénz Mammon istenné válik, a lopás egyik formája. De miért lopás az, ha mondjuk a tisztességesen megszerzett javainkkal kapzsi, vagy épp pazarló módon bánunk?

A kérdést onnan közelíthetjük meg, hogy az emberrablás magyarázatánál láthattuk: nem szabad embert rabolni, vagy kizsákmányolni, amely által elveszítheti a másik az Istentől kapott szabadságát, és függővé lesz a fölötte hatalmaskodótól. Az embernek ügyelnie kell, hogy önmagát se adja a Mammon szolgálatára, ne váljon függővé a pénz és hatalom istenétől. Olyan értelemben sem, hogy annyira kell neki valami, hogy ellopja a másiktól, és olyan értelemben sem, hogy javaival nem megfelelően bánik: önzően felhalmozza, vagy tékozolja. Az ilyen ember lelkében nem szabad, hanem függő, szolga. Mindegyikre érvényes Jézus mondata, hogy se így, se úgy „ne gyűjtsetek kincseket a földön”. Nem azt akarja ezzel tudtunkra adni, hogy egyáltalán nem lehet saját javunk, és nem lenne érdemes fáradozni érte. Az üzenet az, hogy lássuk megfelelő helyén a javainkat az életünkben. Soha ne az határozzon meg, mert a pénz, és a tulajdon még nem menti meg az embert, és nem is az adja az értékét, noha látunk magunk körül egy olyan tendenciát, hogy annyit érünk, amennyi tulajdonunk van. Ez azonban szemfényvesztés. A hívő ember úgy szemlélheti ezt a világot, és úgy bánhat szabadon az emberekkel és javakkal, hogy tudja: minden az Istené. Az Úr a tulajdonos. Ő teremtette az eget és a földet. Övé a föld és annak teljessége. Jób is megvallja, hogy mindent Istentől kapott, és ezzel a tudattal engedi el mindezt, amikor mindent elveszít. „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.” (Jób1,21) Pál apostol is megkérdezi a gőgös korinthusiaktól: „Mid van, amit ne kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna?”

Ebben a megvilágításban tehát mindenünket, amit sajátunknak tekintünk és hívunk, akár tárgyi, akár szellemi, akár lelki kincsek, az Úrtól kaptuk. Nem mi vagyunk a tulajdonosok, csak birtokosai mindannak, ami Istené. A veszély az lehet, hogyha nincs meg ez a helyes viszonyulás, a javak birtokolnak minket és nem fordítva. Még szemléletesebb, ha az embert sáfárnak tekintjük a birtoklás vonatkozásában. Azokkal a javakkal bánik, amit az Úrtól kapott. A sáfár nem önmagáért dolgozik, hanem úgy, amint a tulajdonos megkívánja. Eszünkbe juthat a talentumok példázata, ahol a gazda mindenkinek ad bizonyos mértékű talentumot. Mindenki kap, és nem az a lényeg, hogy mennyit kapott, hanem az, hogyan bánik vele. Amikor hazajött az úr, azt marasztalja el, aki csak elrejtette az egy talentumát, nem kezdett vele semmit, nem bánt az urának akarata szerint vele.

Isten mindannyiunknak megadja, amire szükségünk van. Ezt kérjük imádságban a „mindennapi kenyérben”. Amit kapunk, azzal az Úr előtt felelősen és a maga helyén, módján lehet és érdemes bánni. Úgy tűnik azonban, hogy nem fakad természetünkből annyira természetesen az a szabadság, amiről Jézus beszél a felolvasott evangéliumi helyeken. Isten nélkül nem érhetjük el a szabadságnak azt a fokát, amely nélkül csak használunk, önző módon birtokolunk és meglopunk másokat. Amely nélkül túlzottan aggodalmaskodunk és halmozni, kezdünk, és amely nélkül nem tudunk megálljt parancsolni, amikor tékozlunk. Amikor nem ismerjük az elég kegyelmét. Isten azonban szabadító kezét nyújtja az életnek ezen a fontos területén is. Hogy ne legyünk a Mammon szolgái, hanem Krisztus értékes gyermekei. Hogy szabadságunk legyen azt hinni, hogy lopás, halmozás és tékozlás nélkül is teljes életet élhetünk. Kívánom mindannyiunknak, hogy Istennél találjuk meg a mi igazi kincsünket.”(http1)

 

Források:

http1= 8. parancsolat- „Ne lopj!” - A sáfársággal megbízó Isten (Lekció: Máté 6, 19- 21. és 24.,Textus: 2Mózes 20, 15.)

http2= A Tízparancsolat magyarázata (8. parancsolat),A tulajdon tisztelete (Olvasmány: Józsué 7, 10-26.)