Egyház és iskola - lelkipásztor-tanár viszony

Az ember-, a gyülekezet- és a nemzetnevelés terén a már uralomra jutott médián kívül az Egyháznak és az iskolának van legnagyobb jelentősége. A kettő között azonban lényeges lehető¬ségbeli különbség van. A gyülekezet egy tóhoz hasonló, amelybe belefolyik egy kis patak, a keresztelés, és kifolyik belőle egy má¬sik: a temetés. A lelkipásztornak és munkatársainak feladata a ta¬vat tisztán tartani. Ez óriási feladat. Az iskola azonban olyan, mint a forrás, amely által, állandóan új és új vizek ömlenek a fo¬lyóba.
A templomba csak az jön el, aki akar. Az iskolába minden¬kinek kötelező elmennie. Nyolc, kilenc vagy tizenkét éven át a gyerekek életük legfogékonyabb korában fél napjukat az iskolá¬ban töltik. Legnagyobb nevelői lehetősége az iskolának van. Ak¬kor is nevel, ha nem nevel. Akkor a semmire nevel. Minden is¬kolának légköre van. Ez a légkör körülveszi a gyermekek életét, beléjük szívódik és bennük marad. Az iskola nevelése legtöbb¬ször megfoghatatlan. Irracionális csatornákon át is működik. Egy tanár erkölcsi tartása, hite vagy hitetlensége átvilágít az előadá¬sain is. A gyermekek lelkében ott marad egy-egy elejtett meg¬jegyzése, amelyet nem felejtenek el, és ez nagyban hozzájárul egyéniségük kialakulásához. Éppen úgy, mint a lelkipásztor, aki az empátia útján bejárja hallgatói lelkét, a tanárok nyoma is ott marad diákjaik szívében. Ha akarják, ha nem, lényüknek ösztön¬ző vagy bénító darabja ott marad a gyermekek vagy ifjak lelke mélyén. A tanárok nevelői felelőssége ezért óriási. Az induló életek forrásánál állnak, és munkájukkal, lényükkel tisztíthatják, vagy egy életre beszennyezhetik a forrásvizet. És amilyen a for¬rás, olyan lesz a patak. Amilyenek a források, olyan lesz a folyó. Amilyen az iskola, olyan lesz a nemzet. A felekezeti iskolák szervezésének, működésének ezért van óriási jelentősége.
 
Persze most sokkal nehezebb tanárnak lenni, mint a diktatú¬ra előtt. Akkor megolajozott, jól működő gép volt a felekezeti is¬kola, a református kollégiumok és falusi iskolák szinte maguktól vihették tovább azt a szellemiséget, amelyet évszázadokon át megörököltek. A gyermek református elemiben tanulhatta a be¬tűvetést, református kollégiumban vette át a tudományok kulcsa¬it, évszázadok harcainak, felelősségének, kötelességtudásának, összetartozásának, hitének levegőjét szívta magába, és amikor elvégezte az egyetemet, oda ment vissza tanítani, ahonnan elin¬dult. Saját tapasztalatból ismerte felekezeti iskolájának minden hibáját és érdemét. Azt a légkört, ahonnan elindult és ahova visszatért, nem helyettesítheti ma az állami iskolában tartott heti egy vallásóra.
Egyházunknak azonban van rossz öröksége is: a lelkipász¬torok és a tanítók között sokszor létező meg nem értés, feszült¬ség, sőt vádaskodás. Az emberi bűnből, a bennünk lévő ó-emberből fakadó magatartás volt ez, mélyen megzavarva az egészséges gyülekezetépítés lehetőségét. Ha híveink azt látják, hogy mi sem tudjuk szeretetben elviselni egymást, akkor a gyülekezet nevelé¬sére elvész erkölcsi alapunk. Sajnos a lelkipásztor és a kántorta¬nító közti régi ellentétek sok helyen kezdenek ismét kiújulni a lelkipásztor és a vallástanár között. Ahol ez így van, ott kilenc¬ven százalékban ennek az emberi kicsinyesség vagy az anyagi irigység az oka, ami nem méltó sem egyházunkhoz, sem lelki¬pásztori vagy tanári mivoltunkhoz. Ilyenkor Krisztussal és a sa¬ját lelkünkkel kell becsületesen szembenéznünk és megtérnünk ebből az ó-emberi tévelygésből.
Azzal is számolnunk kell, hogy idősebb tanáraink olyan korban jártak iskolába és egyetemre, amely az ateizmusra nevel¬te őket. A tantárgyak tartalmát illetően sok minden beléjük rög¬ződhetett, másfelől pedig nem is volt lehetőségük hitben élni, a diktatúra alatt templomba járni, vagy elsajátítani más világnéze¬tet is a XX. század materialista világnézetén kívül. Ezt, és az
 
egész tanári kar jelentőségét, valamint az együttmunkálkodás feladatát tekintetbe véve, be kell vezetni a tanárokkal tartott kö¬zös bibliaórát. Fontos, hogy ezek az alkalmak nem hivatalos, ha¬nem baráti légkörben menjenek végbe, ahol a közös nevelés sok, szívünkön fekvő kérdését is meg lehet beszélni. A templom és az iskola egyházi és nemzeti életünk olyan két pillére, amelyet, ha élni akarunk a közös felelősség és építő szeretet ívének kell összekötnie, hogy belőle híd épüljön a jövendő felé.