Egyház és nemzet

Az Egyház és nemzet egymáshoz való viszonyát is tisztán kell látnunk a gyülekezetépítés szolgálatában, teológiai elméleti alapon is, de az életünkben szüntelenül felmerülő gyakorlati kér¬dések kapcsán is, mivel híveink, legalábbis Erdélyben mind ma¬gyarok. A reformátusság és a magyarság fogalma Erdélyben a történelem folyamán annyira összefonódott, hogy amikor még a diktatúra idején öreg falusi gondnokomnak beszéltem arról, hogy a Református Világszövetségben több mint százhúszmillió refor¬mátus van, akkor csodálkozva kiáltott fel: Tiszteletes úr, nem is gondoltam, hogy annyi magyar él a földön! Ha húsz évvel ez¬előtt megkérdeztük volna az öreg embereinket, hogy milyen nemzetiségű volt Kálvin János, egészen biztosan nagy többsége azt mondta volna, hogy magyar. Még most is, ha a Kárpátokon kívül Ó-Romániában valahol keressük a református templomot, akkor úgy találjuk meg könnyen, ha a helybeli románoktól azt  kérdezzük: Hol van a magyar templom?
Ez a kapcsolódás a kisebbségi sorsban belső előnyökkel és külső hátrányokkal jár. Híveink a sokszori elnyomatás alatt a hit és az etnikai hovatartozás érzésének kettős kapcsolódásával ke¬restek otthont templomainkban. A mindenkori államhatalom pe¬dig tudva, hogy aki református, az magyar is, kettős erővel igye¬kezett elnyomni egyházunkat. Különböző pártok képviseletében álló mindkét államelnök szájából személyesen hallottam a meg¬jegyzést, hogyha a kisebbségi egyházaknak visszaadják az elvett épületeit, akkor minden erdélyi város központjában az összes épület a magyarok kezébe jut, és azoknak a szervezeteknek, amelyek most használják azokat, majd nem lesz hova menniük. Történt pedig ez azokban az években, amikor az államegyháznak számító ortodoxok külön rendeletekkel olyan épületeket kaptak, amelyek korábban nem is tartoztak hozzájuk.
Református és magyar identitásunk tehát, különösen a ki¬sebbségi helyzetben, történelmi okok miatt szorosan összetarto¬zik, és a történelem ismerete nélkül ez az összetartozás nem ért¬hető. Külföldi testvéreink ezért ezt természetesen nem is értik, kívülről fel sem foghatják, mert nem élték át. Évek tapasztalata kell ahhoz, hogy helyzetünkéi megértsék. Ezért naiv tudatlanság¬gal, a tapasztalat bölcsessége nélkül, amikor erre a kérdésre ke¬rül a sor, bennünket könnyen nacionalizmussal vádolnak.
Mi az evangéliumi állásfoglalás az Egyház és nemzet vi¬szonyában? Mi magyar történelmi Egyház vagyunk. Történelmi helyzetünk, nyelvterületünk, közös sorsunk következtében a mi elsődleges feladatunk a valós körülmények között élő népünket Isten népévé tenni, és sokszori nehéz helyzetében védelmezni, segíteni. „Ha pedig az atyafiak (...) szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, és azt mondja nékik valaki, tiköziiletek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nékik, amire szüksége van a testnek, mi annak a haszna?" (Jak. 2,15-16) - mondja Jakab levele. Híveinknek tehát az anyagi gondjait is meg kell látnunk, és abban segítenünk kell. A kisebb¬ségi sors anyagi gondjai azonban nagyon sok esetben a kisebb¬ség hátraszorításából származnak. Ezért kötelességünk küzdeni nemzetünk kisebbségi jogaiért is. (Amelyek mint előbb láttuk, sokszor összefonódnak egyházunk visszaszorításával, és így a vallásszabadság kérdésével is.) Egyházunk a történelem folya¬mán ezt a kettős feladatot igyekezett betölteni.
 
Bármit is mondanak rólunk, nemzeti hovatartozásunkat nem szabad szégyellnünk. Aki szégyellj, érdekből, félelemből megta¬gadja szüleit, hitét, nemzetéhez való tartozását, önazonosságát, az nem méltó arra, hogy embernek neveztessék. Pál apostol sem szégyelli, hogy szereti népét, amikor így írt: „Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint: akik izraeliták... " (Róm. 9,3). Nacionalizmus, sovinizmus volt ez? Kevésbé mondhatjuk, hiszen Pál, mert Izrael nem fogadta el, a pogányok apostola lett. (De először az izraeli zsinagógákban próbálkozott.) Egyszerűen  szerette a népét, haláláig nem tagadta meg, és nem szégyellte megvallani, hogy ehhez a néphez tartozik, még akkor is, ha az Krisztust visszautasította. Ha Pál nem szégyellte nemzetét, ne¬künk sem kell szégyellnünk. Ha Pálnál ez nem volt sovinizmus, nálunk sem az. Krisztus sírt Jeruzsálem felett. Miért sírt? Mert közel állt a szívéhez, szerette és sajnálta. Miért csak Jeruzsálem felett sírt? Mért nem sírt a Római Birodalom vagy Pompeji felett vagy más, későbben elpusztuló városok felett? Hiszen azok sor¬sát is látta előre. Mert akkor és ott azt a Jeruzsálemet siratta, amelyiket meg akart menteni, amelyiket szeretett, és amelyik nem hallgatott reá. Amelyik az Ő földi népének fővárosa volt. Akkor soviniszta vagy nacionalista volt Jézus? Akkor is az volt, mikor működése elején egy adott pillanatban azt mondta: „Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt. 15,24)? Dehogy volt soviniszta vagy nacionalista. Isten Fia volt, aki meghalt a kereszten az egész világért, de közben nem tagadta  meg és szerette azt a népet, és azt a várost, amelyhez testileg tar¬tozott. Akkor szabad szeretnünk nekünk a népünket, a szülőföl¬dünket, a városunkat? Persze hogy szabad. Istentelen nacionaliz¬mus ez? Nem, hanem szentírásbeli útmutatás.
A kérdés csak az, hogy miképpen kell szeretnünk. Hogy szolgálatunkban, igehirdetésünkben, egész magatartásunkban hogyan csapódik le ez a szentírásbeli útmutatás. Ha igehirdetésünkben kicserélnénk az Evangéliumot a nemzeti eszmével, hangzatos nemzeti populizmussal, valóban nacionalisták len¬nénk, és valójában népünket csapnánk be. Elrabolnánk tőle azt, ami valóban meg tudja tartani: Az Isten közelségét. A tiszta ige¬hirdetésben, az istentisztelet alkalmain mennyei erők áradnak. Egy annyiszor összetört népei, különösen a kisebbségi sorsban, de másutt is, csak mennyei erők tudnak megtartani. Ezek pedig csak a Krisztus-követés útján, a Szentlélek áradásának csodájá¬ban találhatóak. Elsősorban Isten és hivatása, de saját népe ellen is vétkezik az a lelkipásztor, az az Egyház, amely mennyei erők áradása helyett emberi eszmékkel (legyenek bár azok a legtöké¬letesebb emberi eszmék) próbálja a rábízottakat megtartani. Ki¬cserélni az istenit az emberivel, ez a legnagyobb vétek és a leg¬nagyobb ostobaság lenne.
Akkor nemzeti kérdéseinket, sorsunkat ne is említsük ige¬hirdetésünkben? Ez óriási tévedés lenne. Isten nem azért adta az Ő Igéjét, hogy az üres éjszakába hulló fénycsóva legyen, hanem célba találó reflektorfény, útmutató világosság minden lélek, minden család és minden nemzet számára. A mi nemzetünk szá¬mára is. Népünk minden gondját, bűnét, szenvedését, küzdelmét meg kell világítania az Igének. Igehirdetésünkben benne kell le¬gyen egész sorsunk, múltunk és jövendőnk, de az Isten oldalá¬ról. Azt kell keresnünk, megtalálnunk, hogy sajátságos sorsunk¬ban nekünk mint nemzetnek, most, ebben az időben, mit üzen Is¬ten. Szeretnünk és szolgálnunk kell ezt a nemzetet, mert részesei vagyunk, és ezt bízta reánk Urunk. De Isten szolgálatában és Is¬ten szerint kell szeretnünk és szolgálnunk. Szolgálatunkban nem a nemzeti eszme kell hogy átalakítsa az Evangéliumot, hanem az Evangéliumnak kell átalakítania, átsugároznia a nemzeti eszmét, hogy nemzetünk ne csak nemzet, hanem Istenhez tért nemzet, Is¬ten nemzete legyen, és így betöltse hivatását.
A nemzet olyan, mint a gyümölcsfa. Gyökereit történelmi múltjába ereszti, talajából tápláló nedveket szív fel, de eltorzul,
 
meghal fénysugár nélkül, és nem tud gyümölcsöt teremni soha. Ha azonban rásüt a nap, a gyümölcsfában megindul a fotoszinté¬zis csodálatos folyamata. A gyilkos szén-dioxidból éltető oxigént szabadít fel, cellulózát, szenet termel növekedése és a jövendő számára, valamint tápláló gyümölcsöt terem. Ami a gyümölcsfá¬nak a napsugár, az a nemzetnek Krisztus Evangéliuma. Bennün¬ket, lelkipásztorokat, és az egész Anyaszentegyházat azért ren¬delte Isten, hogy ez a mennyei fotoszintézis az egyes lelkekben s a nemzetünkben is végbemenjen. Ezt nem érteni, kicserélni, el¬sikkasztani vagy tapasztalatlan naivsággal kívülről bírálni, leg¬enyhébb esetben ostobaság.
Hogyan viszonyuljunk a többi nemzethez? Egy nagy tömb¬ház sok lakásában különböző családok élnek. Képzeljük el, hogy egy ilyen lakásban lakunk. Keresztyének vagyunk, tehát reánk igazán érvényes a parancs, hogy szeresd felebarátodat, mint ma¬gadat. Magától értetődik tehát, hogy igyekszünk szomszédainkat megismerni, ha bajban vannak, segítünk rajtuk, kedvesek va¬gyunk egymáshoz, vendégségbe is meghívjuk őket, egyszóval, ami rajtunk áll, mindent megteszünk, hogy szeretetben és békes¬ségben éljünk. Ettől függetlenül azonban tudjuk, hogy elsőrendű felelősséggel családunknak tartozunk. A saját gyermekünknek veszünk ruhát, cipőt, neki terítünk asztalt, az ő iskolai eredmé-nyei felől érdeklődünk, őt fenyítjük meg, ha rosszat tett, mert ő van reánk bízva. A szomszéd gyerek elsősorban a szüleire van bízva, róla nekik kell gondoskodniuk. Természetesen, ha valami nagy baj, nyomorúság van a szomszédban, akkor segítünk rajtuk is. Kedves vagyok a szomszédokhoz, de azért az én feleségemet jobban szeretem, mint a szomszédét, és az én feleségemmel fek¬szem le este, nem a szomszédéval, egyszerűen azért, mert ez az én feleségem, neki esküdtem hűséget. Őt, és a családomat bízta rám elsősorban Isten.
Ez a helyes viszony a Nagy Tömbház családjai, azaz a világ különböző nemzetei között is. Ahhoz, hogy jó keresztyének legyünk, nem kell elveszítenünk az identitásunkat, megtagadni azt, hogy kik vagyunk. Sőt csak akkor tudunk igazán jó keresztyének maradni, ha érezzük a felelősséget a mieink iránt, ha úgy segí¬tünk másokon, ha úgy szeretünk vagy tisztelünk másokat, hogy a mieinket nem tagadjuk meg. Ha pedig a mieinket elnyomják, kö¬telességünk küzdeni szabadságukért, mint ahogy kötelességünk lenne küzdeni mások szabadságáért, ha azokat a mieink nyom¬nák el. Mi ezt itt Erdélyben különösképpen megtanultuk, emlé¬kezve szabadságharcos fejedelmünk Bocskai István szavára: Tiszteljük azt, ami a másé, hogy megtarthassuk azt, ami a mienk.