66. További események Jeruzsálemben és másutt

A FŐPAPOK
(Mt 28,11–15)

Húsvét vasárnapján hamarosan elterjedt, és az egész fővárost betöltötte a hír, hogy Jézus feltámadott. Némelyek örömmel, mások félelemmel fogadták a csodálatos eseményről szóló tudósításokat. Némelyek hitték, mások erősen kételkedtek még a lehetőségében is.

Főképpen a főpapok lettek nyugtalanok és bosszúsak a hír hallatán. Már korán reggel értesültek a dologról, méghozzá az őrség tagjaitól, éppen ezért azonnal intézkedtek, hogy a nagytanács üljön össze, és tárgyalja meg az új helyzetben sürgős teendőket. Az ülés hamarosan megkezdte munkáját Kajafás elnöklete alatt, most azonban egészen más hangulatban, mint néhány nappal korábban, amikor Jézus felett kimondták a halálos ítéletet. A nagy többség minden bizonnyal rettegéssel gondolt a különös természeti jelenségekre, amelyek a feltámadást kísérték, és kétségtelenül jelezték, hogy Jézus rendkívüli személy volt, akinek az érdekében Isten maga ily módon is közbelépett.

Megidézték a katonákat, hogy mint szemtanúk adják elő a történteket. Mindenekfelett azonban az volt a céljuk, hogy ezek a szemtanúk legyenek csak együtt, jó kézben, hatósági őrizetben, ahelyett, hogy városszerte újságolnák Jézus feltámadásának a részleteit. A Szanhedrin végül is úgy határozott, hogy pénzt kell adni a katonáknak, de annak a fejében hallgassák el az igazságot. Helyette mindenkinek azt mondják, hogy mialatt ők aludtak, Jézus követői ellopták Jézus testét. A pénzjutalmon felül megígérték, hogy elintézik, a katonáknak nem lesz bántódásuk amiatt, hogy őrségben elaludtak, ami egyébként súlyos mulasztásnak számított, s a helytartó bizonyosan súlyos fenyítésben részesítette volna őket. A nem is kevés pénz természetesen a templom kincsestárából került ki, ahonnan a Júdásnak szánt 30 ezüstöt is kivették.

A Szanhedrin ülése is eredményes volt, a fővárosban hamarosan elterjedt a hír, a katonák szorgalmasan terjesztették, hogy Jézus nem feltámadott, hanem a tanítványai ellopták a testét. A veszélyt így, legalábbis egyelőre, elhárították. De mi vár még a nagytanács tagjaira? És mi minden történhetik még a közeljövőben? Senki, egyikük sem tudta.

Kérdések:

1.    Miért ijedtek meg annyira a nagytanács tagjai Jézus feltámadásának hírére?

2.    Milyen „bajból” kellett a katonákat kimenteni a helytartó előtt?

3.    Milyen hírt terjesztettek el a katonák a nagytanács utasítására?

4.    Mennyire volt eredményes – a későbbi események ismeretében – a nagytanács félrevezető terve?

5.    A főpapok esetét látva, lehet-e általánosságban azt mondani, hogy az ember csak úgy képzeli, hogy pénzzel mindent el lehet intézni?

6.    Hogyan jellemezhetnénk a főpapok viselkedését?

7.    Hogyan jellemezhetnénk a katonák viselkedését?

AZ EMMAUSI TANÍTVÁNYOK
(Mk 16,12–13; Lk 24,13–35)

A rendkívüli vasárnapon, estefelé, két férfi lépkedett Emmaus felé, amely falucska 60 stádiumra feküdt Jeruzsálemtől (1 stádium 185 méter, a 60 stádium az jelentette, hogy Emmaus 11 km-re volt a fővárostól). Egyikük neve Kleofás volt, valószínűleg Jakab és József atyja (Jn 19,25). Feleségéről fel van jegyezve, hogy ott állt Jézus keresztje alatt és egyike volt azoknak az asszonyoknak, akik Húsvét hajnalán Jézus sírját keresték. Kleofás egyik barátjával ballagott Emmaus irányába.

Mialatt mendegéltek, nem vették észre, hogy egy idegen utolérte őket és csendben hallgatta a beszélgetésüket. Az idegent szemmel láthatóan nagyon érdekelte az, amiről beszélgettek. A két férfit nem zavarta a harmadik jelenléte, annál is kevésbé, mert meglepte őket az, hogy az idegen rendkívül jártas az Írásokban. Ők ugyanis bizonytalankodva tárgyalták egymás közt Jézus feltámadásának a lehetőségét, azt, hogy lehet-e hinni az asszonyoknak, akik ott voltak a Jézus sírjánál, és hallották az angyalok közlését. Túlságosan is szépnek találták az asszonyok elbeszélését. Ha nem látták volna a saját szemükkel, hogy Jézust keresztre feszítették, akkor mindent hittek volna vele kapcsolatban! Korábban szilárdan hitték, hogy Isten Jézusban szerez megváltást Izraelnek, de a kivégzés megzavarta az addig töretlen hitüket.

Az idegen mindent jobban tudott. Nem tett nekik szemrehányást amiatt, hogy az asszonyok beszámolójának nem adtak hitelt, de azt már rosszallta, hogy az Írásoknak sem hisznek, és oly keveset értettek meg az ószövetségi kijelentésekből. Nem a húsvéti eseményeket ecsetelte előttük, hanem az Írásokban adott kijelentést kezdte magyarázni nekik. Mózesről beszélt, aki azt jövendölte, hogy Isten egyszer olyan prófétát küld majd a földre, mint ő (5Móz 18,15). Mózes élete abban hasonlított Jézuséhoz, hogy egész életében a népért szenvedett. Jézusnak is sok szenvedésen keresztül kellett eljutnia a dicsőségbe. Azután Dávidról, Ézsaiásról beszélt, majd más prófétáktól idézett, és bizonyította, hogy a kijelentés szerint a Messiás Isten szenvedő szolgája lesz, aki egy áldozati bárányhoz hasonló sorsra kell, hogy jusson, mielőtt a dicsőségbe jut.

Kleofás és barátja korábban gyakran olvasgatták az Ótestamentumot, de sohasem állt előttük ilyen világosan a Messiásra vonatkozó kijelentés, mint most, amikor ez az idegen fejtegette előttük. Szinte magától értetődő volt minden! A Messiásnak szenvednie kellett a világ bűnei miatt, de a feltámasztása is szükségszerűen történt (Ézs 53,10). A Jézussal történt eseményekben a kijelentés teljesedett be!

Amikor Emmausba értek, az idegen úgy tett, mintha tovább akarna menni. Útközben próbára tette a két tanítvány hitét, most próbára tette a szeretetüket is. Látni akarta, tovább engedik-e? Ők azonban semmiképpen sem akarták, hogy kitegye magát az éjszakai vándorút veszélyeinek. Kérlelni kezdték, hogy maradjon velük, szálljon náluk, mert a nap már lement. Ezzel elárulták, hogy nagyon szívükhöz nőtt a titokzatos idegen. Engedve a hívásuknak, bement hozzájuk.

A házban már minden másképpen történt, mint útközben, ahol az alkonyat könnyen lehetővé tette Jézus elrejtőzködését s ahol Jézus egy hozzájuk csatlakozó idegennek számított. A házban már a vendég volt a központi személy, mintha ő lett volna a házigazda. A főhelyre ültették, mert érezték, hogy ez a nagytudású, minden bizonnyal rendkívül előkelő idegen nem közönséges ember. Kezébe adták a kenyeret, hogy ő törje meg. Jézus hálát adott, imádkozott, majd törni kezdte, és kinek-kinek a kezébe adta. A két tanítvány csak akkor döbbent rá, hogy a idegen: Jézus maga.

A szegek helye kétségtelenné tette, hogy Ő az. Csak azt nem értették, hogy nem ismerték fel már útközben.

Alig várták, hogy visszamehessenek Jeruzsálembe és elújságolják a többieknek, hogy együtt voltak Jézussal!

Tanulságok:

1.    Nem az eseményekből kell megértenünk a bibliai kijelentést, hanem a bibliai kijelentés segítségével kell megértenünk az eseményeket. Emberi dolog, hogy hívő emberek is abból indulnak ki, amit látnak és tapasztalnak. Pedig a bibliai kijelentés mindig megelőzi a történelem, vagy embersors eseményeit. Azoknak sohasem az események elképzelt összefüggése, hanem a kijelentés összefüggése ad értelmet. Így volt ez Jézus feltámadásának az eseményével is. Aki magából az eseményből indult ki, feltétlenül zavarba jutott, azon töprenghetett, vajon lehetséges-e, megtörténhetett-e? Aki pedig jól ismerte és jól értette az ószövetségi kijelentést, az egyenesen várhatta, előre biztosra vehette.

2.    A Biblia kijelentésének kulcsa: Jézus. Aki az ő személyét érti, az a kijelentés lényegét érti. Aki Jézus személyét és szerepét nem érti, az előtt az egész kijelentés homályos és legfeljebb bölcselkedésre jó.

3.    Jézust a kenyér megtöréséből és szétosztásából lehet felismerni. A kenyeret mindig Ő osztja. Áldott, aki ebben eszköze és munkatársa, de jaj annak, aki a helyébe ül, és igazságtalanul osztja a kenyeret, vagy a másét magának tartja meg. Ez a gazdagok bűne. A kenyeret – a földi javakat – igazságosan osztó, hit nélküli emberek közelebb vannak Jézushoz, inkább kiábrázolják Őt, mint azok a gazdagok, akik maguknak tartják meg kenyerét, közben azt mondják, hogy Jézus követői, holott a valóságban nem azok.

Kérdések:

1.    Hányan voltak az emmausi tanítványok?

2.    Hol található Emmaus?

3.    Hogyan találkozik Jézus a tanítványokkal?

4.    Miről beszélgetnek útközben?

5.    Hogyan mondják el a tanítványok a húsvéti eseményeket?

6.    Mire értette azt Jézus, hogy ezeket kellett a Krisztusnak elszenvednie?

7.    Miről ismerte fel a két tanítvány Krisztust?

8.    Hogyan emlékeztek vissza az útközben történtekre?

9.    Mit tesz a két tanítvány, amikor Jézus elmegy tőlük?

10. Önmagunkban megérthetjük-e Isten Igéjét, az Ő dolgait? Mi teszi lehetővé a megértést?

AZ APOSTOLOK
(Mk 16,14; Lk 24,36; Jn 20,19–31)

Amikor a két emmausi tanítvány megérkezett abba a házba, ahol a tanítványok összegyülekeztek, az ajtót zárva találták. Csak akkor nyitottak nekik ajtót, amikor a bent ülők megtudták, hogy kik ők. A tanítványok tele voltak félelemmel. Egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy Jézus feltámadása után a dühöngő főpapok letartóztatási parancsot adnak ki Jézus tanítványai ellen. Őket egyébként is azzal vádoltak, hogy ellopták Jézus estét, s ezzel nagy kavarodást idéztek elő a fővárosban. Jobbnak látták ezért elbújni, és bezárt ajtók mögött rejtőzködni, amíg a feltámadás okozta vihar lecsendesedik.

A tanítványok hangulatára egyébként a félelem volt jellemző. Amit az asszonyok beszéltek, még nem talált előttük teljes hitelre – üres asszonyi fecsegésnek vélték, de Péter és János is meggyőződtek arról, hogy a sír üres. A nap folyamán pedig az a hír járt, hogy Simon személyesen is beszélt az Úrral, egészen meggyőzte őket arról, hogy amit az üres sír nyomán hittek, az a valóság. Jézus valóban feltámadott! Ilyen hangulatban a két emmausi tanítvány elbeszélése tovább erősítette bennük a hitet és a hit örömét. Csak ketten hiányoztak közülük: Júdás, aki akkor már nem élt és Tamás, aki egyetlen szót sem hitt el Jézus feltámadásából.

Valahol magában bujdosott és szomorkodott.

Tízen voltak tehát együtt, amikor megjelent köztük Jézus. Bár az ajtó be volt zárva, Jézus még is ott állt előttük és így üdvözölte őket: „Békesség néktek!” Azután, miközben ők magukban zavarodottan küszködtek a képzelődés és valóság tisztázásával, Jézus szelíd hangon korholni kezdte őket, amiért olyan kevés hitük van. Miért nem hittek az asszonyoknak, akiket ő küldött hozzájuk, miét vannak most is megriadva, miért kételkednek abban, vajon tényleg Ő áll-e előttük? Azután megmutatta nekik a kezét, a lábát és az oldalát, győződjenek meg róla, hogy nem látomás van előttük, hanem Ő a valóságos Jézus. Nem szellem, mert a szellemeknek nincs csontja és húsa, neki pedig van! Hogy végképp meggyőzze őket, ennivalót kért tőlük és a szemük láttára evett.

Azután elkezdte magyarázni nekik, miért kellett neki szenvednie és meghalnia. Kifejtette, hogy Mózes könyve és a Zsoltárok könyve, meg a próféták állandóan jövendölték az ő halálát. A szentírásra emlékeztette őket. Mostantól fogva arra kell mindig figyelniük. Abban megtalálják, miért kellett neki, mint Megváltónak meghalnia: a mi bűneinkért.

Végezetül bejelentette, hogy miután Ő már elvégezte azt a küldetést, amivel az Atya elküldte a földre, visszamegy az Atyához, de a tanítványokra még sok munka és küzdelem vár, utána viszont újra egyesülnek majd Vele.

Hogy pedig alkalmassá tegye őket apostoli küldetésükre, így szólt hozzájuk: „Vegyetek Szentlelket.” Rájuk lehelt s ez a szent lehelet jelképezte a Szentlelket magát, aki majd bennük lakik és vezeti őket, azonfelül alkalmassá teszi őket apostoli munkájukra. Befejezésül felhatalmazta őket az evangélium hirdetésére: „Akinek bűneit megbocsájtjátok, azoknak meg lesz bocsátva, akikét meghagyjátok, azokéi meghagyatnak.” Akik az evangélium hirdetésére megtérnek és Jézusban hisznek, azoknak megbocsáthatják a bűneiket, akik azonban nem térnek meg, azoké megmarad az utolsó ítéletre.

Kérdések:

1.    Miért hitték azt a tanítványok, hogy valami lelket látnak, amikor Jézus megjelent nekik?

2.    Mivel „bizonyította” Jézus, hogy ő nem kísértet, hanem ő maga az?

3.    Mit tanít a Heidelbergi Káté a test feltámadásáról?

4.    Jézus az Írás három fő részére hivatkozott: Mózes törvényére, a prófétákra és a zsoltárokra. Azonos-e mindez a teljes Ószövetség könyveivel?

5.    Milyen feladatokat bízott Jézus a tanítványokra?

6.    Milyen felhatalmazást adott Jézus a bűnbocsánattal kapcsolatosan a tanítványoknak?

TAMÁS

Amikor Jézus Húsvét vasárnapján megjelent a tanítványok között, Tamás máshol tartózkodott.

Amikor Lázár súlyos beteg volt, és két nővére üzent Jézusért, Jézust útközben érte a hír, hogy Lázár meg is halt már. Akkor közölte a tanítványaival, hogy a halálhír ellenére is folytatják útjukat. Akkor azt mondta Tamás: „Mennyünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” Első volt, aki számolt Jézus halálának a lehetőségével, és utolsó volt, aki elhitte Jézus feltámadását (Jn.11, 16). Péternek azt a hírét, hogy találkozott Jézussal, megmosolyogta: nem tartotta egyébnek, mint szép álomnak. A tanítványok közös bizonygatását is elutasította: a halálból nincs feltámadás!

Hétfő reggel volt, a tanítványok végre megtalálták Tamást, és elmondhatták neki, hogy mi történt vasárnap. Sajnálták, hogy Tamás nem lehetett részese annak a csodálatos együttlétnek, amikor megjelent közöttük a feltámadott Jézus. Már csak ő volt az egyetlen, aki a tanítványok közül még nem látta a feltámadott Urat. De bármit mondtak is felőle, a történetekből Tamás semmit sem hitt el. Őt csak az győzné meg, ha a kezével megtapinthatná Jézus sebeit és a szögek nyomát megvizsgálhatná, sőt még az sem lenne elég, hogy lássa. Őt az nyugtatná meg, ha az ujját beledughatná Jézus egyik sebébe. Különben maga sem hinné el, hogy nem látomás, vagy egyéb megtévesztés áldozata. Ebből nem is engedett. Ha a tanítványok ilyen könnyen elhisznek ilyen képtelenségeket, és hagyják, hogy valaki megtévessze őket, hát ő nem hagyja magát. Ha a többiek képzelődnek, ő bizony nem képzelődik. Ő nem téveszti össze a látomást a valósággal.

Ebben a meggyőződésben a következő vasárnapig megmaradt. Elképzelhető, hány újabb kísérletet tettek a tanítványok, hogy hitetlenkedéséből, kételkedéséből kisegítsék, de Tamás hajtatatlanul makacs volt.

A feltámadás után második vasárnapon történt, amikor Tamás is együtt volt a többi tanítvánnyal: Jézus ismét megjelent közöttük. Ugyanúgy köszöntötte őket, ahogy az előző alkalommal, majd nyomban Tamáshoz fordult: „Hozd ide az ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a kezedet és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, ha nem hívő.”

Dehogy tudta volna megtenni ezek után, amit korábban mondogatott, s amit most Jézus idézett neki. Látott ő mindent, tisztán, valóságosan: nem volt szüksége bizonyítékra, leroskadt Jézus előtt, és a legnagyobb tisztelettel így szólt hozzá: „Én Uram és én Istenem.” Jézus ekkor így felelt: „Azért hiszel ugye, mert láttál engem? Azok boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek majd bennem.”

Tanulságok:

1.    Jézus előtt nincs bezárt ajtó. Előttünk sokféle ajtó van zárva, de csak kevés ajtóhoz van kulcsunk. Amit nem nyitnak meg előttünk, azon nem mehetünk be. Életünk tele van akadályokkal, nehézségekkel, megoldhatatlan feladatokkal, amelyek felülmúlják képességeinket, reménységeinket, erőnket. Jézus előtt nincs lehetetlen. Neki nem lehet ellenállni. Ő Mindenható Isten. Még a bezárt emberszívek sem jelentenek neki akadályt. Szentlelkével még a hitetlen és kétkedő szíveket is megnyitja.

2.    A feltámadás a test feltámadása. Azt jelenti, hogy az eltemetett test egy napon kikel a sírjából, és újra élni fog, amint az elvetett gabona mag is előbb elhal a földben, de annak a halálából új élet kel ki. Jézus maga is testileg támadott fel, amit azzal bizonyított be, hogy megmutatta a testét, lehetővé tette, hogy a tanítványok megtapinthassák, továbbá evett előttük. Jézus feltámadása azt jelenti, hogy a mi testünk is feltámad, s a feltámadás napjától kezdve testben és lélekben fogunk élni. Az üdvösség testi és lelki állapot lesz, nem csupán szellemi, lelki létezés.

3.    Jobban kell ügyelnünk a Szentírásra. A tanítványok elfelejtkeztek arról, hogy mit írattak meg a Messiás felől. Ha emlékezetükbe idézték volna mindazt, ami Mózestől kezdve a prófétákig számtalan helyen a Messiás felől megíratott, akkor nem estek volna kétségbe, és értették volna mindazt, aminek meg kellett történnie. Mi is olyankor állunk értetlenül az eseményekkel, a világgal, az egyházzal, önmagunk sorsával szemben, amikor elfelejtkezünk azokról, amik meg vannak írva.

4.    A keresztény embernek Isten nem a magányt, hanem a gyülekezetet rendelte. Tamás jobban érezte magát egyedül. Zavarta a többiek magatartása, pedig neki éppen arra volt szüksége, aminek neki a legkevésbé esett jól: a többiek hitére, lelkesedésére, örömére. Elvonult a saját keserűségével és hitetlenkedésével. Az embernek nem jó egyedül lenni. Mi emberek a közösségben, a gyülekezetben egészítjük ki egymást, egymás természetét, hitét, meggyőződését, tudását. A gyülekezetben hamarabb gyógyulnak a sebek, fájdalmak, hamarabb enyhül a gyász, mert olyanok vannak körülöttünk, akik vígasztalnak és erőt kínálnak. Kérdéseink is hamarabb megoldódnak, mert a keresztyén közösség keresi rájuk az ige megoldását. Imádságaink is erősebbek, mert mások együttmondják azokat velünk. Tamás a tanítványok közösségében gyógyult ki kételkedéséből. Nem véletlen, hogy Jézus a közösségben jelent meg neki, és nem a magányában kereste fel. A tanítványok egységes fellépése, egységes magatartása Tamásnak használt, Tamás megtérése pedig a tanítványok közösségét erősítette.

5.    A hit élő dolog: növekedhet, fogyhat. Lehet a hívő hitetlenkedő, és a nagyon megfogyatkozott hit újra megelevenedhet. Tamás kétségtelenül hitt Jézusban, de nem volt teljes a hite: a feltámadás pontján zátonyra futott. Ezen a ponton hitetlen volt. Jézussal kell személyesen találkoznunk, hogy hitünk elmozduljon a holtpontról. Aki pedig a feltámadásban nem hisz, annak a hite hiábavaló. Jézus azt akarja, hogy ne hiába higgyünk.

6.    Hitünk alapja nem a látás, hanem Isten kijelentése, az írott és hirdetett ige. Aki Isten igéjében hisz, az egyszer látni is fogja Istent. Becsesebb az ige, mint bármiféle látomás vagy álombeli jelenés.

Kérdések:

1.    Miért nevezték Tamást „kettősnek”?

2.    Hogyan válaszolt Tamás a tanítványok beszámolójára, hogy látták az Urat?

3.    Hogyan tudott Jézus a zárt ajtón keresztül is megjelenni a tanítványok között?

4.    Mit mondott Jézus Tamásnak?

5.    Hogyan válaszolt Tamás Jézus hívására?

6.    Miért nevezte Jézus boldogoknak azokat, akik nem látnak és hisznek?

7.    Jogos-e, hogy Tamást „hitetlen Tamás” néven szokták emlegetni?

8.    Mit jelent számunkra az a tény, hogy a „hit hallásból van”?