Bibliai értelemben a szeretetszolgálatról a hála, a személyes hitbizonyosság és a másokért való felelősségvállalás jegyében lehet beszélni.

A Heidelbergi Káté 86.-ik kérdése és felelete a diakónia lényegét fogalmazza meg.      Nevezetesen, hogy miért kell jót cselekedni? A kérdés nem így vetődik fel, hogy érdemes –e jót cselekedni? Hiszen erre lehet olyan választ is adni, hogy nem éri meg, mert az emberek általában hálátlanok.

    Káténkból kapott válasz nem is az ember magatartásából, hanem Krisztus értünk adott válaszából indul ki. Mivel Jézus Krisztus nem csak miattam, helyettem, de értem halt meg, hogy bűneimre bocsánatot kapva örök életbe legyen részem.

Ezért a kegyelemből kapott ajándékért olyan hálás vagyok ISTENNEK, hogy hálámat szavakban és cselekedetekben is kifejezésre akarom juttatni. Isten a mi iránta való hálánkat a másik ember iránt megmutatott szeretetben veszi át. Ő megajándékozta az embereket olyan képességgel is, amivel hasznossá tehetjük magunkat a másik ember számára.

Mindenkinek adott valamit, amivel a másik ember hiányát pótolhatja.

    Belém vésődött egy kép az Almásneszmélyi Otthonban: az egészséges kézzel és lábbal bíró, „szellemi fogyatékos” fiú karjaiban vitte fel az őket kirándulásra vivő autóbuszra mozgássérült társát.

Arra tanított ez a jelenet, hogy senki sem lehet olyan kicsi, olyan jelentéktelen, hogy ne lenne rá szükség és ne segíthetne a másikon.

Nem kényszerből, nem számításból, hanem hálából. Hálából azért, „mert átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvérünket.” (1János 3.14)

   Ebben az életben már nem a magunk szerinti életünket éljük, hanem Jézus Krisztus éli a maga életét bennünk. Ezért a szeretetszolgálat nem a mi lelkesedésünkből következő alkalmi jócselekedet, hanem a Szentlélek gyümölcse. Az agapé (ISTEN szeretete) megnyilvánulása úgy, hogy örömet okozok valakinek. Békességet teremtek a békétlenek között. Türelmet tanúsítok, szívességet és jóságot mutatok akkor is, ha szívtelenséggel találkozom.

   A krisztusi szelídség erejét állítom szembe az erőszakossággal. Eközben pedig bizonyságot kapunk hitünk igaz voltáról is.

A fát gyümölcséről lehet megismerni. Lehet mondani, hogy a gyümölcs a fa vallomása önmagáról. A keresztyén ember vallomása, amikor a LÉLEK gyümölcsét termi az élete.

Ez azért lehetséges, mert a tanítvány, mint szőlővessző, a szőlőtőből táplálkozik. (János 15.15)

    Két embert említek meg a sok közül, akinek élete gyümölcstermő élet volt. Kiss Ferenc református lelkipásztorként így vallott küldetéséről:

„Jöttem kiáltani Krisztussal, bele a forrongó társadalomba, az éhezőnek kenyeret, az elnyomottnak szabadságot, a tudatlannak világosságot, a bűnösnek váltságot!

Segítő, jótékony egyletek kellenek, menhelyek,árvaházak, Kálvineumok a leroskadtaknak, a tehetetlennek az árváknak.”

Szavait tettek követték. Két árvaház létrehozása után, amikor egész Európában gazdasági válság volt, az egész országhoz felhívást intézett a Szeretetszövetség létrehozására. Meggyőződése volt, hogy küldetésben jár. Akkor is, amikor az Egri Püspökségen vagy a miniszter előtt képviselte munkáscsaládok érdekét, hogy egészségtelen nyomorlakások helyett emberhez méltó lakásokban lakhassanak.

Ennek nyomán néhány év alatt felépült a püspökladányi Darányi telep 320 háza. Szavai nyomán szívek és kezek indultak irgalmasságra, önzetlen segítségre. Megalakult az Országos Szeretetszövetség, Munkássága nyomán 23 árvaház, 19 öregotthon, 3 napközi otthon,  két fogyatékosokat gondozó otthon jött létre.

    Amikor  születésnapján az egyik árvaház gyermeki énekkel köszöntötték, örömtől ragyogó arccal mondta, csak az az emberi élet ér valamit, amelyik egészen Istennek van szentelve.

A másik Istennek szentelt életű ember Schweitzer Albert volt. Teológiai tanulmányai során Jézus szavai a szívéig értek. „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énérettem és az evangéliumért, megnyeri azt.” ( Márk 8.35)

Tanulmányai végzése után hamarosan srassburgi lelkipásztor lesz. Orgonálni művészi szinten tudott. Jézus elhívó szava akkor válik konkrétté benne, amikor egy missziós társaság igazgatójának a sorait olvassa:

     „ Az afrikai missziónak segítő kezekre van szüksége, olyan emberekre, akik az Úr hívására így válaszolnak: „ Elmegyek Uram!”

     Tudta, hogy Afrikában orvosokra is szükség van. Elvégezte az orvosi egyetemet és hátat fordítva a sikereknek, jólétnek, elment feleségével együtt, testi- lelki betegségeket gyógyítani Afrikába.

     Mindent nekik kellett felépíteni. 1959-től már 400 beteget tudtak ápolni és 250 leprást gondozni.  Miből? Orgonahangversenyeinek bevételéből és az egyre szaporodó Schweitzer Albert Társaságok adományaiból.  Amikor Nobel-békedíjat kapott, a vele járó pénzt is a kórházakra költötte.

Önmagán túlmutatva Krisztusra, gyógyított testi-lelki betegségben szenvedőket. Így tett bizonyságot Krisztusról és vezetett hozzá embereket.

Ez a diakónia, a hiteles életek missziója.

      Hogyan valósulhat meg az ilyen szeretetszolgálat az éltünkben és gyülekezeteink életében?

Ugyanaz által az Úr által, aki elhívta és küldte a szolgálatba Kis Ferencet, Schweitzer Albertet és a többieket. Mindenki a maga helyén, ahova Isten állította, családjában, gyülekezetében, lakóhelyén, a neki adott lelki ajándék szerint végezheti a szeretetszolgálatot.

Aki Istennel élő kapcsolatban van Ige, imádság által, annak a Lélek megmutatja, hogy hol , mikor, mivel szolgálhat. Egy magányos ember meglátogatása, egy levélírás, egy telefonbeszélgetés a vigasztalásra váróval nem kisebb, csak más, mint az írott vagy elektromos sajtóban jegyzett esetek.

Hálából, Isten szeretetéért, az irgalmas samaritánus lelkületével (megállt, lehajolt, bekötözte a sebeket, pénzt adott a fogadósnak és csendben tovahaladt) megerősödve hitünkben és utat mutatva Krisztus felé, talán így lehetne összefoglalni a szeretetszolgálatot.

                                                                                                Szénási László nyug. lelkipásztor