51. Az utolsó tanítás, Efraim földjén

TESTVÉRSZERETET
(Lk 17,1–10)

Amikor Jézus Efraim földjére érkezett, a tavasz már jelezte érkezését, de Észak-Júdea hegyvidékén még fogós, hideg idő járta.

Azokból a napokból való néhány rövid tanítás, amelyet Jézus elmondása nyomán Lukács evangélista feljegyzett.

Először a testvéri szeretetről beszélt. A hatás igen nagy volt: a tanítványok rájöttek, hogy nagyon kicsi hitük van! Belátták, hogyha több hitük volna, akkor könnyebben tudnának megbocsátani egymásnak, nem akarnának mindenben elsők lenni, hanem nyugodtan rábíznák magukat Isten kezére. Ennek a belátásnak is lett a gyümölcse ez az imádság: „Uram, növeld a mi hitünket!” Mégis, ez az imádság nem volt egészen helyes: ők ugyanis azt képzelték, hogy a hit olyasmi, amit egyszerűen meg lehet növelni. Ha ugyanis úgy volna, akkor Jézus lenne mindennek az oka, miért nem adott vagy ad több hitet annak, akinek ad? Adjon, vagy adott volna többet! Jézus arra mutatott rá, hogy a dolog nem így áll. A mustármaghoz hasonlította a hitet, amelyet nem lehet megnagyobbítani, hanem el kell vetni, majd megnő, miután a saját gyökereit belebocsátotta a földbe és a szárát kidugta a föld fölé.

Akkor következik el a növekedés, amelyet már Isten ad. De ha az a mustármag a föld felszínén marad, nem kerül elvetésre, bele a föld mélyébe, akkor nem lesz belőle semmi.

Ahhoz, hogy a hit növekedjék, az kell, hogy használjuk, gyakoroljuk, másoknak bizonyságot tegyünk vele. De ha elrejtjük, mélyen a szívünk titkaként őrizzük, akkor nem fog növekedni. Ehhez fűzte Jézus a tanítványsággal kapcsolatos tanítását. Abban az időben a tanítvány azt jelentette, hogy egyúttal szolgája is volt tanítómesterének. A tanítványok szolgálataikért a mester a tanítás elvégzésén túl nem tartozott a tanítványoknak még külön köszönettel, vagy jutalommal. Jézus tanítványai viszont túl sokat gondoltak jutalomra, kitüntető elismerésre, amelyet reménységük szerint majd megkapnak. Jézus e tekintetben kijózanította őket.

ISTEN ORSZÁGÁNAK AZ ELJÖVETELE
(Lk 17,20–37)

A továbbiakban néhány farizeus jelenlétében tárgyalta Jézus Isten országa eljö-vetelének a kérdését. A farizeusok és a hozzájuk hasonló tanítómesterek mind azt tanították, hogy a Messiás eljövetele nagy pompával, lenyűgöző külsőségek keretében megy majd végbe. Jézus rámutatott, hogy Isten országa olyasmi, ami az igazán hívőknek a szívében máris itt van. Krisztus második eljövetele, visszajövetele alkalmával pedig a maga teljességében, egész hatalmában lesz nyilvánvalóvá.

A HAMIS BIRÓ
(Lk 18,1–8)

A visszajöveteléről szóló tanítást Jézus összekötötte az imádkozásról szóló példázattal, annak illusztrálására, hogy az ő visszajöveteléért imádkozni kell, nem is egyszer, hanem újból és újból. Erről szól a hamis bíróról szóló példázat. Volt ennél a bizonyos hamis bírónál egy ügy, egy szegény asszony ügye. A bíró azonban mindig elhárította magától az ügy elbírálását, mert úgy látta, hogy az asszonynak csak nagy nehézségek árán adhat igazat, jóllehet feltétlenül igazat kellene neki adni. Hiába kérte őt az asszony, hogy intézze el az ügyét, a bíró nem hallgatott rá. Az asszony azonban nem tágított. Nap, mint nap járt a bíró nyakára, valósággal ostromolta annyira, hogy a bíró hamarosan félni kezdett tőle. Arra gondolt, hogy egyszer még valami kárt okoz neki. Elhatározta, hogy inkább elintézi az asszony ügyét, csakhogy lerázza és megszabaduljon az állandó ostromától. így történt, hogy az a bíró, aki egyébként is istentelen ember volt, Istent nem félt és az igazságot sem tisztelte túlságosan, mégis segített egy szegény özvegyasszonyon, csak azért, hogy a maga helyzetét ezzel nyugalmasabbá tegye.

Nos, ha egy hamis bíró így cselekszik, az igazságos mennyei Bíró mennyivel inkább segít azokon, akik kitartóan kérnek tőle valamit. Egy ideig Isten is úgy tűnik, mintha igazságtalan lenne, mintha nem akarná meghallgatni a hozzá küldött imádságokat, mintha nem is hallgatná a hozzá imádkozókat. De aki kitartóan kéri, azt meghallgatja. így vet véget egyszer Jézus minden igazságtalanságnak és az ördög hatalmának ezen a földön.

Ez a példázat is a „mennyivel inkább” példázatok közé sorolható. Az elmondás után Jézus megfordította a példázat igazságát: ugyanis, ha az ember kitartóan imádkozik, a mennyei Atya előbb-utóbb feltétlenül meghallgatja, de ha Jézus kitartóan sürgeti az embereket a megtérésre, vajon előbb-utóbb mind megtérnek-e? S amikor majd Jézus visszajön e földre, vajon talál-e hitet a földön? Isten hallgat a mi szavunkra, de mi emberek, hallgatunk-e az ő szavára?

Tanulságok:

1.    A hit növekedését kétségtelenül Isten adja, mégsem egyedül Istentől függ, hogy mekkora a hitünk. Nem egyedül Isten tehető felelőssé a hitünk mértékéért: felelősek vagyunk mi magunk is. A hit pedig nemcsak az imádkozás nyomán nő, hanem a gyakorlás, a bizonyosságtételek nyomán is.

2.    Isten országa rejtve máris itt van e világban: Minden emberszívben, amely tele van Isten félelmével, igazi hittel és engedelmességgel, máris megvalósult Isten uralma. De majd egyszer, Krisztus visszajövetele napján nyilvánvalóvá válik, hogy mekkora erőt, hatalmat képvisel Isten országa.

3.    Még egy igazságtalan ember sem képes ellenállni a kitartó kérésnek, mennyivel inkább meghallgatja Isten azokat, akik kitartóan kérik Őt! Természetesen csak abban az esetben, ha az, amit Tőle kérnek, éppúgy igaz dolog, mint az özvegy igaz ügye az volt.

4.    Az, hogy Isten hallgasson a szavunkra, csak akkor várható el tőle, ha mi is hallgatunk az Ő szavára. Aki Isten megtérésére hívó szavának ellenáll, mi módon várja el Istentől, hogy ne álljon ellene a hozzá intézett kéréseknek?

A FARIZEUS ÉS A VÁMSZEDŐ
(Lk 18,9–14)

Az imádkozásról másik példázatot is mondott Jézus ugyanabban az időben. Az előző, a hamis bíró és az özvegyasszonyról szóló példázatban a kitartó imádkozásra tette a hangsúlyt, a most következő példázatban pedig arra, hogy alázatosan kell imádkozni.

Két ember egyszerre ment fel a templomba imádkozni, egy farizeus és egy vámszedő. A templom bejáratáig ugyanazon az úton mentek, de amint átlépték a szent hely küszöbét, azonnal különbség támadt közöttük: a farizeus otthon érezte magát a templomban, otthonosan mozgott, előre ment, ameddig csak mehetett és megállt elöl, ahol máskor is szokott. Ahogy reggeli imádkozás alakmával szokásos volt, abban az időben, felemelte a két karját, tenyerét felfelé fordította, szemét az égre emelte, hogy Isten áldását onnan felülről elvehesse. Egyenesen állt, imádsága szavait hangosan, nyugodtan, magabiztosan mondta, úgyhogy mások is jól hallhatták: „Isten hálát adok neked, hogy nem olyan vagyok, mint más emberek, tolvajok, csalók, paráznák, vagy mint ez a vámszedő is.”

Tovább is mondta az imádságát, de mi álljunk meg az eddig elmondott rész mellett. Voltaképpen nem volt rossz, amit eddig mondott ez a farizeus. Elvégre szabad nekünk megköszönnünk Istennek, ha megóvott a különböző bűnök elkövetésétől, mint amilyen a lopás, rablás, csalás és egyéb bűnök. De ebben a hangsúlyt az Istennek járó hálára kell, és nem a más emberek és mi közöttünk meglévő különbségekre. Nem a farizeus szavaiban volt a hiba, hanem a farizeus lelkületében: magát dölyfösen, kevélyen különbnek ítélte másoknál, holott Istennek kellett volna megköszönnie a bűnök elkövetésétől megőrző kegyelmét. Az imádság következő része azonban már a szavaiban is rossz volt: „Kétszer egy héten böjtölök, tizedet adok mindenből, amim csak van”. Dicsekedett. Magát dicsérte. Imádságában csak magáról tudott jót mondani, Isten jóságát meg sem említette. Hogy mi mindent tett érte Isten, arról egy szót sem szólt. Nem tudott egyébről beszélni, mint saját érdemeiről. Nem is kért semmit Istentől. Tulajdonképpen nem is volt ima az, amit elmondott, mert semmit sem kért és semmit sem vallott meg benne. Arról pedig fogalma sem volt, milyen visszataszítóan balga dolog így beszélni Istenhez, aki a szív legelrejtettebb titkát is ismeri.

Majd a vámszedőre fordította a történetet Jézus. A vámszedő is bement a templomba, de amint belépett, mindjárt a bejárat mellett, hátul megállt. Úgy érezte, méltatlan arra, hogy beljebb, előbbre menjen abban a szent templomban. Ott leghátul állva kezdte el az imádságát. Égre emelte a két kezét, majd mellét verve ezt mondta: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Többet nem is mondott, de ez a néhány szó úgy tele volt alázatossággal, bűnbánattal, Istenbe vetett bizalommal, hogy több szóra nem is volt szüksége.

Hazatérve ki-ki azt vitte magával, amit kért: a farizeus semmit, mert ő semmit sem kért, a vámszedő pedig bűnbocsánatot, Isten irgalmas megbocsátását. Jézus így fejezte be a példázatot: „Aki megát felmagasztalja, meg fog aláztatni, és aki megalázza magát, azt Isten felmagasztalja majd.”

Tanulságok:

1.    Istenhez mindenütt lehet imádkozni, mégis szükség van arra, hogy a templomi gyülekezetben is imádkozzunk. Abban az időben a templom egész nap nyitva volt s az imádkozás órájában ki-ki maga, külön mondhatta el az imádságát. Még inkább más a mi istentiszteleteink keretében végzett imádkozásunk, mert abban minden gyülekezeti tag hite, bűnbánata, könyörgése együtt nyer kifejezést.

2.    A bűnökért ki-ki maga felelős, de a tisztaság nem a mi dicsőségünk. Ha nem követtünk el bizonyos bűnöket, az nem a mi érdemünk, hanem Isten megőrző kegyelmének a gyümölcse. Egyedül Istené a dicsőség, a mienk pedig orcánk pirulása, ha egyszer nem kérünk abból a megőrző kegyelemből, hanem inkább engedünk egy-egy kísértésnek.

3.    Senki sem bírája önmagának. Senki sem ismeri önmagát. Senki sem látja tökéletesen önmagát. Másokat, sokszor úgy gondoljuk, jól ismerünk. De a szívét csak Isten ismeri valójában. Ezért nem dicsekedhetünk, s nem tarthatjuk magunkat jobbnak másoknál.

4.    Az imádkozásban nem tájékoztatni kell Istent, hanem a szív bűnbánatát, örömét vagy szomorúságát, bizalmát, reménységét kell kifejezni lehetőleg kevés szóval. Isten a mi tájékoztatásunk nélkül is tud mindent. A sok beszéd nem tetszik Istennek. A kitárt szív Neki tökéletesen elég.

5.    Istennek az a legkedvesebb, ha megalázzuk magunkat Előtte és elismerjük egy-egy vétkünket. Aki megalázza magát, bizton számíthat arra, hogy Isten felemeli magához és megbocsát neki.

Kérdések:

1.    Mit jelentett és mit jelent ma Jézus tanítványának lenni?

2.    Ugyanaz-e az egyháztag vagy a Jézus tanítványa fogalom?

3.    Tanítványból lett-e apostol?

4.    Mire döbbennek rá a tanítványok, amikor Jézus megbocsátani tanít?

5.    Hogyan növekedhet a mi hitünk?

6.    A hamis bíróról szóló példázatban Jézus a kitartó imádságról, a „lerázhatatlan imádkozóról” beszél. Szoktam-e valakiért imádkozni, vagy elég az istentiszteleten a lelkész által elmondott imádság?

A tíz leprás
(Lk 17,11–19)

Galilea és Samária határvidékén történt, hogy az egyik falu szélén, de még a falu bejáratán kívül tíz leprás férfi ment Jézus felé. Abba a faluba valók voltak, vagy legalábbis túlnyomó részben odavalósiak lehettek. A törvény előírásának megfelelően, egy bizonyos távolságban megálltak és onnan szóltak Jézushoz: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Jézus válaszolt nekik: „Menjetek el a paphoz és mutassátok meg magatokat nekik!” Eszerint Jézus úgy beszélt róluk, mint akik már meg is gyógyultak, jóllehet a gyógyulásnak semmiféle jelét nem lehetett tapasztalni rajtuk. Ugyanis azt, hogy a leprás meggyógyult, kizárólag a papok állapíthatták meg (3Móz 14). A 10 férfi akkora bizalommal volt Jézus iránt, hogy minden kétkedés és habozás nélkül elindult a legközelebbi faluba, amelyikben a pap lakott. Útközben megtisztultak.

Ez a történet az illusztrálja, hogy mi a hit: akkora bizalom Istenben, hogyha mond valamit Isten, azt úgy fogadja az ember, mintha már meg is valósult volna, jóllehet a megvalósulás még nem kezdődött el, tehát semmi jele sincs annak hogy végbe megy. A hitnek ez a jellegzetessége minden tekintetben, anyagi és lelki dolgok vonatkozásában egyaránt érvényes.

A 10 leprás férfi a biztos halálból menetelt az új élet felé. Amíg Jézussal nem találkoztak, addig biztos és korai halál várt rájuk. Elképzelhető, mekkora volt az örömük, amikor a pap kiállította róluk a hivatalos igazolást, amelynek a birtokában ki-ki visszatérhetett a családjához, a lakóhelyére és folytathatta a régi életét, ill. kezdhetett egy egészen újat. A történet azonban ezzel nem ért véget, ugyanis a 10 között volt egy, akit a zsidó pap nem fogadott, mert samaritánus volt. Fogta tehát magát és visszament Jézushoz, a Főpaphoz és előtte leborulva mondott köszönetet mindazért, amit Jézus révén kapott. A háláját hangos szóval mondta el, már messziről kiáltozta, mit tett vele Jézus.

A Megváltó elfogadta ezt a hálaadást és természetesen tartotta. Egy szóval sem igyekezett fékezni a hálás ember lelkesedését és rajongását: ha úgy jött a szívéből, akkor cselekedjék aszerint. Azon elcsodálkozott Jézus, hogy 10 közül csak ez az egy tért vissza hozzá, ez a samaritánus, ez az idegen, a kilenc izraelita között pedig egyetlen egy sem akadt, aki érdemesnek tartott volna megköszönni, amit Isten Fia tett vele. Meg is dicsérte a hálás samaritánust: „Kelj fel, menj el, a te hited megtartott téged.” Ezzel azt monda neki, hogy az a hit, amelyik a gyógyuláshoz vezette, még sok más lelki áldáshoz is hozzájuttatja majd. Mi is volt tulajdonképpen az a hiba, amit a kilenc izraelita elkövetett? Az, hogy elfelejtettek visszatekinteni arra, hogy az egészségük révén mi mindenre nyílik most lehetőségük. Elfelejtették Isten Fiát, az ajándékozót, a hálát. A jót elvették, de elmulasztották megköszönni.

A Húsvét közeledett már, az emberek készülődtek a jeruzsálemi útra, hogy ott töltsék el a Húsvét ünnepnapjait. Jézus is irányt változtatott és elindult, most már utoljára Júdea felé, ahol kimondhatatlan szenvedések várták.

Tanulságok:

1.    Isten olyannak lát minket, amilyenek majd leszünk. Ha mi ránézünk valakire, azt olyannak látjuk, amilyen most, vagy olyannak, amilyen volt. Isten nem a bűneinket látja, a régieket vagy a mostaniakat, hanem olyannak lát, ahogy majd fehér ruhába öltözve állunk az üdvözültek seregében, akiket megmosott, megtisztított a Bárány vére.

2.    A hála nem érzés, hanem cselekvés. Érzés is van a hálában, de ez csak az elindító erő, ami a hálaadásra indít. Maga a hálaadás szó is arra utal, hogy a hála nem puszta érzés, hanem olyasmi, amit adni lehet. Hála akkor valósul meg, amikor egy megsegített, megajándékozott ember, miután megkapta a segítséget, az ajándékot, visszamegy ahhoz, akitől a segítséget kapta és megköszöni neki. Nem viszonozza, csak megköszöni. Ezzel már megvalósult a hála, de természetesen nem szűnik meg, hanem tovább hat az emberben és további jócselekedetekre, hasonló segítségnyújtásra, ajándékozásra serkenti.

3.    A gyógyulásban jelentős szerepe van a beteg hitének. A 10 leprás nem úgy gyógyul meg, hogy Jézus közvetlen beavatkozása nyomán azonnal megtisztulnak. Ezt ők maguk ott azon nyomban láthatták és elismerhették volna. Hanem úgy gyógyultak meg, hogy kaptak egy felszólítást, hogy menjenek el és mutassák meg magukat a papnak, aki majd gyógyultnak nyilvánítja őket, tehát majd út közben kiderül róluk, hogy már meggyógyultak. A hit abban mutatkozott meg, hogy a 10 beteg már abban a pillanatban tényként fogadta el a gyógyulást, amikor annak még semmi jele sem volt látható. Aki hisz, annak elég Isten szava.

4.  A hívő ember nem feltétlenül hálás is. Előfordul, hogy elfelejtkezik arról, amivel Istennek az elvett jókért tartozik. Jézus azonban pontosan számon tartja, ki hálás azért, amit hit által kapott és ki marad adós a hálaadással?

Kérdések:

1.    Léteznek-e ma is leprások? Mi a meglepő a leprások magatartásában?

2.    Meggyógyultak-e valamennyien a leprából? Mit hiányol Jézus?

3.    Miért mondja Jézus, hogy „mutassátok meg magatokat” a papnak?

4.    Vajon a csoda minden esetben eredményez-e hitet és valóságos elköteleződést Isten iránt?