Mit jelent számomra, hogy református vagyok?

Szabó Csaba ref. lelkipásztor

Több okból sem könnyű feladat egy ilyen kérdésre válaszolni. Honnan közelítsem meg a feladatot? A református hitelvek, az egyház, ezen belül a református felekezet története, az egyház jelenlegi életének-helyzetének elemzése, apológiája, netalán kritikája irányából, elméleti vagy gyakorlati szempontok alapul vételével? Mennyire legyen a válaszom részletekbe menő, vagy a nagy összefüggésekre figyelő? Mennyire lehet személyes, és mennyire kell tárgyszerűnek lennie? Teljesnek minősíthető feleletet egy ember, különösen korlátozott terjedelemben aligha fogalmazhat meg. Amit elmondhatok, az egyébként is csak egy további vélekedés lehet másoké mellett, akik a maguk gondos, nagy ívű, vagy részletekben elmélyülően alapos feleletét már megfogalmazták (l.pl. a Parókia internetes portálon olvasható írásokat.

Én magam szubjektívre hangolt gondolatokat kívánok megosztani az olvasóval, természetesen utalásokkal arra, hogy mondandómnak vannak elvi-teológiai alapjai. Ez magában hordozza a töredékesség veszélyét, úgy gondolom azonban, hogy ily módon tudom mégis lehetőségeim és képességeim szerint a legtöbbet kifejezni.

Kezdem tehát egy személyes emlékkel. Csak aki nagyon alaposan és közelről figyel meg, veheti észre, hogy van az arcomon egy mára már elhalványult sebhely. Ezt a sebet még egy negyedikes vagy ötödikes általános iskolás koromban lezajlott verekedés során szereztem, amire – mi tagadás – hittanórára várakozás közben került sor. (Csak zárójelben jegyzem meg: maga a verekedés, bár komoly volt, azért nem volt véres, ámde egy ügyetlen mozdulat során elestem, és akkor sérültem meg). Ez a sebhely máig tartóan tanít két dologra:

Az egyik, hogy gyarló esendő bűnös vagyok (páli „szubjektivitással”: a bűnösök közt első, hiszen, hogy mennyire az vagyok, azt Isten után én tudhatom a legjobban...) Bűnös, aki hittanóra előtt verekszik, és aki azóta számtalan módon élte át, hogy saját magán nem képes segíteni, saját magát nem képes megjobbítani, hanem rá van utalva arra a Krisztusra, akit a hittanórák is segítettek jobban megismerni. Amikor e sorokat írom, Nagypéntekre készülünk – különös ajándékként szószékre léphetek majd, hirdetni Nagypéntek evangéliumát. Szoktak bennünket, reformátusokat azzal „vádolni”, hogy túl komor a vallásunk, túl „feketék” vagyunk, ezt tanúsítja az is, hogy egy gyásznapot, nagypénteket tartjuk legnagyobb ünnepünknek. Jó, ha magunk is figyelünk erre az olykor nem alaptalan kritikára, és azzal válaszolunk rá, hogy nagypéntek üzenete örömüzenet, és református hitünk alaptételeiben erősít meg: egyedül Krisztus által, egyedül kegyelemből, egyedül hit által van élet, van szabadulás. Nagypéntek üzenete erősít meg abban, hogy nekünk magunknak semmi érdemünk nem lehet, amire Isten előtt hivatkozhatunk, de Nagypéntek eseményére, a golgotai keresztre húsvéti hittel és reménységgel tekinthetünk.

Másrészt emlékeztet ez a bizonyos sebhely arra, hogy Isten különös kegyelméből református keresztyénné lehettem, és meg is maradhattam ebben a hitvallásban. A fenti jelenetről tudni kell, hogy az utcán került rá sor, egy olyan korban, amikor a hittanórák már csak éppen megtűrt délutáni programok voltak. Az épület előtt kellett várni kedves, fiatal hittan-oktatónkra, és amikor már alig néhányan maradtunk a tanulók népes seregéből, és sok ifjú lélek kezdett áldozatául esni az Istentől eltávolító lélek-mérgezésnek. Életem ezen a vágányon haladhatott tovább is: a családi hagyományok református színei a következőkben is maghatározóak maradtak számomra (családunkban az erőteljes református vonal mellett jellegzetesen erőteljes katolikus vonulat is jelen van – édesapám katolikus családból származott). Isten predestinációs döntésének (erről később még egy kicsit bővebben) tudhatom be, hogy a következőkben tanulmányaim (a Debreceni Kollégiumban) és élethivatásom is a református hithez-egyházhoz kötött és köt.

Az eddigiekből egyenesen következik az a rendíthetetlen hitem, hogy annak az anyaszentegyháznak vagyok a tagja, amely az első pünkösdkor jött létre látható módon. Soha nem kételkedtem benne – és voltak, akik a megfelelő időben tudatosabbá is tették ezt bennem – hogy a reformáció egyházai, köztük a miénk, nem ötszáz évvel ezelőtt, hanem 2000 évvel ezelőtt jöttek létre! Nincs itt most lehetőség részletekbe menő egyháztörténeti fejtegetésekre, de azt azért véssük emlékezetünkbe, hogy reformátoraink nem új egyházat akartak alapítani, hanem az egyetlen anyaszentegyházat akarták visszavezetni a krisztusi útra!

Ennél azonban még tovább is kell lépnem. Éppen református mivoltom, és ezzel összefüggésben az, hogy egyházunk hitvallásait elfogadom, azokat iránymutató jelzőtáblaként látva magam előtt, amelyek a Szentírás, pontosabban a krisztusi igazság felé segítenek tájékozódni. Legközismertebb hitvallásunkkal, a Heidelbergi Kátéval együtt vallom, amit ez a Hitvallás az egyházról mond. Azért szívet melengető ez a Káté-részlet (ha nem volnék meggyőződve róla, hogy e Hitvallás is a Szentlélek munkája nyomán jött létre, azt mondanám, hogy emberileg is zseniális), mert egyszerre foglalja össze egyetlen mondatban úgy az egyház egészének az üdvtörténeten, s ezen belül az emberi történelmen átívelő történetét, hogy ezt egyúttal a legszemélyesebb történetemmé is teszi. Hadd idézzem emlékezetünkbe!

A Heidelbergi Káté 54. kérdése így hangzik: Mit hiszel az egyetemes keresztyén anyaszentegyházról?

A felelet: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.

Csak röviden gondoljuk végig, mi mindent fogalmaz meg ez a tömör „hitvallás a Hitvallásban”? Mielőtt ezt sorra vennénk, hadd emlékeztessek arra, hogy a szövegben, amelyből kimásoltam, a felelet után nyolc sűrű sorban következnek egymás után a bibliai helyekre utalások, amelyre ez a két mondat épül. Igen, mert ez is hozzátartozik református mivoltomhoz, hogy azt, amit a Szentháromság Istenről hiszek és vallok, a Bibliából tudom, semmi emberi hagyomány, gondolat, kitalálás, és hasonló ezt nem módosíthatja, s maga a hitvallás is csak addig érvényes, amíg ebben segít megerősödni. A református ember elsődleges ismertetőjegyei közé tartozik, hogy a teljes Bibliát tartja a kezében, és, hogy ez a Biblia napi tápláléka, mindennapi lelki kenyere.

Ez a naponkénti lelki táplálékfelvétel jellegzetes vonása a református kegyességnek. Különböző „módszerei” vannak a naponkénti bibliaolvasásnak, ezeket akár váltogatva is lehet alkalmazni, hiszen ha követjük ezt az ősi szokást, életünk folyamán többször is végigolvashatjuk a Szentírást. Nagy haszna van, ha egyházunk közös vezérfonalát követjük, mert ha így olvassuk, ezt abban a tudatban tehetjük, hogy ezrekkel együtt vagyunk lélekben, magányos vagy családi áhítatunkban. Boldog, akit Isten megajándékozott azzal a lehetőséggel, hogy naponként családi közösségben – szülők, nagyszülők, gyerekek, vagy a kettesben élő házastársak reggeli vagy esti együttlétben, áhítat keretében tehetik ezt. Lehet azonban más módszert is követni, pl. keletkezésük sorrendjében, vagy műfaji szempontokat szem előtt tartva, esetleg – ilyenre is hallottam már példát – Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig egyfolytában olvasni végig.

Visszatérve az említett Káté-kérdésre, az első szó ez: „Hiszem”. Manapság gyakran hallani: hinni kell „valamiben”. A Bibliám, és a rá épülő hitvallás abban erősít meg, hogy hinni nem „valamiben”, hanem Isten Fiában kell, aki értem is vállalta a kereszt áldozatát. Ez a hit hozzá köt elszakíthatatlanul, hiszen gyülekezetének én is tagja lehetek, másrészt mindig ott a háttér: odaköt azokhoz – még e földön élőkhöz és már Hozzá eltávozottakhoz, akik emberileg ezt a hitet közvetítették és közvetítik számomra, akikkel együtt vallom mindezeket. Az édesanyámhoz, sok tanáromhoz, lelkészekhez, akiknek az igehirdetését hallgathatom, de – ez megint a saját külön élet-ajándékom – úgynevezett „egyszerű emberek” sokaságához, akik talán nem tudták szép szavakba csomagolni azt, ami bennük élt, de ebből a hitből éltek és élnek, harcolva a hitnek „ama nemes harcát”. Keresztyén hitem tehát világot és világtörténelmet átfogó, mégis a legszemélyesebben személyes hit.

Ez a kérdés-felelet pedig arra is rávilágít, hogy e hitben mi az, ami jellegzetesen református. „Kiválasztott” gyülekezetről beszél, és arról, hogy ennek „élő tagja” vagyok és örökké az is maradok”. Nem szakíthat ki belőle senki és semmi. Életemet Isten rendelte el, és én ebből az eleve elrendelésből, predestinációból élek. Sok – gyakran tudatlanságból fakadó értetlenség mutatkozik a református reformátor, Kálvin János e tanításával szemben. Hogy értsük, miről van szó, református hitét rendíthetetlenül valló írónk, Szabó Magda szinte mindenki által ismert regényéből, az Abigélből merítsünk példát. Amikor Kuncz hadnagy felkeresi az iskola igazgatóját, hogy kikérje, és magával hurcolja Georginát, és arra hivatkozik, hogy neki erre parancsa van, az igazgató, Torma Gedeon megtagadja követelését, s azt mondja: az ő látható főhatósága az „árkodi püspök, meg a vallás- és közoktatási miniszter, a láthatatlan pedig, aki ígéreteimet számon tartja, a megváltó Krisztus.” Heves szóváltás következik, a hadnagy megfenyegeti az igazgatót, aki végül ezzel zárja a vitát: „...ha arra célzott, hogy személyemben vagyok felelős mindenért, ez is igaz, és akkor vállalnom kell, amit fejemre idézek. Ám velem csak az történhet a jövőben is, amit Isten elrendel.” Szabatos megfogalmazása ez a predestináció hitében élő ember életfelfogásának: rendíthetetlenül hisz Krisztus rá személyesen érvényes megváltó munkájában, Isten rá személyesen érvényes, életét legapróbb részleteiben is számon tartó és irányító hatalmában, és mindebből egy felelősséget vállaló, magas fokú erkölcsi magatartás következik, amely nem beletörődik a dolgok változhatatlanságába, hanem tudatában van annak, hogy Isten feladatokkal bízta meg, amelyekről egyszer majd el kell számolnia, mint a példázatbeli szolgáknak a kapott talentumokról. Teljes tudatában van annak, hogy mi az, amit Istenre kell bíznia, és mi az ő személyes dolga.

És még valamit a predestinációról, amivel elháríthatunk egy gyakori vádat, illetve félreértést. Ezt a „legreformátusabb” tanítást félreértések veszik olykor körül. Egykori nagynevű tanárom, Török István részletesen foglalkozik ezzel a dologgal. Érdemes egy kicsit bővebben idézni Dogmatikája erre vonatkozó mondatait: miután kifejti, hogy a predestináció elsősorban Krisztusra vonatkozik, másodsorban a gyülekezetre (l. a fenti káté-kérdést!), és csak harmadsorban az emberre, ezt írja: „Végül állapítsuk meg: a végzetszerű dekrétum képzete, vég nélküli spekulációkba sodor, ezzel el is árulja bibliátlanságát. A  Biblia...magunkra nézve sem enged spekulálni, hogy elválasztottak vagy elvetettek vagyunk-e, de azt sem engedi, hogy az üdvösség kérdésében sokáig bizonytalankodjunk. Mert a Bibliának nemcsak szavai vannak, hanem nekünk szóló üzenete, nemcsak tanai, hanem minket megragadó evangéliuma: Isten kegyelmes hozzánk, az elvetettekhez. Ebben benne van a predestináció a maga kettősségében. Ennek az egyre megújuló befogadása a mi üdvbizonyosságunk. Mert Krisztusba vetett bizonyosság az üdvbizonyosság. A Biblia azonban útját vágja nemcsak a magunk személyére, hanem éppúgy a mások személyére vonatkozó predestinációs spekulációnak is. Emlékezzünk vissza, hangsúlyoztuk: amint Isten kegyelmi kiválasztásának tárgyává lettünk, menten hordozóivá válunk a mások javára. Mások irányában tehát nem az üres spekuláció, hanem a jóreménység és a misszió-gyakorlás a kiválasztás szabta magatartásunk.” Szóban mindebből azt emelte ki, hogy a predestináció tanításából rám elsősorban az tartozik, hogy Krisztus keresztje Isten kegyelmét, s így az üdvösség bizonyosságát jelenti számomra.

Itt az ideje egy rövid „elméleti, teológiai” összegezésnek. A reformáció és közelebbről a református hit központi üzenete a Szentírás alapján (mert egyedül az Írás, ahogy a régiek mondták, sola scriptura hitünk eligazító forrása és útmutatója), hogy egyedül Krisztus által (solus Christus) van üdvösség, kizárólag kegyelemből (sola gratia), ami hit által (sola fide) lehet a miénk.

Isten Krisztus által tehát úgy kötött magához, hogy egyúttal egy emberekből álló közösség tagjává tett. E közösségen, az egyetemes anyaszentegyházon belül vagyok egy kisebbnek is tagja, amelynek sajátos jellegzetességei, története, szokásai vannak, életformája egy kívülálló számára olykor idegenszerű, netalán rideg, színtelen, vagy éppen furcsa lehet, de éppen ezekben a különleges sajátosságaiban rejlik egy olyan belső, összetartó erő, amely otthonossá teszi e közösséget tagjai számára. Egy példa arra, hogy miként élem meg ezt. Sajátosan intenzív református közösség volt a teológus hallgatóknak abban az időben nem túl népes csoportja – az ötvenes-hatvanas években nem volt túlságosan vonzó a lelkészi hivatás, és a külvilág olykor – ezt átéltük nem egyszer – csodabogarakként tekintett ránk. Hát, még, ha tudták volna, hogy vannak is „bogaraink”! Amikor első éves „bagolyként” beköltöztem a teológiai internátusba, az első tudnivalók egyikeként tájékoztatott a diák-elnök, a szénior, hogy van egy sajátos szokás a teológusok közösségében: akármilyen gyakran és akármilyen sűrűn találkozunk, mindig köszönünk egymásnak. Egy kívülálló bizonyára megmosolyogta volna, hogy egyesek olykor ötpercenként üdvözlik egymást; eleinte nekünk is nehéz volt megszoknunk, de azután átéreztük, hogy mennyire sokat kifejez e belső szokás. Nem vagyunk közömbösek egymás számára, sohasem megyünk el egymás mellett szó nélkül, a testvéri kapcsolat kifejezése nélkül, figyelünk egymásra, érzékeltetjük és érzékeljük azt a belső összetartozást, amely legfeljebb a szoros családi kötelékhez hasonlítható. Voltaképpen az is volt. Az összetartozásnak hasonló érzése tölthet el, amikor a gyülekezetünk tagjaival találkozunk, és átéljük a Krisztus fősége alatti családias összetartozás élményét. Reformátusként éljük át az összetartozást, amikor kenyérrel és borral vesszük magunkhoz az úrvacsorát. Abban a gyülekezetben, ahol nyugdíjas napjaimat élem, imalánc működik: elég sokan vállalták, hogy a hét valamelyik napján imádságuk és gondolataik különös figyelemmel fordulnak a gyülekezet életfolytatása felé, vagyis legyen hétköznap vagy ünnep, folyamatosan, naponta hangzik az imádság a gyülekezetért, a testvérekért, a szolgálatért. Sajátos formája ez az imaközösségnek, amelyet egyéb módon is gyakorol a gyülekezet, egy-egy esti istentisztelet után, vagy más alkalommal.

Amikor újraolvastam, amit eddig leírtam, már eltelt néhány hét, és túl a Húsvéti ünneplésen már Pünkösdre készültünk. E készülés jegyében olvashattuk Egyházmegyénk újságának erre az alkalomra megjelent számát, s úgy gondolom, aligha lehetne teljesebben összefoglalni a fentiekkel kapcsolatos református felfogást, mint az özv Pótor Imréné „Incike néni” ebben megjelent vallomásának egy részletével: „Minden hívő embernek szüksége van a közösségre. Viszont tudnunk kell, hogy imaközösség nincs egyéni imaélet nélkül. Reggelenként Isten dicsőségével kezdem a napot, utána imádsággal, igeolvasással folytatom, ami legalább egy óra szokott lenni... Az imaközösségben elmondhatjuk egymásnak terheinket, megoldhatatlannak látszó problémáinkat. Együtt vihetjük Isten elé, tudva, hogy ő meghallgatja kéréseinket, mert Ő tud és akar segíteni... Az imaközösségnek nagy hatóereje van. Aki nem vágyik közösségre, az lassan elmagányosodik, és nem lesz Jézus Krisztusnak alkalmas eszköze.” (Református Szatmár XII évfolyam, 2. sz. 4. o.)

Ez a gyülekezet tudatosan nem önmagának és önmagáért él, hanem belekapcsolódik az anyaszentegyház egyetemes szolgálatába – ezt fejezi ki ökumenikus nyitottsága, amelynek a testvéregyházakkal évi rendszerességgel együtt tartott rendezvények, például keresztyén-keresztény családi napok, közös istentiszteletek a látható kifejeződési formái. A havonta tartott „protestáns estéken” nem ritkán szólalnak meg nem református hívő keresztyének. Hogy ezeken az alkalmakon nyugodt lélekkel vehessünk részt, annak egy fontos feltétele van: a saját református hitvallásos tudatunk ébrentartása. Ez a fajta tudatosság segít abban is, hogy reformátusként nyitottak legyünk a szűkebb és tágabb társadalmi környezet, a haza ügyei iránt is. Református örökségünkből következik, hogy nem tekintjük hitünket magánügynek, és nem tekintjük az igazi értelemben vett politikát – nem a napi pártpolitikát, hanem a társadalom élet-gondjainak megoldásáért, a társadalom egészséges működéséért hordozott felelősséget -  sem. Nincs az életnek olyan területe, amelyen református tudatunkból fakadó döntéseinknek és magatartásunknak ne kellene érvényesülnie – mindezt azonban úgy, hogy tudatában vagyunk: nem mi, gyarló és esendő bűnösök visszük véghez a jót, ha valami jó származik törekvéseinkből, hanem a bennünket eszközül használó Szentháromság Isten.

Mindezekben erősített időközben egy másik közösséggel ápolt kapcsolatom, Megtartottuk 55 éves érettségi találkozónkat (kötődésünk szoros, már hosszú ideje évente összegyülekezünk, örvendezve egymásnak, és őrizve a közülünk eltávozottak emlékét). Osztálytársaim engem kértek, hogy rövid áhítattal vezessem be együttlétünket, Sajátos módon ajándékozott meg Isten Szentlelke mondandóm alapígéjével – talán nem érdektelen, ha elmondom ezt is, mint ott az együttléten. Magam már régen az új fordítású Bibliát használom, és másnak is ezt ajánlom, most kivételt tettem. Karácsonyi ajándékként kaptam egy küllemében is gyönyörű, bőrkötéses Károli Bibliát, és ahol „magától” kinyílt (mert oda van betéve a könyvjelző – első pillantásom egy vastag betűs szedéssel is kiemelt igére esett, amely egyike életem első aranymondásainak, még 5-6 éves koromban tanultam meg, egy – ma így mondanánk – nyári hittantáborban. A Példabeszédek 22, 26 így hangzik: „Adjad fiam a te szívedet nékem, és a te szemeid az én útaimat megőrízzék”. Két dolgot kell tudni, hogy ezt az igét jól értsük, Az egyik az, hogy ezt eredetileg a tanító mondta a tanítványának, ma azonban minden bibliaolvasó úgy érti, és így lesz értelme teljessé, hogy Isten mondja az embernek. Nekünk, egykori „refistáknak” abban a különös kiváltságban volt részünk, hogy tanítóink is erre neveltek: vagyis, nem arra, hogy őket, hanem, hogy Isten útját kövessük. A másik tudnivaló, hogy a szív az Ószövetségben elsősorban nem az érzelmek, hanem az akarat szimbóluma. Az igevers egymást kiegészítő, egymásra felelő két mondata ezek szerint arra int, hogy életünket Isten etikája szerint kell élnünk. Ebben benne foglaltatik sok minden, beletartozik a becsületes munka, a hazaszeretet, „édes anyanyelvünk” szeretete és ápolása, az erkölcsös életvitel, összefoglalva mindaz, amire Kollégiumunk szívünkbe kitörölhetetlenül bevésődött jelmondata tanított: élni „orando et laborando”, imádkozva és dolgozva kell! A mélyre nyúló, rendíthetetlen alapja ennek az etikának végső soron Krisztus kettős parancsolata: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,37k).   Ez nem mindig sikerült egyikünknek sem, de gyarlóságaink ellenére megengedte Isten, hogy életünk főiránya ez legyen Mindezt pedig abban a rendíthetetlen bizonyosságban, hogy életünk nem csupán annyi, amennyit ezen a földön töltünk el, hanem a Krisztusban elnyert örök élet!

Végül: Mi sem foglalhatná össze jobban és teljesebben válaszomat a feltett kérdésre: mit jelent számomra, hogy református vagyok? - mint az a felelet, amelyet a Heidelbergi Káté első kérdésére adott felelettel azonosulva tudok vallani. A nevezett kérdés így hangzik: Mi neked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? A válasz pedig, reformátor atyáinktól kapott drága örökségként, hogy a mi életünk alapja is ez a bizonyosság lehessen, így hangzik:

Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt, inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek.

Végezetül foglaljuk össze (ami iránymutató) melyek a református ember kegyességi vonásai, ahogyan megéli a mindennapjait:

1.     Személyes hit (Bizonyosság, hogy ISTEN megváltott gyermeke vagyok JÉZUSÉRT. A napi lelki tisztálkodásom a bűnvallás, bocsánatkérés, a bűnbocsánat elfogadása, és az ISTENFIÚSÁG öröme.) János 3.16, 51.Zsoltár, Róm 8,15

2.     Személyes csendesség (bibliaolvasás, imádkozás, elmélkedés naponta) 2.Tim 3.16-17, Máté 6,6

3.     A teljes vasárnap megszentelése.(én és én házam népe a vasárnapot az Úrnak szenteljük) V. Móz.5,12-15. A sákramentukkal való élés.

4.     Imaközösség (A Krisztustest lélegzetvétele, bűnfal lebontó a testvéri közösségben és barátságokban ) Máté 18,20

5.     Bizonyságtétel (mit tett velem az Úr, az Ő nagy tettei az életemben) Róm 8,38-39

6.     Esti áhítat (együtt a család esténként) V.Móz. 6,4-9, Apcsel 16,31-34

7.     Diakónia. Látogatás (a rászorultak látogatása, támogatása, adakozás) Jak.1.27

A református lét erősen kötődik a magyarsághoz, ami a művészetekben, a nyelv szeretetében, a hazaszeretetben jut kifejezésre