Élő bálványok

Bálványimádás a 21. században? (II. élő bálványok)

 

Bár az előző, halott bálványokról szóló előadásunkban tisztáztuk a bálványimádás fogalmát és lényegét, ismétlésképpen most mégis, csak annyit hadd idézzek belőle: „bálvány-isten lehet bármilyen tárgy (amulett, kép, szobor, kabala), természeti erő (energia), konkrét égi test (csillag, bolygó stb.) elképzelt személy, közismert ember (sztár, vallási vezető, sport-csillag), stb., akit az ember, a kizárólag Istennek kijáró imádatban részesít, akiben hisz, akivel szellemi-lelki-testi függőviszonyban van, akitől boldogságát, gyógyulását, segítségét várja.” Hitvallásos iratunk, a Heidelbergi Káté így határozza meg a bálványimádás lényegét:

 

95. Kérdés: Micsoda a bálványimádás?

Felelet: „Az, ha az ember az egy igaz Isten helyett, aki magát igéjében kijelentette, vagy Ő mellette, mást képzel, vagy tartogat magának, hogy abba bizalmát vesse.”

 

         Azt is elmondtuk, hogy a bálványimádás kérdésével azért kell foglalkoznunk, mert egyrészt a Biblia Istene, a bálványimádást határozottan tiltja, másrészt, mert emlékeztetni akar arra, hogy a bálványimádás az emberiséget, történelme végéig el fogja kísérni, és sok embernek örök halálát fogja okozni. Ezek adják e téma mai aktualitását.

 

Hogy a bálványimádás hatalmas témakörének megértését, és áttekintését megkönnyítsük, előadásunkat két részre osztottuk. Első előadásunkban az un. halott bálványokról szóltunk, értve ezeken olyan tárgyakat, természeti- és természetfeletti erőket, anyagi dolgokat, melyeket az ember megistenített. Most pedig az élő bálványokról szólnánk, melyek nem kitalált lények vagy megistenített halott tárgyak, hanem ma is élő, vagy egykor a földön élt, biológiai teremtmények. Olyan teremtmények, melyek a bálványimádásnak egyúttal az alanyai és tárgyai is.

Lássuk hát ezeket!

 

1. A Biblia alapján, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden idők legnagyobb élő bálványa, maga az ember.

Rögtön hozzá kell tennünk, hogy az önmagát istenítő, és egyúttal önmagát imádó ember. Az Édenben elhangzó, sátáni ígéret, miszerint „olyanok lesztek, mint az Isten…”(1Móz 3,5), belerögződött az ember agyába, és döntő módon meghatározta gondolkodását. Az önistenítés útján elindult ember, az újkortól, vagy a modern-kortól (15. 16. sz.) kezdve, ezen az úton egyre magasabb csúcsokra emelkedett. Ebben az önistenítésben az ember, önmagát, erejét, tudományát, teljesítményeit imádja, és imádtatja környezetével, családjával, rokonságával, honfitársaival. Dicsekszik azzal, amit elért, alkotott, összegyűjtött, önzése, önimádata nem ismer határokat. Az önszeretet motiválja legnemesebb érzéseit, szerelmét, szülői szeretetét, mely gyermekében is önmagát szereti. Korunk embere, önimádatának legfőbb indokát úgy fogalmazza meg, hogy „ez neked jár”! A nagy parancsolatot, hogy ti. „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből…” úgy értelmezi, hogy szeretnie kell sajátmagát, mivel az, az isten, akit szeretnie kell, azonos önmagával. Önistenítésében eljutott oda, hogy egyre nyíltabban hirdeti, hogy maga a teremtő Isten is őérte van, akinek egyenesen az a kötelessége, hogy az embert támogassa és kiszolgálja mindenben. Mára pedig, a modern ember odáig jutott, hogy felelősségre vonja Istent, majd személyes életének-, és a társadalomnak minden bajáért a keresztyének Istenét (a keresztyén-bibliai tanokat, és a keresztyén nevelést) okolja. Ennek eklatáns példája az EU-ban testet öltött ember-istenítő liberalizmusnak, Isten-, keresztyénség-, és keresztyén oktatás- ellenessége.

Az ember önistenítésének egyik modern apostola Robert Schuller (1926-), a világszerte nagy népszerűségnek örvendő amerikai protestáns lelkész, aki behozta az egyházi gondolkodásba éppúgy, mint a szekuláris társadalomba, és a tudomány világába is, az un. „pozitív gondolkodás” fogalmát. Schuller szerint a keresztyén vallást pozitivizálni kell, és meg kell szabadítani az olyan negatív fogalmaktól, mint bűn, ítélet, átok, kárhozat,. A pozitív szellemi magatartás kialakítására Schuller és követői, az „önrábeszélés”, vagy a „bebeszélés” módszerét ajánlják. Az önrábeszélés azt jelenti, hogy ha valaki naponta többször is elmondja azt a mondatot, hogy „minden nap, minden vonatkozásban jobb leszek!”, ez megváltoztatja az ember életét. Ennek az irányzatnak a képviselői azt állítják, hogy az önrábeszélés következményeképpen felszabadulnak az ember hatalmas belső, isteni energiái. Ez a belső energia pedig, nemcsak gyógyítani képes, de képes a jövőt is befolyásolni. Megjegyezzük, hogy a pogányok vallásokban ezt a jelenséget szómágiának, a pozitív önrábeszélést meg a Biblia szerint gőgnek nevezhetjük, mely ellen az embernek harcolnia kellene.

A protestáns keresztyénség köreiben eléggé elterjedtek továbbá, Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológus tanai is, melyet az un. pásztorál-pszichologia (pásztori lelkigondozás) nevű teológiai tantárgyba próbálnak beépíteni. Rogers a vizualizáció elméletének lelkes képviselője volt, aki azt tanította, hogy a tudat hozza létre a valóságot, vagyis az ember, képzelete segítségével teremteni is tud. Az ember önmaga ura, önmaga gyógyítója, és a kibontakozás, önmegvalósítás minden lehetőségét magában hordja. Ez azt jelenti, nincs szűksége Istenre, nincs szűkség megváltásra, hisz az ember önmaga az isten. E kritikai észrevételünket csak erősíti, hogy Rogers az én-t, „belső istennek” nevezi.

Ma már, se szeri, se száma azoknak az elméleteknek, filozófiáknak, marketing módszereknek, melyeknek egyetlen célja az ember önimádatának, önistenítésének elősegítése.

 

2. Az ember-bálványozás másik területe a mágia, vagy más szóval a varázslás.

Itt nem a szórakoztató, illuzionista bűvészkedésre gondolunk, hanem pl. a középkorból visszatérő, egyre jobban terjedő sámánizmus, messmerizmus, un. lélek- és energia gyógyászat gyakorlóira. A varázslások eme képviselői úgy kerülnek „forgalomba”, hogy vagy magukat kiáltják ki „isteneknek”, vagy mások teszik azzá őket. Tipikus példája ennek az, amit az Ap.Csel.14. fejezetében olvasunk, amikor Pál és Barnabás meggyógyítanak Krisztus erejével egy beteg embert, és egy tömeg azonnal istenné kiáltja ki őket.(Acs 14,11-15.) Nem egyéb ez, mint a bűntől összezavart gondolkodású ember reakciója, aki bármilyen emberi teljesítmény láttán, azonnal az ember istenítésébe kezd. A keresztyén egyházak, zsidó közösségek története is tele van ilyen, istenné kikiáltott csodatevő szenttel, ill. rabbival, stb. Az istenné kikiáltott guruknak, fakíroknak, csodagyógyítóknak a betegforgalmát ma is jelentősen emelik az európai keresztyén országokból érkező (sokszor ateista) emberek. Az általuk előírt, sokszor megalázó tortúráknak pedig, minden fenntartás nélkül alávetik magukat a gyógyulni vágyók, mintha gyógyítóik istenek lennének.

Az ember-bálványozás vészes terjesztésében egyre növekvő szerepet játszik a freudi-jungiánus pszichológia, mely szerint az emberi lélek un. tudattalan, ill. tudatalatti részében olyan hatalommal bíró lény lakik (felettes én, árnyékszemélyiség, stb.), akit az ember igénybe vehet, akinek segítségével önmagát szinte bármilyen betegségből képes meggyógyítani, vagy éppen hatalmas tudásra szert tenni, sőt bizonyos értelemben teremteni is. Ezzel az emberben lévő, hatalommal bíró lénnyel az ember kapcsolatba léphet, és annak erejével szinte mindent meg tud valósítani. A kapcsolatba kerülés lépcsői: relaxáció, meditáció, önhipnózis. (Ez a problémánk az iskolákba bevezetni szándékozó relaxációval, és meditációval!) Az ismertetett elmélet lényege világos: elhitetni az emberrel, hogy Te vagy az isten! Mégpedig olyan isten, aki az igaz, élő Istennel való hit kapcsolatot is feleslegessé teszi. Eklatáns példája ennek az alábbi idézet, egy református honlapon olvasható, magát reformátusnak valló professzornővel készített interjúból:

 
– „A biológiai fiatalság megőrzésének egyik fontos eszköze az ima. Imádság közben telomeráz (örökélet-enzim) termelődik, ami védi a sejtjeinket. Az ima mellett nagyon jó hatású a meditáció. A keresztyén meditáció is sokak szemében elítélő címkét kap az egyházban, holott ennek is hosszú története van. Jelentős bibliai üzenetekkel tudunk úgy foglalkozni, hogy ismételgetjük, átcsurgatjuk magunkon. Ismert, egyszerű katolikus meditáció például, hogy minden belégzésre átengedjünk gondolatainkon, hogy Jézus, és minden kilégzésre, hogy Krisztus. Csupán ennyi. Ha ezt egy ideig ismételgetjük, kitisztult állapotba hozhatja a lelkünket. Számos gyógyító hatású üzenetet kaphatunk: „Ne félj, csak higgy”. Elég lehet ennyit ismételgetni, hogy elinduljunk a gyógyulás útján…” (Bagdy Emőke, Interjú, 2013. április 26. Parókia portál)

Mi azt kérdezzük: a bűntől való tisztulásunk, gyógyulásunk csakugyan így működik? Hol van itt a Jézus Krisztussal való hit-kapcsolat szerepe? A keresztyén hit nem varázs-mantrák ismételgetése, hanem személyes hitkapcsolat a feltámadott, élő Krisztussal.

 

3. Az ember bálványozás harmadik területe a mantika, vagy jóslás.

A jóslás lényege, a jövőbe látás, belátás abba a láthatatlan világba, amit az Isten elrejtett az ember elől. A jós tehát, amikor elhiteti a hozzáfordulóval, hogy ő belát a láthatatlan jövőbe, istenkedik. Istenkedik, amikor a halottakkal akar érintkezésbe lépni, amikor bekövetkező szerencséről, vagy balszerencséről ad információt, stb.

Tulajdonképpen ez jóslás lényege, függetlenül attól, hogy milyen szertartás keretében végzik ezt a munkát. Ma már alig számba vehető azoknak a primitív jóslási technikáktól, a tudományos címkével ellátott, sorsra, egészségi állapotra vonatkozó jóslásoknak (diagnózisnak) tarka egyvelege, amiknek során az ember istenkedik. Ennek érzékeltetésére most csak annyit, hogy Párizsban ma, több a jós, mint az orvos! Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy nemcsak a jóslást végző személy a bálványimádó, de az is, aki hozzájuk fordul információért, vagy éppen energiáért.

 

4. A bálványozás negyedik területe a sztárok, a világi-, és vallási celebek világa.

Itt se kell nagyon messzire menni, hogy felismerjük a bálványozásnak ezt a nagy intenzitással növekvő területét. Ennek is a lényege az, hogy embereket isteni tulajdonságokkal ruháznak fel, s olyan imádatban részesítik őket, ami csak a teremtő Istent illetné meg. Imádók milliói várják tőlük ma is boldogságukat. Ahogy növekszik a hitehagyás, az élő Istentől való elfordulás, úgy növekszik az istenként imádott sztárok, celebek és imádóik száma is.

Az emberi kultúrának és szubkultúrának nincs olyan területe, ahol ne találkozhatnánk az istenként tisztelt és imádott celebekkel. Ott vannak ők a tudomány, a politika, a sport, a filmvilág, a sajtó, a pop kultúra, a pornó-világ, és a vallási élet területén egyaránt. Ők posztmodern korunk új istenei, akiket már nyíltan isteneknek nevez a világ, akiket imádnak a tömegek, és akiket minden szégyenkezés nélkül, istennek nevez a legtöbb média.

         Amivel azonban kicsit bővebben szeretnénk még foglalkozni, az, az egyházi celebek világa. Gondolunk itt arra a kérdésre, hogy miként vélekedjünk, az egykor itt élt szenteknek, képeiknek, szobraiknak, holttestük maradványainak a tiszteletére, vagy imádatára?

Kiindulópontunk legyen Isten törvénye, a 2. parancsolat:

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy melyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat!” 2Móz 20,5

Az ó-és újtestamentumot és e parancsolatot megvizsgálva az első, amit le kell szögeznünk az, hogy Isten soha nem adott parancsot szent emberek, vallási vezetők kiábrázolásra. A 2. parancsolatban pedig, megtiltotta azt, hogy az ember kultikus célból (imádat céljából!) képet, szobrot készítsen. Amikor azt olvassuk, hogy pl. a szent ládára angyalokat készítettek, ezt Isten kifejezett parancsára tették. Az is egyértelmű, hogy Isten semmiféle kultusztárgyhoz nem kötötte magát, pl. hiába vitték Éli fiai a szent ládát a harcba, elhagyta őket Isten!(1Sám 4.)

 

Hogy került be mégis a keresztyén egyház életébe emberek, szobrok, képek, ereklyék tisztelete, imádata?  Ezt elég könnyű, és egyben tanulságos is kinyomozni.

         Az első századokban a keresztyének között minden kép-tisztelet, vagy imádat tilos volt, amíg, Kr.u. 380-ban, bekövetkezett a keresztyénség államvallássá tétele. Ekkor kezdődött el az a folyamat, ami mára kiteljesedett. Köztudott, hogy a sok-istent hívő és tisztelő pogány világ kezdetben ellenállt a keresztyénség tanításának. Ennek az ellenállásának legyőzése, és a pogányság megnyerése érdekében, a pogány istenek képei és szobrai keresztyéniesített formában, bekerültek a keresztyénségbe. Így váltotta fel, a pogány Minerva, szűz istennő szobrát és képét Szűz Mária képe, szobra és imádata. Apollónak, a gyógyítás istenének képét és szobrát Szent Sebestyén képe és szobra, Pánnak, a pásztorok és halászok  istenének szobrát, Krisztus szobra és képe stb. És ahogy a pogányok csókolgatták egykor bálványaikat, úgy kezdték most már a keresztyén szentek képeit és szobrait is csókolgatni a hívek.

Ez a folyamat végül oda vezetett, hogy II. Niceai Zsinaton Kr.u. 787-ben hivatalosan is kimondták, hogy tisztelet illeti tömjénnel és gyertyával, Krisztus, Mária, angyalok, szentek képeit, a keresztet, és a díszes kötésű evangéliumi könyveket. Ehhez a folyamathoz kapcsolódott erőteljesen ezeknek a képeknek, szobroknak, tárgyaknak, a csodatévő erejébe vetett hit is.

Mivel ennek a folyamatnak komoly akadálya volt a 2. parancsolat: „ne imádd, és ne tiszteld azokat…”, ezért a 2. parancsolatot a Bibliából vagy kihagyták, vagy lábjegyzetbe tették. Később aztán a képek, és szobrok templomi használatának azt a magyarázatát adták, hogy azok csupán a laikus, olvasni nem tudó egyháztagok képeskönyvei. Közben úgy igyekeztek mindennek teológiai magyarázatot is adni, hogy különbséget tettek az imádat (latreia) és a tisztelet (hiperdouleia, douleia) között. Csak hát elég nehéz elhitetni a Bibliát ismerő emberekkel azt, hogy a Mária, és szentek képei előtt való térdelés, csókolgatás, tömjénezés, gyertyaégetés, és a hozzájuk történő imádság nem imádat, hanem csak tisztelet. A témához tartozik még az is, hogy a Mária, és szentek képeinek, szobrainak imádatát végérvényesen megerősítette a reformáció után tartott Tridenti Zsinat (1563).

Így érthető, hogy az 1562-ben keletkezett 2Helvét Hitvallás és az 1563-ban keletkezett Heidelbergi Káté élesen elhatárolódott a képek, szobrok, szentek imádatától. Lássunk egy idézetet a 2Helvét Hitvallásból:

 

 

2HH. IV. fejezetének címe:

„A bálványokról, vagyis Istennek, Krisztusnak és a szenteknek képeiről

1. Mivel Isten láthatatlan lélek és végtelen lény: ez okból Őt semminemű művészet vagy kép által kiábrázolni nem lehet; tehát nem tartózkodunk attól, hogy az Istenről való képeket, a Szentírás szerint, merő hazugságoknak nevezzük. Megvetjük annakokáért nemcsak a pogányok bálványait, hanem a keresztyének képeit is. Mert bár Krisztus emberi természetet öltött magára, mindazáltal ezt nem azért cselekedte, hogy szobrászoknak és festőknek szolgáljon minta gyanánt. Tagadta, hogy Ő a törvénynek és a prófétáknak eltörlése végett jött alá, (Máté 5,17) a törvényben és a próféták írásaiban pedig tiltva vannak a képek. (2 Móz. 20,4 3 Móz. 19,4 5 Móz. 4,15 Ésa. 44,9) Tagadta, hogy testi jelenléte használna valamit az egyháznak; megígérte, hogy Lelkével mindenkor velünk lesz. (Ján. 16,17) Kicsoda hinné hát el, hogy az Ő testének árnya vagy képe, bármi részben is hasznára volna a hívőknek? És mivel Lelke által bennünk lakozik: ennélfogva Isten templomai vagyunk. (2 Kor. 6,16) De ugyan mi köze van Isten templomának a képekhez? És minthogy a boldogult lelkek és dicsőült égi lények földi életükben mindennemű tiszteltetést visszautasítottak (Csel. 3,12 14,11.15 Jel. 14,7 22,9) és a képszobrok ellen harcoltak: ugyan kicsoda tartaná valószínűnek azt, hogy a dicsőült égi lakosoknak és angyaloknak tetszenének az ő képeik, amelyek előtt az emberek térdet hajtanak, fövegeiket leveszik és más ilyes tiszteletadást nyilvánítanak.

A 2Helvét Hitvallás V. fejezetének címe:

Isten imádásáról, tiszteletéről és segítségül hívásáról az egyedüli Közbenjáró Jézus Krisztus által

3. Annakokáért mi, a dicsőült égi lakókat vagy szenteket sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk, és őket az Atya előtt a mennyekben szószólóink vagy közbenjáróink gyanánt el nem ismerjük. Mert elég nekünk az Isten és a Közbenjáró Krisztus, és azt a tisztességet, mely egyedül Istent és az ő Fiát illeti meg, senki másra nem ruházzuk, mivel nyilván Ő maga mondotta: Az én dicsőségemet senki másnak nem adom. (Ésa. 42,8) Péter apostol is ezt tanítja: Nem adatott más név az embereknek az ég alatt, amely által kellene megtartatnunk, hanemha a Krisztus neve. (Csel.4,12) Akik benne hit által nyugodalmat találnak, bizonyára Krisztuson kívül semmi mást nem keresnek.

Mindazáltal a megboldogultakat sem meg nem vetjük, sem róluk kicsinylőleg nem vélekedünk. Elismerjük ugyanis, hogy ők Krisztus élő tagjai, Istennek barátai, kik a testet és a világot dicsőségesen meggyőzték. Szeretjük tehát, és tiszteljük is őket, mint atyánkfiait, csakhogy nem valamelyes imádással, hanem tisztességes becsüléssel…

4. Még kevésbé hisszük, hogy a megboldogultak ereklyéit tisztelni vagy imádni szabad volna. Azok a régi szentek azt tartották, hogy eléggé megtisztelték halottaikat, ha azok földi részeit - minekutána a lelkük égbe szállott - tisztességesen eltakarították; és minden ősüknek legnemesebb hagyatékaiul tekintették az ő erényeiket, tanításukat és hitüket, amelyeket miképpen az elhunytak magasztalásával ajánlottak: azonképpen önmagok is törekedtek megvalósítani földi életükben. Éppen azok az ősök nem esküdtek másképpen, hanem csakis a Jehova Isten nevére, amint azt az isteni törvény parancsolja, (5 Móz. 10,20) a mely megtiltja az idegen istenek nevére való esküvést. (2 Móz. 23,13) Következésképpen a szentekre kívánt esküt mi sem tesszük le. Annakokáért mindezen dolgokban megvetjük azt a tant, mely a boldogult égi lakosoknak szerfelett sokat tulajdonít.”

5. Hogyan vélekedjünk a Jézus ill. bibliai történetek képi ábrázolásáról

Először is, a Biblia nem utasítja el minden további nélkül a képeket és szobrokat (képzőművészeti alkotásokat), mivel esetünkben az a főkérdés, hogy mire használják azokat az emberek. Pl. a szent sátorból, vagy a jeruzsálemi templomból sem hiányoztak a díszítő elemek, míg a pogány népekkel szemben, az emberábrázolást tiltották

Mai helyzetünket tekintve, a református etikai felfogás szerint, református templomokban, kultikus célból nem szabad képeket és szobrokat elhelyezni. Tehát képek, szobrok, soha nem lehetnek imádat, vagy tisztelet tárgyai. De nem lehetnek szerencsét, gyógyulást, védelmet hozó tárgyak sem!

Vannak műemlék templomok, melyek régen fejedelmek, királyok temetkezési helyei is voltak. Ezek sokszor egyúttal, nemzeti, történelmi emlékhelyek is voltak, amelyekbe azért temetkeztek, mert a háborúk rendszerint megkímélték a templomokat, így ezek a sírok érintetlenek maradtak. Ezek a sírok azonban a protestáns templomokban mindig csak emlékhelyek voltak, és nem a tisztelet, legkevésbé az imádat tárgyai. Tehát, nem sorolhatók az ereklye-kultusz kategóriájába.

         Ami a templomokon kívüli, nem kultikus céllal készült, bibliai személyek, helyzetek, történetek képzőművészeti értékű, képi ábrázolását illeti: a református etika megengedhetőnek tartja mindannak ábrázolását, amit a Biblia látni enged. Ezekben lehet gyönyörködni, de nem imádni azokat. Csodálhatjuk Rembrandt, Dürer és sok keresztyén képzőművész alkotásait, mint az un. vallásos képzőművészet alkotásait, de nem imádjuk őket! Tehát: vallásos képzőművészet: igen! Kultuszkép: nem!

         Más a helyzet, a Jézus ábrázolásokkal. Nem tartjuk véletlennek, hogy Jézusról nem maradt fenn semmiféle korabeli képzőművészeti alkotás! Bár emberként járt közöttünk a Földön, de hozzátesszük: bűntelen isten-emberként! Az is bizonyos, hogy Jézus nem olyan, és nem az, akinek a képzőművészek megformálták. Reá is vonatkozik, hogy amíg dicsőséges testben vissza nem jön, lélekben és igazságban kell Őt imádnunk. Ezért problémásnak tartjuk azokat a filmeket, melyek Jézust, egy arcával is mutatkozó színész (egy bűnös ember) képében mutatják. Ezért tartjuk példaértékűnek a Ben Húr c. filmet, mely csak Jézus sziluettjét, arc nélkül mutatja. Meggondolandó tehát a Képes Bibliák Jézus ábrázolásának alkalmazása is, melyek, ha kínai gyermekeknek szólnak, kínai-, ha színes bőrűeknek, színesbőrű - ha amerikaiaknak, akkor kékszemű, szőke filmsztár- Jézust ábrázolnak. Ha egy gyermek (vagy felnőtt) meglát egy idealizált Jézus-képet, amely soha nem lehet hiteles, megmarad örökre fantáziájában, és ahhoz a belső képhez fog imádkozni. Márpedig az ilyen kép sok embert vezetett már tévútra.

Előadásunkat Dr. J. Douma, neves holland etika professzortól vett idézettel zárjuk:

„Ma is vonatkozik ránk a második parancsolat, éppúgy, mint a többi kilenc. Mind addig, amíg az emberi értelem olyan műhely, ahol a mi mértékünkre szabott istenképek készülnek, addig a második parancsolat mindig Isten Igéjéhez hív bennünket vissza, - ahhoz a képhez, mely folyamatosan össze akarja zúzni a mi saját képeinket Istenről és az Ő tiszteletéről. Mindig vissza a bizonyságtételhez! Ma is érvényes az a szankció, hogy aki nem ezen ige szerint beszél, annak nincs hajnala.(Ésa 8,20.)

Bp. Nagyvárad tér. 2013. május 12                           Dr. Sípos Ete Álmos