Ide három különböző megnyilvánulás tartozik:

•

Az istenkáromlás

Évszázadok óta tudjuk a [[I. Parancsolatból, hogy „Az Úr­nak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi" (2Móz 20,7). A büntetéseket is megízleltük: négyszáz éven át minden háborúnkat és szabadságharcunkat elvesztettük, s mégis Isten ne­vét változatlanul gyalázzuk tovább, s Isten változatlanul büntet. Különös tudathasadás az, amikor magukat Isten-félőnek nevező, templomba járó emberek Istent káromolják. Az Egyház elretten­tő, torz képe a káromkodó úrvacsorázó közösség. Erre mondja Jakab apostol: „egy forrás sem adhat sós és édes vizet" (Jak. 3,12). Az egyik hazugság: vagy az úrvacsorai bűnbánat és áhítat, vagy a templomon kívüli káromkodás. Nem érdemes hazugság­ban élni: el kell hagyni az egyiket.

A legfájóbb az, hogy ebbe már beleszoktunk. Még tudják a híveink, hogy lelkipásztor előtt nem illik káromkodni, s valami megbocsátó megértéssel ezt tudomásul is veszik, de kevés lelki­pásztor és presbiter az, aki meg meri szólítani káromkodó híveit,

és még kevesebb, aki eklézsiakövetésre szólítaná fel őket. Persze ez most már nehéz is, mert mint kellemetlen témát kivontuk a köztudatból, nem is nagyon prédikáltunk róla, talán úgy gondol­tuk, hogy nem illik. Kényelemhez szokott életünk miatt kevés­szer kíséreltük meg az ilyen esetekben a káromkodással kapcso­latos, komoly lelki gondozói beszélgetést, pedig sokszor nem lett volna hiábavaló. Így aztán lassan feledésbe ment az, hogy az Is­ten-gyalázó beszéd bűn, és nem méltó hozzánk. Ezért történhe­tett meg az alábbi tipikus, komikus és fájó eset, amelyet egy jó templomjáró falusi gyülekezet lelkipásztora mondott el. Egyik híve kitért szombatistának. Másfél év múlva jelentkezett, hogy vissza akar térni. Mi indította erre az elhatározásra? — kérdezte a lelkipásztor. — Hát tetszik tudni — mondta a visszatérő —, szomba­tista ember nem tarthat bivalyt. — Hogyhogy nem tarthat? Nem tudok róla, hogy ez a hittételek között lenne. — Hát az úgy van — mondta az emberünk —, hogy a bivaly, ha nagy a meleg, belefek­szik a pocsolyába, és nem jön ki onnan, csak erős káromkodásra. Azt pedig a szombatistáknál nem lehet. Hát ezért akarok vissza­térni reformátusnak.

Nem vittük bele a köztudatba azt sem, hogy a káromkodás nemcsak bűn, hanem fájó primitívség jele is. A németek vagy angolok nem tudnak úgy káromkodni Istennel, mint mi. Még a 80-as években olvastam egy ausztráliai útleírást, amelyben a szerző beszámolt arról, hogy Sydnyben, amikor a munkaidő vé­gén nagy a tolongás az autóbuszon, villamoson, milyen civilizál­tan viselkednek az utasok. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a frissen kikerülő, a szokásokat még nem ismerő, de angolul jól beszélő magyarnak a lábára léptek, mire az elkezdett káromkod­ni úgy, hogy a magyar káromkodásokat angolra fordította. A vil­lamost lecsengették, kiürült, neki hoztak egy pohár vizet, és or­vosért küldtek. Azt hitték, hogy megbolondult. Aztán kiderült, hogy ez az ember nem bolond, csak magyar, s mi még ezen a ci­vilizációs fokon vagyunk. A történet olvasása óta többször jártam Ausztráliában, s utána érdeklődtem a lakosok ez irányú ma­gaviseletének. A melbourne-i magyar lelkipásztor elmondta, hogy már öt éve él Ausztráliában, de még egyetlen káromkodó szót nem hallott. Pedig az ausztráliaiak ősei valamikor a szigetre kitett gonosztevők voltak. A bevándorlókkal együtt azóta megta­nultak úriemberként viselkedni. Mit tanultunk mi meg?

A mindennapi beszéd

A mindennapi beszéd is Fokmérője egy nép lelkiségének s az ember lelki tisztaságának. ., ...mert a szívnek teljességéből szól a száj." (Mt. 12,34) „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék (...) sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trá­gárság, melyek nem illenek: hanem inkább hálaadás" (Ef. 4,29; 5,4). Az igaz keresztyén embernek megvannak a maga külső is­mertetőjegyei. Ilyen a mindennapi beszéd tisztasága is. Fájó do­log, hogy míg református egyházunkban erősen harcoltunk, pél­dául a halottak napi gyertyagyújtás ellen a temetőben, ugyanak­kor sokszor eltűrtük a káromkodást, a romlott beszédet, vagy úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna. Kiszűrtük a szúnyogot, és átengedtük a tevét. Jézus példázatában a hamis sáfár leszállítja a gazda adósainak kötelezettségét. Sok más egyéb mellett az is­tenkáromlás adósságát sem szabad leírnunk, hogy ne legyünk hamis sáfárokká. Vagy régen leírtuk már az egyházfegyelem és a pasztoráció vonatkozásában? Meg kell reformálnunk a minden­napi beszédünket is. Sokszor megdöbbentő észrevétlenül hallgat­ni a tanulók egymás közti beszédét, amikor tanítás után kiözön­lenek az utcára. Magyartalan, trágár és üres beszéd jellemzi sokszor az életüket. Nem új keletű jelenség ez, Pál idejében is így volt. Ez a bűn által megromlott emberiség kommunikációs stílusa. De ebbe nem szabad belenyugodnunk. Ebből ki kell emelnünk a népünket. Ezért írja Pál Timotheusnak: „légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélek­ben, a hitben, a tisztaságban" (1 Tim 4,12). A beszéd tisztasága