18. Utazás Samárián keresztül

(Jn 4,1-42)

AZ ELŐ VÍZ

Jézus körülbelül nyolc hónapon át tartózkodott Jeruzsálemben és Júdeábán. Ezalatt a fővárosban és Júdea kis falucskáiban hirdette az Isten országáról szóló evangéliumot. Csak amikor már a tél közeledett és a napok egyre rövidebbek és hűvösebbek lettek, akkor határozta el, hogy Galileába megy. Erre az elhatározásra nemcsak az időjárással kapcsolatos meggondolások késztették, hanem egyéb is: tudomására jutott, hogy a farizeusokat ellene hangolta az a tény, hogy egyre több követője van és tanítványa is több, mint Keresztelő Jánosé. Belátta, hogyha továbbra is Júdeábán marad, akkor az üldözés időnap előtt megkezdődik, neki pedig még nem jött el az ideje arra, hogy Isten Bárányaként feláldozza magát. Kitért tehát a várható üldözés elől és Galileába utazott.

Az útirányt Samárián keresztül választotta meg, holott a zsidók, akik nagyon komolyan vették a vallásosságot, lehetőleg elkerülték Samáriát: nem tartottak közösséget a samaritánusokkal és úgy néztek rájuk, mint tisztátalan bűnösökre. Inkább kerültek, de nem mentek át Samárián. Jézus másként cselekedett. Tudta ő, hogy a samaritánusok sok tekintetben külön utakon jártak Isten akaratának az értelmezésében és ahogy ők imádták Istent, az ellenkezett azzal, amit Isten Mózesnek, illetve Mózes révén Izraelnek parancsolt. Tudta Jézus, hogy a sama­ritánusok vallásában sok pogány babona és szertartás keve­redett a tiszta tanításokkal, de azt is tudta, hogy Isten egyetlen népet sem vetett el: a samaritánusok közül is sokakat elhívott magának az örök üdvösségre. Kész volt tehát az evangéliumot nekik is hirdetni.

A samáriai út hegyvidéken vezetett. Bételt érintette, ahol Jákob az eget és földet összekötő létrát látta álmában. Tovább északnak a két nagy samáriai hegy tűnt elő, Garizim és Ébál. Rövidesen négyfelé ágazott szét az út, a két nagy hegy lábánál, ahol Jákob ősi kútja még mindig megvolt. Amikor Jézus a Jákob kútjához ért, már este 6 óra tájban járt az idő, miután János evan­gélista görög időszámítás szerint jelölte meg az időt. Jézus fáradt volt az egész napi járástól, leült hát a kút mellett, tanítványai pedig továbbmentek a közeli faluba, hogy ott élelmet vegyenek. Jézus pihent a kútnál.

Ott történt a találkozás a samáriai asszonnyal, aki vízért ment a kúthoz. Volt az asszony megjelenésében valami sajátságos és titokzatos: miért a Jákob kútjára ment vízért, holott a faluban lakott és a faluban is volt kút? Miért ment a távoli, elhagyott kúthoz? Miért nem odament ahová a többi asszo­nyok, akikkel olyan jóízűen el lehetett beszélgetni vízmerítés és a korsók megtöltése közben? Miért akarta elkerülni a velük való találkozást? Volt valami az életében, ami miatt a többiek lenézhették, esetleg kigúnyolhatták, vagy gyalázhatták? Vagy talán úgy gondolta ez az asszony, hogy a Jákob kútjának jobb a vize, mint a többi kutaké? Nem tudni, mindenesetre volt valami ennek az asszonynak az életében, ami miatt ő más utakon járt, mint a többiek.

Jézus nyomban észrevette ezt. Megvilágosodott benne, hogy ennek az asszony­nak az életében van valami, amiben segítségre szorul. Készen állt, hogy segítséget nyújtson neki.

Távolról sem volt azonban egyszerű dolog, hogy egy zsidó férfi samaritánus asszonnyal beszédbe elegyedjék. Azért előre megvárta, míg az asszony felhúzta a vizet beleöntötte a korsójába. Amíg a mély kútból felhúzta és elrendezte, időbe telt. Amikor már éppen indulni készült, megszólalt Jézus: Adj innom. Az asszony nem értette, hogyan kérhet egy zsidó férfi tőle vizet?

Látva az asszony elcsodálkozását különös dolgokat kezdett mondani neki a vízről, amit még ma is Isten ajándékának neveznek azon a vidéken, méghozzá az összes kincsek között is a legbecsesebbnek. Azt mondta az asszony­nak, hogyha tudná ki kér tőle vizet, ő kérne attól és az adna neki élő vizet. Mintha azt mondta volna ezzel, hogy a víz valójában Isten ajándéka, nagy kincs, de Isten igazi ajándéka nem a víz, hanem valami, ami még a víznél is sokkal értékesebb és ő azt a mindennél tudná adni neki.

Az asszony nagyon elcsodálkozott. Kicsoda ez, aki ilyeneket beszél? Azt nem tudta, hogy mi lehet az a mindennél becsesebb kincs, de azt már sejtette, hogy Jézus felette áll minden más embernek s olyasmivel rendelkezik, amivel senki más közönséges ember. Egyszerre urának szólította, de kiderült, hogy nem képes a víznél nagyobb kincset elképzelni: Uram, neked nincs is vödröd és a kút nagyon mély. Hogy juthatsz te ahhoz a élő vízhez? Nagyobb volnál te a mi atyánknál Jákobnál, aki nekünk hagyta ezt a kutat?

Az asszony arra gondolt, hogy Jézus egy másik forrást tud, egy másik kutat, amelyik még régebbi, mint a Jákob kútja, vagy ő maga ásott valahol a közelben egy új kutat, amelyikben még jobb víz van? Akkor ez az ember nagyobb Jákobnál is! És a vizében, amit ad, varázserő lehet!

Jézus kezdte eloszlatni az asszony félreértését: Aki ebből a kútból iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amit én adok, soha többé meg nem szomjazik, sőt benne lesz egy forrás, amelyből az örök élet vize buzog fel.

Most értette meg az asszony, hogy nem vízről, hanem lelki dologról van szó. Elvégre is olyan víz, amiből soha többe nem kellene inni, nincs ezen a világon. Amiről ez az idegen beszél, az a szívben lehet.

Hogy is mondta az idegen? „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik”. Újra megszomjazni! Hányszor ivott már ő olyan vizekből, amelyektől újra megszomjazott!

Akkor azt mondta Jézusnak: Uram add nekem azt a vizet, hogy soha többé ne legyek szomjas és ne kelljen idejönnöm ehhez a kúthoz, hogy merítsek! Úgy beszélt, mint aki közönséges vízre gondol, mintha semmit sem értett volna abból, amiről Jézus beszélt neki. Rosszul tette, mert szíve mélyén megértette, hogy lelkiekről van szó.

AZ ASSZONY BŰNE

Jézus belátta, hogy nem beszélhet tovább jelképes módon, hanem nyíltan rá kell mutatnia az asszony bűnére. Addig csak óvatosan célzott a szomjúságra, élete nagy szegénységére, a bűnökből való megtisztulásra, amire nagy szüksége lenne ennek az asszonynak. Mivel azonban az asszony úgy tett, mintha semmit sem értett volna meg a célzásokból, a Megváltó kényszerült nagyon nyíltan kimondani, amiről szó van.

„Menj hívd ide a férjedet és jöjj ide.”

Az asszony remegve és habozva válaszolt: „nekem nincs férjem”. Mire Jézus nagyon komoly arccal így szólt hozzá: „Jól mondtad, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt és akid most van, az nem férjed.” Fejére olvasta Jézus, hogy mindig azt csinálta, amire éppen rászomjazott: az egyiket otthagyta és összeállt egy másikkal. Ha új szomjúság fogta el, megint ivott egy másik pohárból, de ez a szomjúságot sohasem szüntette meg. Olyan vízből ivott, amitől újra megszomjazott. És akárhányszor fog ezután inni abból a fajta vízből, újra csak megszomjazik.

Az asszonyra nagy hatással voltak Jézus szavai. Megdöbbentette, hogy az idegen tökéletesen ismeri az ő egész életét.

Egyszeriben azt is érezte, hogy elveszett: egész életében bűnről bűnre járt, kútról kútra, itta azt, amiről azt hitte csillapítja, eloltja szomjúságát. Bánta, hogy mindig a bűn vizéből ivott. Ad-e Isten erre bocsánatot? Van-e erre megoldás? Hol van az az Isten, aki megadná neki? Hol keresse? Hol imádja? Hol kell imádni? Megszólalt: „Uram látom, hogy te próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak, te pedig azt mondod, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell”. A Garizim hegyére mutatott, amit a samaritánusok Isten szent hegyének tartottak. Azon a hegyen kötött Józsué szövetséget Istennel (Józs 24). A samaritánusok néhány száz évvel Jézus születése előtt templomot is építettek azon a hegyen. De csak 200 évig állhatott a templom, mert a Makkabeusok elpusztították. A templom romjai azonban jól láthatók voltak utána is. A samaritánusok meg voltak győződve róla, hogy Istent ott kell keresni és ott kell igazán imádni.

Az asszonyban feltámadt a vágy, hogy megtalálja Istent. Azt, akitől olyan messzire került. Imádni szerette volna Isten, aki ellen annyiszor vétkezett. Kegyelmet akart kérni a maga számára. De hova menjen: a Garizim hegyére vagy Jeruzsálembe? A bűnéről nem beszélt tovább. Túlságosan fájdalmas téma volt és nem akart jobban belemenni abba, ami volt. Inkább elvi, teológiai síkra terelte a beszélgetést, arra a kérdésre, amiről zsidók és samaritánusok évszázados vitákat folytattak. Jézus így válaszolt erre: „Asszony, higgy nekem, jön az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit tudunk: mert az üdvösség a zsidók közül támad.” Majd így folytatta: „Eljön az óra, és már el is jött, amikor az Atyát lélekben és igazságban fogják imádni azok, akik igazán imádják. Mert az atya ilyeneket keres imádókul. Isten lélek és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell, hogy imádják.” Mire az asszony ennyit mondott: „Tudom, hogy Messiás jő…; mikor eljő, megjelent nekünk mindent.”

A samaritánusok hittek a Messiás eljövetelében és bár a próféták írásaiban nem hittek, Mózes öt könyvét tiszteletben tartották. A Mózes 5. könyve 18,15-18 helyén pedig világosan meg van írva, hogy egyszer egy nagy Próféta jön majd, aki megtéríti az embereket Istenhez.

Jézus ekkor felfedte magát: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”  Abban a pillanatban megvilágosodott az asszonyban minden. Megtelt örömmel, de olyannal, amilyennel még soha.

Közben a tanítványok is visszaérkeztek. Az asszony visszament a falujába és mindenkinek elújságolta, mi történt. Akkora lelkesedés töltötte el, hogy a vízhordó edényeit is a kútnál hagyta. Nem volt fontosabb számára, mint az, hogy mindenkit Jézushoz hívjon, győződjenek meg mások is erről, hogy itt a Messiás. Az emberek csodálkoztak rajta, hogy éppen ez az asszony bíztat másokat a Messiás felkeresésére, de a kíváncsiságtól hajtva vele mentek a Jákob kútjához, hogy meglássák Jézust.

AZ ARATÁS

A faluból visszatérő tanítványok elcsodálkoztak azon, hogy Jézust az asszonnyal beszélgetésben találták. Szótlanul készítették el az ételt, amit az imént szereztek be a faluban. Odatették Jézus elé, de Jézus nem vett belőle. Gondolataiba mélyedve ült. A tanítványok gyengéden unszolták: „Mester, egyél!” Amire Jézus ezt válaszolta: „Van nekem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok.” A tanítványok nem értették. Talán már evett valamit? De mit? Honnan vette? Jézus látta a bennük felrajzó kérdéseket, azért hozzá­fűzte: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem és az ő dolgát elvégezzem.”

Abban a pillanatban feltűnt a falu felől közeledő sokaság; azok az emberek közeledtek, akikben az asszony bizonyságtétele nyomán feltámadt a kíváncsi­ság. Jézus szíve Isten iránti hálával telt meg és így szólt: „Ti nem azt mondjátok-e, hogy még négy hónap és eljön az aratás. Íme mondom nektek, emeljétek fel szemeiteket és lássátok meg tájékokat, hogy már fehérek az aratásra, Aki arat, jutalmat nyer és az örökéletre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen… Én annak az aratásra küldtelek titeket, amit nem ti munkáltatok: mások munkáltak és ti a mások álltatok.”

 Jézus úgy beszélt magáról, mint aki magot vetett, Mózessel és a prófé­tákkal együtt, a tanítványok dolga pedig az lesz, hogy learassák annak a termését. Az ő dolguk lesz felfedezni, összegyűjteni azokat, akik majd hisznek Jézusban és az ő beszédében.

Jézus az ige magvát vetette el a samaritánus asszony szívében s annak a magvetésnek máris megvan a gyümölcse. A tanítványok feladata az, hogy a közeledő samaritánusokat elvezessék az Isten országába.

Közben a falubeliek odaértek. Lassan és tiszteletteljesen közeledtek Jézushoz s amint elhelyezkedtek körülötte, Jézus beszélni kezdett hozzájuk. Nemsokára besötétedett, a Garizim hegye sötétbe burkolózott, az égen kifényesedtek a csillagok, miközben az egyszerű samáriai szívekben is kezdett kigyúlni a lélek fénye. Sokan hitre jutottak és azt mondták az asszonynak: Most már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonyosan ez a világ megváltója, a Krisztus!

Két nap múlva távozott el onnét Jézus és egy örvendező falut hagyott maga mögött. De örül a tanítványok kis serege is, az aratók csapata, mert részt vehettek az első aratásban.

Tanulságok:

1.    A szenvedéseket sohasem kell keresni. A hithez, a keresztyén élethez nem szükségképpen tartozik hozzá, hogy szenvedjünk. Ha ki lehet térni a szenvedések elől anélkül, hogy vétkeznénk, akkor ki kell térnünk. Ha elejét lehet venni annak, hogy üldözzenek a hitünkért, akkor elejét kell vennünk. A szenvedések erőltetése és a mindenáron való mártíromság nem Istentől való. Jézus példája félreérthetetlen: amikor látta, hogy Júdeában elkezdődnék az üldözése, elment onnan Galileába. Nem csinálta tovább azt, amivel az ellenségeit ingerelte volna. Nem elfutott, nem gyáva lett,nem hűtlenséget követett el, nem tagadta meg küldetését, nem vált árulójává az ügynek, amit Isten rábízott, csupán elejét vette annak, hogy ellenségei összefogjanak ellene. Nem sietette azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik. A szenvedéseket nem kell keresni. Azokat, ha Istentől valók nem vállalja, hanem egyszerűen mint elkerülhetetlent átéli az ember, és csak utána méri fel, hogy mi is történt valójában.

2.    Isten szemében minden nép egyforma. Egyformán bűnös és meg­vál­tás­ra szoruló. A megtérő bűnös pedig egyformán kedves előtte akár zsidó, akár görög. Az emberek között csak addig lehet különbség, elválasztó tényező, amíg Krisztusban nem találkoznak. Jézus Krisztusban már nincs ilyen-olyan, csak megváltásra szoruló, vagy már megváltott ember. A keresztyén emberszemében senki sem gyűlöletes csak azért, mert másik nemzethez, fajhoz tartozik. A másik ember, akárki legyen is, ugyanabból az egy vérből teremtett és egyetlen áldozattal megváltott ember, akit személyválogatás nélkül kell szeretnünk. Azt mondja az apostol, hogy ő mindenkinek köteles hirdetni az evangéliumot és szolgálnia azzal, amit Istentől kapott. Jézus minden néphez küld­te a tanítványait s egyetlent sem jelölt meg, amelyet el kellene kerülniük.

3.    Jézus lelki dolgokról akar beszélni velünk. Mi jóformán csak tes­tiekről akarunk beszélni vele. Holott a testiek szinte ráadásként adatnak azoknak, akik Isten országát keresik. A lelkieket viszont kérni kell és csak Jézustól lehet megkapni. A lélek szomjúságát csak azok a lelki ajándékok elégítik ki, amelyeket Jézus ad. A lélek nyugalmát, csen­dességét csak Jézus élő vize, igéje, vigasztalása, tisztasága és szentsége biztosítja. A víznél is szükségesebb, fontosabb az, amit Jézus kínál.

4.    Jézus nemcsak ad élő vizet, hanem minket magunkat is forrássá tesz. A kegyesség nemcsak abból áll, hogy iszunk, hanem inni is adunk. Kapunk és adunk.Vesszük és továbbadjuk. Arról van szó, amire a Hegyi Beszédben tanított, amikor követőit a föld sójának, a világ világosságának nevezte; sónak, világosságnak, forrásnak kell lennünk, hogy az emberek meríthessenek belőlünk nyugalmat, vigasztalást, reménységet, hitet, jóságot, békeséget és minden lelki szomjúságot kielégítő erőt.

5.    Isten előtt az egész életünk ismeretes. Mi általában nem szeretjük, ha az emberek minden dolgunkat tudják. Gondoskodunk is róla, hogy ne tudjanak mindent velünk kapcsolatban. Becsukjuk az ajtónkat, elfüggö­nyöz­zük az ablakunkat, elpalástoljuk igazi érzéseinket, véleményünket, mást mutatunk, mást mondunk. Csak annyit lássanak, tudjanak amennyit mi magunk mutatunk, mondunk. Az embereket meg is lehet téveszteni, Isten azonban tudjaa dolgainkat.

6.    A múltat nem hánytorgatni kell, hanem lezárni. Lényeges, hogy tisztán áll­jon előttünk mindaz, amit abban elrontottunk, vétettünk, de leglényegesebb az, hogy végérvényesen lezárjuk és nemet mondjunk rá. Az az iga­zán jó, ha valaki meg tud különböztetni az életben egy olyan időszakot, amelyikben úgy élt, mint lelkileg „halott” és úgy is tud beszélni róla, mint a halál állapotáról és meg tud különböztetni olyan időszakot, amelyik már a Krisztusban való megelevenedés ideje (Ef 2, 1 és köv.).

7.    Istent lélekben és igazságban kell imádni. Isten azért imádandó, mert Lélek, aki Lelkében mindenütt jelen van és velünk is marad. Nincs helyhez kötve, a Garizim hegyéhez, vagy Jeruzsálemhez. Továbbá Isten azért imádandó, mert igaz, pontosabban: hűséges ahhoz az ígérethez is, hogy Messiást küld s lám, el is küldte. Ráadásul ez a Messiás is lélekben mindenütt ott lesz, ahol valaki Istent imádni akarja. Valóban ebben a Lélek-Messiásban kell imádni az Istent a hűségéért.

8.    Az igazi öröm az Úrban való öröm. Sokféle öröm van, mindegyik ad valamit, de egyik sem hasonlítható ahhoz, amit Isten megtalálása, életünk nagy szabadítása, a bűnök bocsánata és az öröklét elnyerése okoz. Nem nevetgélés, nem vidámság ez, amint az az öröm sem nevetgélős vidámság, amit a halálos ágyából először felkelő, felépült beteg érez, aki meggyőződik róla, hogy visszajött a halálból az életre, vagy az, amit az érez, aki halálos ítélet után kegyelmet és szabadulást kapott.

9.    Aki megtalálta a megváltót, másokat is odavezet Hozzá. Aki olyan tele szívvel hívogat, mint a samáriai asszony, annak a munkája nm marad hiábavaló. Lám egy félóra is elég ahhoz, hogy egy egész emberélet kicserélődjék és nagy mélységeket nagy magasságok váltsanak fel.

10.  Sohasem lehet előre tudni, kiből lesz Isten áldott eszköze. A bűnösök, akik megtérnek, megelőzik a meg nem térő „igazakat” a mennyek országában (Saul-Pál).

11.  Akit hivatásérzet tölt be, az hivatásánakgyakorlása közben nem érez éhséget. Jézust igazában egy dolog érdekelte: Isten akaratának a megcselekvése. Miközben a samáriai asszonnyal foglalkozott, sikár lakóira gondolt, akikben elvetheti az igét és azok hitre juthatnak. Kétféleképpen lehet munkálkodni: hivatásszerűen és elhivatás nélkül. A kettő között az a különbség, hogy aki hivatásérzetből dolgozik, az alig várja, hogy elkezdhesse a munkáját, aki viszont csak a mindennapi kenyeréért dolgozik, alig várja, hogy abbahagyhassa. Isten minket arra hívott el, hogy az Ő akaratát cselekedjük és az Ő magvetésének aratói legyünk. Különös lenne, ha minket ebből csak a megélhetés érdekelne.

12.  Jézussal az igében lehet találkozni. A sikárbeliek számára nagy élményt jelentett az, hogy Jézussal találkozhattak. Nekünk is megadatik ez a lehetőség: nem testileg, mint azoknak a Jákób kútjánál, hanem lelki módon. A sikárbeliek, is lényegében az igében, Jézus szavaiban találtak rá a Megváltóra. Mi is az igében találhatjuk meg Jézust. De meg kell találnunk, mert más az, hogy hallunk róla másoktól és más az, ha mi magunk halljuk Őt.

13.  Minden keresztyén embernek az a feladata, hogy útmutató, útjelző tábla legyen a Jézushoz vezető úton. Olyan feladat ez, mire mindenki képes.

14.  Jézus a világ megváltója. A samaritánusok megértették, hogy Jézus nemcsak a zsidóknak, hanem nekik is adatott Megváltóul, sőt nemcsak egyik-másik népnek, hanem minden népnek. Jézus megváltó igénye valóban nem korlátozódott Izraelre. Tanítványait az egész világra szét­küldte, a föld végső határáig, hogy mindenkinek hirdessék az evangéliumot. Jézus nemcsak az egyházé, hanem az egész világé: a teljes mindenség teremtője és újjáteremtője, aki mindeneket újjá tesz.

15.  Izrael és Samária ellentéte Jézusban megoldódott. Samária eredetileg a tíz törzsből álló ország része volt. Amikor Izrael népét arról a területről is Asszíriába deportálták, pogány telepekkel népesítették be, akik különböző pogány városokból kerültek Samáriába. Ezek a pogány telepesek később megismerkedtek a zsidó vallással és őszintén törekedtek Mózes törvényeinek a megtartására, de egyéb tekintetben vallásuk a zsidó és pogány vallások keveréke volt. Egyszerre szolgáltak Jehovának és a bálványoknak (2Kir 17,23-33) Később, amikor Júda népe visszatérhetett a fogságból és hozzáláttak Jeruzsálem újjáépítéséhez, a samaritánusok kérték Zorobábelt, hogy engedje őket is részt venni az újjáépítésen. Zorobábel azonban elutasította a kérésüket. A samaritánusok sértett önérzetükben szembefordultak a zsidókkal és ahol csak tudták, akadályozták az újjáépítést. Csillapíthatatlan haraggal, gyűlölettel néztek a zsidókra, akik Jeruzsálemben laktak. Még erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza, csakhogy hátráltassák a templom építését (Ezsd 4,1-5). Később maguk építettek egy templomot a Garizim hegyén és ezt tartották, hogy az az igazi templom, nem a jeruzsálemi. Jézusban az évszázados gyűlölettől áthatott ellenségek is egymásra találhattak. Vannak ellentétek, amelyek egyedül Jézusban oldódhatnak meg.

Kérdések:

1.    Miért hagyta ott az Úr Júdeát, holott egyre többen csatlakoztak Hozzá?

2.    Milyen vallás volt a samaritánusoké?

3.    Milyen volt a zsidóság és a samaritánusok kapcsolata?

4.    Mi volt a vitára okot adó „pont” a zsidóság és a samaritánusok között?

5.    Hol van ma is Isten imádásának főhelye? Máshol nem lehet imádkozni?

6.    Miért ment az asszony olyan szokatlan időben vízért? Mi lehetett az oka?

7.    Mi volt furcsa abban, ha egy férfi megszólított egy asszonyt?

8.    Mi volt az az élő víz, amelyet az Úr kínált a nőnek?

9.    Mit értett meg az asszony Jézus szavaiból?

10.  Milyen más égő szomjúság hajtotta még az asszonyt?

11.  Mit tesz az asszony a jó hír hallatán?

12.  Mi lett a híradásának az eredménye?

13.  Kit állított be az Úr később az Ő magvetésének aratásába? /Vö. ApCsel 8/