32. Új csodák Kapernaumban

A VÉRFOLYÁSOS ASSZONY
(Mt 9,18-22; Mk 5,21-34; Lk 8,40-48)

Amikor Jézus a gadarénusok földjéről visszatért Kapernaumba, nagy tömeg várta a parton. Visszatérésének híre rövid idő alatt elterjedt.

A zsinagóga vezetője, Jairus kereste fel Jézust. Régóta ismerte már a Mestert, nagy tisztelője is volt, ő maga kérte fel nem egyszer, hogy beszéljen a zsinagógában a gyülekezet előtt. Jézusnak nem egy csodájáról tudott, sőt szemtanúja is volt némelyiknek. Amikor megtalálta Jézust, leborult előtte a nyílt utcán és úgy kezdte kérlelni, ahogy Istent szokták abban az időben. Jairus nem kis dolgot cselekedett ezzel, elvégre ő az egész város és a gyülekezet első emberének számított. Az is köztudomású volt, hogy a farizeusok mennyire másképpen ítélték meg Jézus egész működését, mint személy szerint Jairus. Rendkívül kockázatos dolog volt ez a nyilvános tiszteletadás, leborulás és esdeklés. Mert Jairus esdekelve könyörgött Jézushoz, semmi egyébbel nem törődve, ugyanis a kislánya halálos betegen feküdt. Máté evangélista, aki mindig mindent röviden összefoglalva írt le, mindjárt egybefogta a későbbi hírrel Jairus könyörgését és azt írja, hogy a kislány már meg is halt. Márk és Lukács azonban igen pontosan rögzítette az eseményeket: a kislány Jairus könyörgése idejében még életben volt, csak az alatt halt meg, amíg Jézus odaért a házhoz.

Amikor Jézus végighallgatta Jairus esdeklését, nyomban elindult vele. Nem szólt egy szót sem, mert nem a szavak, hanem a tettek embere volt. Ahol szükség van, ő odamegy.

A rengeteg ember, aki a jelenetnek tanúja volt, ment vele. Kíváncsian lesték, vajon mi fog történni?

A keskeny, szűk utcákban kényelmetlenül szorongva tolongtak, Jézus alig tudott haladni.

Jairus, akinek minden pillanat drága volt, alig bírt magával, olyan nyugtalan és türelmetlen volt.

Élt Kapernaumban egy asszony, aki pontosan annyi idő óta, amennyit Jairus lánya élt, 12 éve vérfolyásban szenvedett. Az akkori felfogás, orvosi megítélés szerint ez a betegség gyógyíthatatlan volt. Használtak ugyan különböző gyógyszereket, ezek azonban csak a nevükben hordozták a gyógyítást, valójában mindegyik afféle varázsszer volt, ami nem hozott kedvező változást a beteg asszony állapotában. Nem csoda, ha az asszony hasztalan keresett orvoslást és gyógyulást az orvosoknál. Pedig a költségeket sem kímélte. Lukács evangélista, aki egyébként orvos volt, meg is jegyzi: „bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani” (8,43). Régebben tehát ezek szerint gazdag lehetett, de már elszegényedett s a nyomorúsága nemhogy kisebb, de inkább még terhesebb lett.

Ez az asszony hátulról igyekezett Jézus közelébe férkőzni. Annyit hallott már Jézusról, hogy megerősödött benne az a meggyőződés, hogy segíteni tudna a betegségén. Attól idegenkedett, hogy a bajáról Jézusnak nyíltan, őszintén beszéljen. Azt nem merte megtenni, hogy felkeresse és elmondja a helyzetét és a segítségét kérje. Úgy gondolta elég lesz, ha csak a ruhája szegélyét megérinti. A zsidó törvények értelmében ez meg nem engedett dolog volt, mert a vérfolyásos asszony a törvény értelmében tisztátalannak számított s mint ilyennek nem volt szabad senki máshoz, még a más ruhájához sem érnie, sőt ha valaki mégcsak érintés útján is hozzáért egy ilyen asszonyhoz, vagy ilyen asszony más valakihez, az maga is tisztátalanná vált.

Ez az asszony azonban annyira csak a gyógyulással törődött, hogy nem gondolt a törvény előírásával, remegő kézzel megragadta Jézus köntösének egyik bojtját. Ebből az egyszerű cselekedetből egy nagyszerű hit vált nyilvánvalóvá. Az asszony olyan erősen hitt Jézus csodatevő isteni erejében, hogy a puszta érintését is elegendőnek tartotta a gyógyuláshoz. Úgy vélte, hogy Jézusból gyógyító erők áradnak annyira, hogy még a ruhái is tele vannak erőkkel. Hallott ő már sokat arról, hogy babonás pogány népek szerint a varázslónak még a ruhája is varázshatású. Ez csak még bátrabbá tette az asszonyt, hogy megérintse Jézus ruháját.

Abban a szempillantásban, ahogy hozzáért, elállt a vérzése. Megérezte, hogy meggyógyult. Igaza lett tehát, Jézusnak még a ruháját is elég volt megérinteni? Nem. Jézus sem hagyta meg az asszonyt ebben a téves hitében, ami őt, és másokat is babonás tévhitre vezethette volna. Megkérdezte: „Ki érintette meg az én ruhámat?” Éreztetni akarta az asszonnyal, hogy a gyógyulást nem „lopni” kell. A tanítványok nem értették ezt, meg is kérdezték Jézust, hogyan képzeli, hogy a nagy tolongásban senki se érjen hozzá? Jézust nem zavarta a tanítványok rövidlátása, körülnézett és tekintete megakadt az asszonyon, akit egyszeriben elárult a boldog zavartsága. Az asszony tisztában volt azzal, hogy színt kell vallania. Leborult Jézus előtt és elmondta neki a teljes igazságot. Attól félt, hogy egyébként talán visszaveszi tőle Jézus azt, amit „ellopott” Jézustól. Vagy talán megszégyeníti?

Jézus azonban kedvesebb, irgalmasabb volt, mint képzelte. Bátorítóan szólt hozzá: „Leányom a te hited tartott meg téged, eredj el nyugodtan és élj szabadon a te régi betegségedtől.”

Az asszonynak meg kellett értenie, hogy nem az érintés gyógyította meg, hanem Jézus maga, aki mindent tudott és megáldotta az asszony hitét. Nem a ruhaszegély gyógyította meg, hanem Isten akarata. Isten azért akarta őt meggyógyítani, mert látta a nagy hitét. Így tartotta meg őt a nagy hite.

Tanulságok:

1.    Vannak esetek, amikor mindenki keresi az Istent. Vannak helyzetek, amelyekben érvénytelenné válik minden szabály, törvény, megkötöttség, csak egy számít: az, hogy az Isten segítsen. Jairus mindent kockáztatott, de semmi sem számított, csak a lánya megmeneküljön a haláltól. Az asszonynak sem számított az ószövetségi előírás, csak Jézus segítsége, ami nélkül menthetetlen marad.

2.    Aki nyomorúságában Istenhez fordul, az megtapasztalja, hogy Isten sokkal irgalmasabb és jobb, mint ahogy elképzelte. Meg kell tanulnunk azt, hogy Istent velünk kapcsolatban egyetlen dolog vezérli: az irántunk való szeretete. Mindig azt teszi, mondja, ami javunkra, üdvösségünkre válik.

3.    Nem az érintés gyógyít, hanem Isten maga. Az asszony nem azért gyógyult meg, mert sikerült megérintenie Jézus ruháját, hanem azért, mert Isten meg akarta őt gyógyítani. Nem egy-egy mozdulat, varázsige, varázsszer, nem egy-egy ruhadarab, vagy egyéb szent tárgy megérintése segít, hanem Isten szeretete és hatalma. Nem a gyógyvizek gyógyítanak, hanem Isten könyörül azokon, akikben hitet lát.

4.    Isten minden gyógyításnál a beteg hitét nézi. Nem maga a hit tart meg, hanem Isten ereje. De ahhoz, hogy Isten a gyógyító erejét kiárassza az is kell, hogy a betegben hitet lásson. Így válik a hit közvetve megtartó tényezővé. A meggyógyult hívő azonban sohase a hitének tulajdonítsa a gyógyulását, hanem a hatalmas Istennek.

5.    A hitnek olykor egészen egyszerű jelei vannak. Egy mozdulat, mint az asszonynál Jézus ruhájának megérintése, egy templomba menetel, egy bibliaórán létel, egy adakozás, egy imádság.

6.    Isten áldásait nem megszerezni, hanem kérni kell. Az asszony valósággal ellopta az áldást. Úgy gondolta, neki meg kell tennie valamit, és akkor, miután azt megtette, eléri a célját. Nem vagyunk kénytelenek valamiképpen kieszközölni, kiügyeskedni, valaminek az árán megvenni Isten segítségét. Kérni kell. Aki kér, mind kap.

7.    A teljes gyógyuláshoz a teljes igazság is hozzátartozik. Így van ez az orvosoknál is, még inkább így van ez azoknál a gyógyulásoknál, amikor Isten közvetlenül gyógyít. Az asszonynak el kellett mondania mindent. Fel kellett tárnia a teljes igazságot. Aki Istentől kér, annak kel kell mondania neki a teljes igazságot. Jézusnál ne legyen titkod! Ha bezárod előtte a szíved, hogyan tegye abba azt, amit szeretnél megkapni tőle?

Kérdések:

1.    Csak utolsó lehetőségként fordulunk Jézushoz?

2.    Vagy Jézushoz megyünk segítségért, vagy az orvosokhoz. Helyes-e ez a gondolkozás?

3.    Az orvosok „Jézus megnyújtott kezei”. Mindig? Milyen esetekben?

4.    Mi a különbség a kuruzslás és Jézus gyógyítása között?

5.    Mi a hallás és a hit (Jézusról hallott, Mk 5,27) közötti összefüggés?

6.    Mit jelent az, hogy megérintjük Jézust? Vagy, hogy Jézus érint meg minket?

7.    Van megtartó hit (Lk 8,48). Mi az, ami ezt megelőzi?

JAIRUS LEÁNYÁNAK A FELTÁMASZTÁSA
(Mt 9,23 -26; Mk 5,35-43; Lk 8,49 -56)

Amíg Jézus a vérfolyásos asszonnyal foglalkozott, Jairus a végtelenségig izgatott volt. Türelmetlen volt. Tudta, hogy minden perc végzetes késedelmet okozhat. Nem értette, miért nem siet Jézus? Hát nem tudja, hogy a gyermek bármelyik pillanatban meghalhat? Jairus nem értette a Mestert.

Jézus mindent azonnal intéz, de nem kapkod és nem rohan. Mindig van ideje. Még beszélgetett az asszonnyal, amikor hírnök jött Jairus házától. Szomorú üzenetet hozott: a leányka meghalt. Felesleges a Mestert tovább fárasztani. Ahol a halál vette át a szót, ott az élőknek már nincs mit mondaniuk, még kevésbé van mit tenniük. Minden hiába! Jairus szemét elfutotta a könny. Magában azt gondolta, hogy mindennek az idegen asszony az oka, aki a saját betegségével feltartóztatta Jézust. Ha nem tolakszik közéjük, akkor már odaértek volna a leányka betegágyához és Jézusnak még lett volna alkalma tenni valamit. Most már mindennek vége. A halál kimondta az utolsó szót. Jézus ügyet sem vetett a hírnök szavaira. Rendíthetetlen nyugalommal ment tovább Jairus háza felé, mintha mi sem történt volna. Azért néhány szót odaszólt Jairusnak: Ne félj, maradj meg a hitedben! Látta Jairus szívében a haláltól való nagy félelmet, azután az elkésés miatti félelmet. Már pedig, aki fél, az elveszíti hitét.

Lassan haladt előre a menet Jairus háza felé. Jézuson nem látszott a nyugtalanságnak semmi nyoma. Jairus gépiesen lépkedett mellette. Nem beszélt, mert gondolkozni sem tudott. Kérni sem tudott, nem is volt már mit kérnie. Végtelen szomorúság uralkodott a lelkén. Hazaérkezve, a házat a nagy gyász fájdalmában elmerülve találta. Hangos jajveszékelés hangzott csak, amit szinte fojtogató csend váltott fel, amint egy-egy kis időre elhallgatott.

Hivatásos siratók gyülekeztek már az udvaron. Amint a halál bekö­vet­kezett, szokás szerint rákezdtek a jajveszékelésre és könnyeiket tömlőbe gyűjtötték, mint egy igazolva azt, hogy becsülettel teljesítették szomorú kötelességüket, amivel a megholtnak és hátramaradott hozzátartozóinak tartoztak. Erre a szokásra utal a Zsolt 56,9 is: „Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-e azoknak számát?”

Jézus megparancsolta, hogy mindenki maradjon kint az udvaron, tanít­vá­nyait sem engedte belépni, csak hárommal tett kivételt: Péter, János és Jakab mehetett vele. Ez volt az első eset, amikor ezt a három tanítványt megkülönböztette a többitől. Mielőtt azonban belépett volna a lakásba, még odaszólt a siránkozókhoz: „Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik.” Azok azonban nem vették komolyan ezt, mert tudták, hogy a halál már be­állt. Jézus is tudta, de ő mást is tudott: azt, hogy a mennyei Atya már meg­töl­tötte őt azzal a mennyei erővel, amivel vissza tudja venni a leánykát a haláltól.

Ezért nevezte a halál állapotát alvásnak.

Az apával, az anyával és a három tanítvánnyal belépettt a szobába, ahol a leányka feküdt. A szülők úgy mentek Jézussal, mint akik álomban járnak, egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a szobában még történhetik valami. Nem is kértek semmit Jézustól. A gyermek is mozdulatlanul feküdt, mint a holtak. A szoba igazi fájdalommal telt meg, akárcsak az udvar a megfizetett jajveszékeléssel.

Jézus odalépett az ágyhoz, kezébe vette a halott leányka kezét, ami még meleg volt; ránézett a mozdulatlanul fekvő holtra és valami kifejezhetetlen határozottsággal így szólt hozzá: Leányka, kelj fel! Még arra sem volt idő, hogy a körülállók elcsodálkozzanak, a leányka nyomban felült, leszállt az ágyról és elkezdett járkálni. A szülők nem akartak, nem mertek hinni a szemüknek, azt hitték, hogy csak álomlátás játszik velük kegyetlen játékot. Jézus, hogy megnyugtassa és végképpen meggyőzze őket, így szólt: „Adjatok neki enni.”

Amikor az ajtó ismét kinyílt és az udvaron összesereglett siratók meg a kíváncsi emberek meglátták a kislányt, egyszeriben eltűnt arcukról a tettetett sajnálkozás. Az eset híre hamar elterjedt a környéken, sőt az egész országban is, jóllehet Jézus megkérte a jelenlévőket, hogy ne beszéljenek erről a csodáról. Ebben a csodában Jézus többet adott Jairusnak, mint amennyit az kért és remélt tőle. Jairus azt kérte és azt várta Jézustól, hogy gyógyítsa meg beteg leánykáját.

A hite Jézusban eddig terjedt. Azt azonban már nem hitte, hogy Jézus a megholtat is ki tudja hozni a halálból.

Tanulságok:

1.    Az utolsó szó mindig Jézusé. A kész helyzetekben is. Még a halál ese­tében is. Veled szemben is. A hitetlennel szemben is. Jézus ellenségeivel szemben is. A történelem végén is. Jézus nem hiába nevezte magát így: Alfa és Omega. Ő a Kezdet és a Vég. Nem a halál a vég. Nem a hitetlenség a vég. Nem a bűn a vég. Jézus a vég. Övé az utolsó szó. Semminek sincs vége addig, amíg Jézus nem mondta ki az utolsó szót. Övé, egyedül az övé minden hatalom mennyen és földön. Ez akkor is így van, ha még ma nem a mindenhatóságát bizonygatja, hanem szolgál, hogy sokakat megváltson.

2.    Jézus szemével nézve a halál csak alvás. Nem azt jelenti ez, hogy aki meghal, az alszik, hanem azt, hogy az életnek a halállal éppúgy nincs vége, mint az alvással. Attól, hogy egy ember elaludt, még nincs vége, legfeljebb életének egy napja, egy darabja, szakasza fejeződött be, de hamarosan folytatódik tovább egy másik nappal, egy következő szakaszban. A halál nem a vég. A test számára sem a vég, mert egy idő múlva a feltámadás következik. A lélek számárapedig a halál egyenesen a Krisztushoz költözés alkalma.

3.    A hit legnagyobb ellensége, megrontója a félelem. Semmitől se féltsük annyira hitünket, mint a félelemtől. Ha azt tapasztalod, hogy félelem fogott el, azonnal gondoskodjál a hit megerősítéséről: menj a gyülekezet közösségébe, keress meg egy hívő testvért, a lelkipásztorodat, vagy ha erre nincs gyors lehetőség, akkor vedd elő a Bibliádat, olvasd és kérd Isten Szentlelkét, hogy erősítse meg hitedet.

4.    Isten mindig többet tud adni, mint amennyit a hitünk remél és kér tőle. Isten nagyobb, mint a mi hitünk.

Kérdések:

1.    Miért mondta Jézus, hogy a lány alszik?

2.    „Ne félj, csak higgy!” –  a hit a reménylett dolgok valósága. Hogyan értjük ezt?

3.    A gyógyításokon kívül milyen más csodákat ismerünk az evangéliumokból?

4.    Jézust kinevetik (Mt 9,24). De végül kik azok (az evangéliumok tanúsága szerint), akik nevetségessé válnak?

5.    Egyesek álmélkodnak, mások megbotránkoznak (Mk 6,2.és 6,3). Hogyan jelentkezik ez a kettéosztott világ az evangéliumokban? És ma?

6.    Mi az összefüggés Jairus leányának feltámasztása, Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk között?

7.    Meg lehet-e róni valakit azért, mert szerettei elvesztése miatt sír?

8.    „A halál ellen nincs orvosság.” – halljuk gyakran. Tényleg nincs?

TOVÁBBI CSODÁK
(Mt 9,27–34)

Jairus leányának a feltámasztásán kívül Máté evangélista Jézusnak még több, más csodáját is leírja, amit Jézus ugyanabban az időszakban tett. Ezek közé tartozik a két vak meggyógyítása, akik az út szélén koldulva így kiáltoztak: „Dávid fia, könyörülj rajtunk!” Ebben a gyógyításban az volt a szokatlan, hogy Jézus nem ott nyomban vitte végbe a csodát, hanem hogy elkerülje a nagy feltűnést, magával vitte őket haza és ott megkérdezte az egyiktől: „Hiszed-e , hogy meg tudlak gyógyítani?”

Amikor a vak gondolkozás nélkül, lelkesen így válaszolt: Igen Uram, akkor mondta Jézus: „Legyen a te hited szerint.”

A két vak után egy megszállott meggyógyítására került sor.

Úgy vitték hozzá az emberek. Démonok szállták meg és megnémult. E gyógyítás után a farizeusok megismételték vádjukat, hogy Jézus az ördögök fejedelmének a segítségével gyakorol hatalmat az ördögök felett.

NÁZÁRET
(Mt 13,54-56; Mk 6,1-6)

Mint mindig, Jézus most is, a nagy csodák után más helyre költözött. El akarta kerülni, hogy az emberek, nagy lelkesedésükben politikai célokra akarják felhasználni hatalmát, isteni képességeit. Nem egy esetben meg­történt, hogy Jézust királlyá akarták tenni.

Ez alkalommal Jézus Názáretbe ment. Megérkezése után ismét, akárcsak másfél évvel azelőtt, meghívták és fel­kérték, hogy tartson igemagyarázatot, adjon bibliai tanítást a zsinagó­gában. Beszéde ez alkalommal is csodálatot váltott ki a hallgatókból. Annak ellenére, hogy a názáretiek végül is hitetlenek maradtak, úgyhogy Jézus alig egy-két csodát tett lakóhelyén.

Jézus szívesebben járt-kelt a környező falvakban.

Tanulságok:

1.    Isten ajándékaiban a hitünk mértéke szerint részesülünk. Ha nagy a hitünk, Isten többet ad nekünk, ha kevesebb a hitünk, akkor kevesebbet. Istennek vannak olyan ajándékai, amelyeket személyválogatás nélkül, hitre és hitetlenségre tekintet nélkül mindenkinek megad, pl. kenyeret, egészséget, napfényt, esőt, termést. De vannak olyan ajándékai, amelyeket csak a hit révén ad: ilyenek a mennyei ajándékok, a lelki kincsek, a rendkívüli kegyelmi ajándékok. Ezeket már csak annak adja, aki kéri Tőle, méghozzá hittel, semmit sem kételkedve. Ha keveset kapunk Istentől, annak nem Isten az oka, hanem mi magunk, mert vagy nem is kérünk eleget, vagy nem hittel kérjük.

2.    Jézust nem csodálni kell, hanem hinni Benne. A názáretiek megcsodálták. de nem hitték, hogy Isten Fia, a megígért Messiás.

 Kérdések:

1.    Jézus a két vaknak azt adja, amit kérnek. Melyiket tartjuk fontosabbnak a mi életünkben: a lelki vagy a testi megsegítést?

2.    Mi a „pénztelen” diakónia? (vö. ApCsel 3,6)

3.    Miért nem gyógyított meg Jézus minden beteget Izraelben?

4.    Bizonyára van „nagy”, és van „kicsi” hit. Lemérhetjük-e másban? És magunkban?

5.    Tudjuk-e minden gyógyulásunkat Istennek tulajdonítani?

6.    Tegyetek különbséget a dicsekedés („meggyógyultam”) és a bizonyságtétel, az Isten-dicséret („Isten meggyógyított”) között!

7.    Milyen ördögi (itt: démoni) hatalmak vannak ma?

8.    Csodálkozni… leborulni. Mi van a kettő között?