Címlap

Katolikus (Várszegi Asztrik)

Mit jelent számomra katolikusnak lenni?

Dr. Várszegi Asztrik Főapát püspök

 

 

A címben feltett kérdést minden bizonnyal másként válaszoltam volna meg, akkor, amikor érettségi körül a bencés szerzetesi hivatás mellett döntöttem Isten hívását követve. Más lett volna a katonai szolgálat idején, akkor, amikor katolikus teológiát tanultam, és más lett volna életem egyes fordulóin, ha akkor a kérdést felteszik. 66 évesen a keresztény lélek már összegez, számot ad és főként hálát ad Istennek a hit ajándékáért.

A hit ajándék és olyan csodálatos tulajdonsága van ennek az ajándéknak, hogy velünk és bennünk él, emberségünkkel érik, gazdagodik és tapasztalatainkkal mélyül. Nem „tantételek” élnek bennünk, amelyet folyvást idézünk, hanem a keresztény hívő lélek él. Nem vonzódnék Istenhez, ha Isten már előbb nem szerette volna, és nem vonzaná. Más egy gyermek hite, más a fiatalé, a meglett emberé és az idősé is.  A hit előfeltételei, ismerete, megragadása katolikus örökségemből és gyakorlatomból forrásozik, de mindig ott van az élő hitnek az az átjáró mozzanata, amelyet személyes istenhitnek mondhatunk és ez ajándék, személyes, isteni és emberi, átjárható, megelőz minden fogalmat és minden megfogalmazás utána ballag csupán. A hit nyelv, ráhagyatkozás, biztonság, személyes kapcsolat, kölcsönösség, hálaadással, örömmel megélt és megtapasztalt szabadság. Erőforrás és ujjongás. A názáreti Mesternél is tetten lehet érni ezt a fajta tapasztalatot: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek nyilatkoztattad ki.” Lk 10,21

 

Gyermekkor

 

Teljesen katolikus családba születtem. Felmenőim között számos nemzetiség volt (magyar, szlovák, horvát és sváb), de mindenki katolikus volt. A 19. század feléig a keresztlevelek alapján tudom nyomon követni. A katolikus közösség a világ legtermészetesebb közege volt: édesanyám ölében tanított kezemet vezetve keresztet vetni, imádkozni, együtt mentünk misére, a nagykönyvben előírt sorban járultam a szentségekhez, kisgyermekként kereszteltek, elsősként voltam elsőáldozó, nyolcadikosként bérmálkoztam. Ki kellett venni az iskolai hittanról, középiskolában ateista kör működött köztünk. Iskoláim (általános és gimnázium) minden oldalról áramlott az ideológia, de a család, a család hívő gyakorlata, kapcsolataink, részbeni üldözöttségünk megőrzött. Szinte totyogós koromtól ministráltam. Visszaemlékezve a gyermekkorra, a korán megtapasztalt környezeti és családi szenvedések ellenére az Isten megtapasztalásának biztonsága békességet, derűt adott. Egyszerre voltam komoly, időnként szomorú tekintetű és vidám gyerek. Ezt a felnőttek mondták. A kettős nevelés ellenére is tudtam, hogy igazában véve mi és én is keresztények, katolikusok vagyunk. Ez a belső biztonság adta azt is, hogy jó barátságot ápoltam az evangélikus és református gyerekekkel, sőt egészen kiskoromban több zsidó óvodástársam volt és soha semmiféle idegenség, félelem nem volt bennem. Református osztálytársamnak, barátomnak árultam el titkomat családon kívül először, hogy szerzetes akarok lenni. Jézus személye ragadott meg, szavain csüngtem. Tanultam hittant, megtanítottak imádságra, buzogó voltam a keresztény gyakorlatban, de a belső megtapasztalás vezérelt és boldog gyerek, boldog fiatal voltam hitemben. Remélem, hogy nem a távlat szépíti meg soraimat, hanem az az öröm, hogy Jézushoz tartoztam. Jézus egyházát kamaszkorban már kritikusan néztem. Megadatott, hogy elég korán különbséget tudtam tenni a keresztény eszmény és a gyenge, bűnös gyakorlat között. Sok hittagadást láttam, de ezek számomra kihívást, még inkább Istenbe kapaszkodást jelentettek. Nagyapám holtan feküdt ágyán, amikor nagybátyám felesége felvilágosított, hogy a nagymama azét imádkozik, mert azt hiszi, hogy van Isten és az majd segít neki. A nagymama egyszerű lélek és azért hisz – mondta a bölcs felnőtt. Megbotránkoztam szavain és belsőleg teljesen elutasítottam. Nagyanyám hitvalló keresztény volt számomra, élete és sugárzó hite többet jelentett, mint eltévelyedett környezete ostobasága. Ezt az életkort ezzel a tapasztalattal zárom: érzékeny voltam a keresztényekre, azokra, akik valóban hívők voltak és azokra is, akik csak formálisan voltak keresztények. Életemben fontosak voltak a tanúságtevő hívők, nem tantételekhez, szavakhoz, hanem az élethez igazodtam. Azoktól nem féltem és azokra tudtam hagyatkozni, akik hittek. Ezt később fogalmaztam meg, de évtizedek távlatából is biztos vagyok benne. Ezekre az emberek hagyatkozni lehetett, biztonságot, megbízhatóságot jelentettek egy fiatal számára.

 

Fiatalkor, a tanulmányok korszaka

 

Pár évvel ezelőtt egy újságírónő azt kérdezte tőlem interjújában: bejöttek-e számításaim, ami miatt évtizedekkel korábban bencés lettem? Ő arra gondolt, hogy főapát vagyok és ez elismerés, megbecsülés, valamiféle hatalom. A világ így gondolkodik. Semmiféle számításom, karriertervem nem volt, egy vágy élt bennem, az, hogy „ugyanaz a lelkület/érzés legyen bennetek, mint, ami Jézus Krisztusban volt (Fil, 2,5), és hogy egész életemet, egész valómat, szívem minden szeretetét Istennek adhassam a szerzetességben. Emellett azzal a pozitív tudattal mentem, hogy mind a teológiai tanulmányokat, minden pedig az egyetemi diplomát meg tudom szerezni és majd tanítani fogok a pártállam adottságai között létező egyik, vagy másik iskolánkban, Győrött vagy Pannonhalmán. Ez volt minden elképzelésem és „számításom”. Mivel ez a válaszom idegen és érthetetlen volt, le sem írta az újságírónő.

A pannonhalmi teológiai képzés összetett volt, de a szocializmus világából kilépve, mégis hihetetlen távlatokat nyitott számomra. Ezekre az évekre esett történetileg a katolikus egyház rendkívül fontos eseménye, a II. Vatikáni zsinat a maga lelki és szellemi nyitásával. A liturgia, azaz az egyház istentiszteletének megújítása lelkesítette egész nemzedékünket, a szerzetesség megújítására igyekvő törekvés lendületet adott eszményeink keresésére, megismerésére. Pannonhalma nem csak az elméleti, a zsinat táplálta ökumené, hanem napi gyakorlatában ökumenikus paradicsom volt. Kifejezetten élveztem és nagy, mindent átfogó örömöt és nagy belső szabadságot adott, hogy katolikus vagyok, bencés szerzetes vagyok és szabad vagyok szóba állni, testvéri kapcsolatot teremteni, együtt imádkozni más felekezethez tartozó keresztény testvéremmel. Szívesen jöttek hozzánk más felekezet lelkészei, családjaik, több alkalommal a teológushallgatók, akikkel barátságot kötöttünk. Ez mindmáig meghatároz. Éppen a tanulmányaim győztek meg arról, hogy a 20. és a 21. század keresztényének nagy kihívása és feladata, hogy Jézus Krisztus közösségének, az egyháznak történetét, üdvösséget hirdető küldetésével, szakadásaival és bűneivel együtt újraolvassa, értelmezze és a történelemből tanulva Isten Fiára hagyatkozva törekedjék testvéri közösségben, a kölcsönös tisztelet lelkületében saját katolikus testvéreivel és a más felekezetek keresztényeivel a világ megszentelésén dolgozni. Sokat jelentett a Biblia, az isteni kinyilatkoztatás megismerése, annak a zsolozsmán, a liturgikus imádságban naponta gyakorolt módja. Felfedeztem a keresztény ima tanító erejét: azzal, hogy ihletett zsoltárokat imádkozunk, a kinyilatkoztatott isteni Szót olvassuk, hallgatjuk, továbbá a hozzáfűződő magyarázatokat (a korai egyházatyáktól a mai teológiáig) megismerjük, benne élünk, mozgunk a keresztény katolikus hagyományban, amely végső soron éltet bennünket. Amikor ezeket a felfedezéseket tettem, magam is egyre inkább megismertem: visszatérő bűneimet, gyengeségeimet, lustaságomat, felszínességemet, és még sorolhatnám az emberi gyengeségeket, de amelyekkel nagyon tudatosan a küzdelmet is fel kell vennem bűnbánatot tartva. Isten világa, egyetemes üdvözítő terve és üdvösséget hozó tettei lépésről-lépésre tárult fel előttem és a megtapasztalt személyes nyomorúság és az engem körülvevő kollektív nyomorúság ellenére mégis örömöt, szabadságot adott az Istenhez tartozás tapasztalata. A zsolozsma gyakorlatának köszönhetem, hogy évtizedek után elmondhatom, Szent Ágoston hite, gondolkodásmódja nagy befolyást gyakorolt rám, Ágostonos gondolkodású keresztény vagyok.

Kákosy László professzor úr kopt gnosztikus szövegeket olvastatott velem a szemináriumon. Soronként kommentáltam a lefordított szent szöveget, mondván: ez nem katolikus, ez katolikus. Döbbenten kérdezte tőlem: hogyan meri ezt állítani ilyen biztosan? Válaszom röviden ez volt: a katolikus egyház hagyományában élek, a szóhasználatról, az alkalmazott képről egyfajta ösztönösséggel érzem, tudom, hogy egy szöveg üzenete katolikus-e, vagy sem. Ez a sensus catholicus, katolikus érzék és érzékenység kialakul az emberben. Hallgatom a rádiót, bármilyen vallásos beszélgetésből, a stílusból szinte bizonyossággal érzékelem, hogy milyen áthallással beszélnek, gyakorló keresztény-e, aki beszél, és azt is, hogy melyik felekezet, lelkiségi mozgalom tagja, vagy csupán általánosságban beszél vallásos témáról.

A II. Vatikáni zsinat alapelve volt, hogy az egyház a saját forrásai alapján értelmezte önmagát és küldetését. Ad fontes, (vissza) a forrásokhoz – volt a jelszó. Ez mindig igaz, de változó korban még inkább időszerű. Ez számomra útmutató volt akkor is, és az óta is az.

 

A Magyar Néphadsereg, a Varsói Szerződés katonája voltam

 

Intermezzo volt az a 22 hónap, amelyet, ha jóindulattal fogalmazok, semleges, szekularizált, de inkább ellenséges környezetben tölthettem. Sajnálnám, ha kimarad volna élettapasztalatomból. Belső döntéssel el kellett határoznom, amit minden hitet követő léleknek el kell döntenie valamikor: hasonulok, vagy hasonítok. Ezt igazában nyelvtani szabályként tanultam az iskolában, de aztán rájöttem a mindennapi életben való alkalmazhatóságára. Elúszok a tömeggel, vagy belső tartalékaimból, főként pedig a megtapasztalt isteni kegyelemből élek. Ez bejött. Szinte minden élethelyzetben megtapasztalhattam azt, hogy ha nem hivalkodtam hitemmel, katolikus voltommal, hanem szótlan szeretettel, odafigyeléssel voltam jelen a többiek között, sőt jóakarattal segítettem nekik, akkor rövid időn belül megérezték, hogy itt valami más van, mint egy voluntarista, netán kárhozattal fenyegető hittérítő. Az én káromkodós, ocsmányszavú katonatársaim két hét múltán a Petőfi Rádió nagyon szegényes és időnként kifejezetten békepapi szózatú prédikációjakor oldalba vágták egymást, így figyelmeztetve a hangosakat: kuss, Imre istentiszteletet hallgat. Sőt primitív kis rádiójukon este a Vatikáni Rádió hullámhosszát is fogták és velem együtt hallgatták a jegyes oktatást megállapítván, hogy Pater Szabó Ferenc jezsuita jó dolgokat beszél. Hosszan folytathatnám az ehhez hasonló eseteket, amelyek teljes reménytelen élethelyzetben történtek és megerősítettek a hitben, Isten örömében. Az a meggyőződés erősödött meg bennem, hogy ha még egy évet kell szolgálnom, ezekből a részben még megkeresztelt fiatalokból, de az érdeklődőkből és keresőkből sikerülne egyházi közösséget formálnom. Ezt valószínű mások is így látták. Ezért hangzott el az ellenséges megjegyzés: ez a pap nem kerülhet a gyengélkedőre, nem csinálhat ott missziósközpontot.

A laktanya és a katonaruha olyan lehetőséget biztosított számomra arra, hogy a hit mibenléte megtapasztalását kutató törekvéseimet követhettem. Mi a hit? Hogyan van jelen? Szokások összessége, elvek elsajátítása, vagy belső mozgató, megélt tapasztalat és valóság? Milyen a hit? Hogyan élik meg a keresztények? Szabadság, vagy rabság? Öröm, vagy gátló és blokkoló félelem? Együtt voltunk református, evangélikus, baptista, adventista, római-, és görög katolikus teológushallgatók, de sikerült érintkezésbe lépnem nazarénusokkal, baptista és adventista gyülekezetekkel, ahol igehirdetést, tanúságtételt, közösségi életet tapasztalhattam meg. Fontos volt számomra, hogy megértsem, mit jelent a katolikus egyház és mit jelent a kereszténység, ahol a szentháromságos Istent ismerik, aki által a keresztség sokunkat összeköt, és hogy Isten Szentlelke „ott fú, ahol akar” és nem szabályokhoz igazodik. Állandó lelkiismereti kihívás volt számomra, hogy egy fiatal adventista testvérünk még nem volt megkeresztelve, én meg igen. Emberi tisztasága, áttetszősége és őszintesége, a vallási szabályok megtartása, pl. hogy holt fáradtan is előbb mosakodott és csak azután vett ételt magához, mert egyházi közössége ezt írta elő. Példáján gazdagodtam, de gyötrődtem is: mi a különbség a megkeresztelt és meg nem keresztelt ember között, ha a kereszteletlen ilyen jó ember?

 

A rendi közösség és a katolikus ifjúság szolgálatában

 

Hivatásom, megélt hitem eddig legszebb és hadd tegyem hozzá, legboldogabb szakasza volt, amikor a kolostor vastag és védő falai között ugyan, de a szellem és a lélek szabadságában és örömében szolgálhattam a fiatalokat, vettem részt életükben, nevelésükben és oktatásukban. Már a katonai szolgálat tapasztalatai, az iskolai munka, annak személyes törődés és nevelés része igazolta számomra az addig csak sejtett igazságot: a fiataloknak nem hitbéli, nem katolikus gondjai vannak, az is lehet persze, hanem emberi szenvedései, félelmei, önismereti, önmaga elfogadásának nehéz gondjai, ezek és ehhez hasonlók kötik gúzsba őket. Amikor lelkük szabaddá vált, akkor Istent is odaadóan, őszintén, tiszta szívvel tudták keresni és hálásak voltak az élet Urának. Az egyik nagy teher, családi örökségük terhe volt, amellyel megbékéltetni őket, nagy kegyelem volt. Ebben az időszakban sokszor úgy olvastam az Evangéliumokat, hogy Jézus gyógyításaira figyeltem, tanulni akartam tőle, amint az emberekkel találkozik, beszél és gyógyít. Katolikus voltomat – ismétlem – nem szabályrendszer, netán kikristályosodott tanítás felemlegetésében éltem meg, hanem abban a mozzanatban, amikor környezetemben Isten rátalált az emberi lélekre, vagy a kereső és vergődő fiatal kegyelemre talált. Ettől függetlenül ebben a korszakban mondtam ki először nagyon határozottan vallásos jelenségre, hogy valami nem katolikus. A múlt század nyolcvanas évei a diktatúra nyomása okán a felekezeti és a katolikus bázison is már annyi zavaros eszmét, akár fundamentalista ideológiát, vagy önfeledt karizmatikus rajongást terjesztettek, hogy ilyenkor ezzel az eszköztárral kellett élnem, pontosabban védekeznem. Az Evangélium ihletettségéből épült katolikus hit (rendszer) küzdelmek, tévelygések ellenére is megőrizte a forrás tisztaságát. Meggyőződésem, hogy a kereszténység az egyetlen Isten szentségének és az ember méltóságának megfelelő, mindkettőhöz, Teremtőhöz és teremtményhez méltó vallásosság, tanítás, hit. Az élettapasztalat és beérő hitem hozta magával, hogy értem Jézus tanítását, képeit, példázatait: világosság, só, forrás, a köves talajra hullott mag, az égmadarai és a mezők liliomának csodáját, értem a két fillért perselybe dobó özvegyasszony lelkületét, és a gőgös gazdagokat, a farizeust és a vámost, aki megigazultan távozott. De pontos képem van azokról a magukat Jézushoz tartozóknak vallókról, akik Jézus tanítószékében ülnek, rá hivatkoznak, de nem hisznek, csupán hatalmat gyakorolnak. Azt is tudom, hogy már itt a földön megkapják kudarcaikat, amelyet az örömtelenség és kiégettség poklának nevezhetünk. Szívemmel értem, miért lehet egy megtérőnek megbocsátani és megtérésén örvendezni, sokak szíve kérgén pedig csak szomorkodni és tehetetlennek lenni. A katolikus egyház és minden keresztény felekezet soraiban ott vannak ezek a testvérek is, mert az élet útja ennyire köves és ennyire szenvedéssel teljes. Vannak fizikai kínok, de ma szinte több a lelki kín. A Jézus követségében járók ennek feloldását keresik. Abban is katolikus vagyok, hogy Jézus nyomán a szentekre, kortárs szentekre is merek hivatkozni. Egy amerikai szerző számomra kedves és nagyon tanulságos és szemléletes könyvrészletét csempészem ide, hogy érthetővé tegyem és láttassam hitem megtapasztalását, belül megélt valóságát:

 

„A kör közepén pedig a pici öregasszony száriban, saruban. Teréz anya, Indiából, betegek és haldoklók szolgálólánya. Ő kapta a Nobel békedíjat. Nincs a világon az a sah, elnök, király, tábornok, tudós, pápa, bankár, kereskedő, kartell, olajtársaság, ajatollah, aki annyi hatalom kulcsát birtokolná, mint ő. Nincs az övéhez fogható gazdagság. Mert övé a legyőzhetetlen fegyver a világ bajai ellen: a szerető szív. És övé az élet örök kincse: az együtt érző lélek.

Ahhoz, hogy keresztültörjünk a részvétlen cinizmus falán, hogy egyedül a meg nem alkuvó szeretet fegyverét vegyük kezünkbe, hogy hihetővé tegyük az emberiség sebei gyógyításának képességét, hogy napi valósággá változtassuk az Irgalmas szamaritánus történetét, hogy olyan igaz életet éljünk, amely Calcutta mellékutcáiból sugárzik - olyan bátorság és hit szükséges, amelynek létezését nem vallhatjuk be önmagunknak, de amely nélkül élnünk nem lehet.” (Fulghum: Az óvodában már mindent megtanultam, amit tudni érdemes.)

 

Az őrhely éveiről

 

Sajátos helyzetbe kerülhet a keresztény lélek. Mindig hálás voltam Istennek, hogy katolikus keresztény lehettem, mert az egyháznak köszönhettem Jézus Krisztus felséges ismeretét. Ezt a hálát ezekkel a páli szavakkal tudom kifejezni. Az Evangélium vezetése mellett törekedtem élni mindennapjaimat, ezt kívánja Szent Benedek Regulája a Krisztust követő szerzetestől. A bencés Regula sűrített bölcsessége az Evangélium után, Krisztus ismerete után a legnagyobb ajándék, mert igazolt, mert megtapasztaltam és a mindennapokba átültethető és szabadságot, örömet ad a léleknek.

Katolikus püspökként már a második pápát ismerhetem személyesen, sokakat a püspökök közül itthon és a világegyházban, ismerem az egyház hatalmas szervezetét, de ismerem intézményi keresztjét is, ugyanezt elmondhatom apátként a bencés nagy közösségről is. Súlyos történeti terhet hordozunk. Jézus, az Emberfia ura volt a szombatnak is és így a törvény lelkét tárta fel nem betűjét. Halálával túllépett a történeti kereteken és szabad utat készített Atyjához, a mi Atyánkhoz is. A kétezer éves gyökerekkel és számos oldalhajtással gazdag egyháznak nehéz ma, szinte túlontúl bonyolult a helyzete. A reformátorok egykoron „olcsó egyházat” vágytak, ma „egyszerűbb egyházra” lenne szükségünk. Jézus egyszerűségére, közvetlenségére. Érzékelem a nehézséget, a gúzsba kötöttséget és mindenütt egyet látok és ezt látom a magam számára is életem hátralévő évei kihívásának. Ahogy a Jézust követő nemzedékek fő gondja az volt, hogy választ adjanak arra, hogy mit jelent Jézus tanítványának lenni, az én legfőbb gondom is az, és ezt látom még azoknál is, akik ezt nem látva megfogalmazni sem tudják. Keresztényként, katolikus keresztényként is csak úgy lehet és szabad élni a hit örömében és felelősségével, ha meg tudom fogalmazni azt, miként vagyok én, személy szerint Jézus tanítványa? Ha még csak „most kezdek Jézus tanítványa lenni”, ahogy a vértanúságra induló antiochiai Ignác püspök írja levelében, még akkor sem késtem el. Tanítványnak mindig újra lehet és kell kezdenie.

 

 

 

Pannonhalma, 2012. július 24.

 

Várszegi Asztrik