Családnevelés

Társadalmunk és így gyülekezeteink legkisebb élő sejtje a család, komoly veszélyben van. A válások nagy száma és a min-dennapi élet is tanúskodik erről. Igehirdetéseinkben, pasztorációs munkánkban különböző evangelizációk alkalmával mindig ki kell erre térnünk. Ez azonban már részben elkésett segítség. Mint mindenben, itt is a megelőzés a legfontosabb. Már vallásórákon kell beszélnünk a családalapításról, hiszen az azon résztvevő gyermekeink benne élnek a család jó vagy rossz légkörében, és a kérdés nem idegen előttük. .A konfirmációi előkészítésben, az if-júsági órákon erre ismét ki kell térnünk. Jó utat kell mutatnunk a párválasztás kérdésében is. Minden álszent vagy naiv vélemény ellenében ki kell mondanunk, hogy nem szerencsés a vegyes há-zasság. Ez a dolognak azonban csak az egyik oldala. A másik az, hogy szervezzünk evangéliumi alkalmakat, kellemes együttléte-ket, szórakozásokat is ifjaink számára, ahol megismerhetik egy-mást. Ezekről a kérdésekről már volt szó az előbbiekben a fiatal házasok bibliakörének és a házassági évfordulók találkozásainak taglalásánál. Itt külön cím alatt csak fontossága miatt hívjuk rá fel a figyelmet. Nyugaton sok helyen tartanak családi istentiszte-leteket is, éppen ennek e kérdésnek a hangsúlyozása érdekében.
A családnevelést is a megelőzéssel kell kezdenünk. Ennek első fontos lépése a jegyesbeszélgetés. A családlátogatások al-kalmain is lehetőség adódik arra, hogy ezekre a kérdésekre rátér-jünk. Ne szégyelljük tapintatosan megkérdezni, hogy gyakorol-ják-e az esti kölcsönös megbocsátást és kibékülést. Valóság-e életükben az Ige: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokon" (Ef. 4,26). Hogy szoktak-e otthon Bibliát olvasni. Az öntudatos református keresztyén családmo-dellnek jellemzője az otthoni bibliaolvasás, valamint az étkezés
 
előtt és után való imádkozás. Tegyük világossá, hogy az asztali imádság nagyobb közösségben, esetleg vendégek jelenlétében vagy vendéglőben sem szégyen. Az a szégyen, ha nem merjük megvallani hitünket.
Még a diktatúra idején történt, hogy egy városi pártaktivista kiment falumunkára, és egy öreg székelyhez szállásolták be, aki az asztalnál evés előtt imádkozott. Az aktivista gúnyosan megje-gyezte: modern emberek már nem szoktak az asztalnál imádkoz-ni. — Akkor az én két ökröm igen modern nevelést kapott — felel¬te az öreg székely —, mert azok sem imádkoznak sohasem evés előtt. Valahogyan ez a helyzet az evés előtti imádsággal, amely¬ben példaképünk az Úr Jézus és nem az ökrök kell, hogy legye¬nek. Igaz, hogy a mai rohanó életben nincs mindig együtt a csa¬lád, de amikor együtt van, részben vagy egészben, akkor együtt, amikor külön, akkor külön-külön kell imádkozni. Az asztali imádság elsősorban hálaadás azért, hogy van mindennapi elede¬lünk, de megköszönése annak is, hogy egyáltalán enni tudunk, hiszen vannak nagybetegek, akik nem tudják magukhoz venni az élelmet sem, és vannak nyomorgók, a világ ezrei, akik éhen hal¬nak ma is. Azonkívül, ha meghívjuk asztalunkhoz Jézust, ott már más lesz a hangulat, mint nélküle lenne. Már nehezebb vesze¬kedni, káromkodni. Ha szívből mondjuk el, valami szép békes¬ség terül az asztalunkra. Ezért van néhány holland gyülekezetben szokásban, hogy az étkezésnél egy terítékkel többet tesznek az asztalra, jelképesen arra utalva, hogy Jézus is ott van.
Öntudatosítsuk azt is a szülőkben, hogy mit jelent gyerme-keiknek a szép gyermekkor. A konfliktusokkal, veszekedéssel, félelemmel, szeretetlenséggel tele gyermekkor viszont egész éle-tükre szólóan sebeket hagy a lelkükben. Beszéljünk arról is, hogy a család békéjének megőrzésében milyen nagy szerepe van a templomlátogatásnak. Ne csak hívogassuk híveinket, ha¬nem mondjuk is el nekik, hogy miért kell templomba járniuk.
 
Egy régi történet beszél arról, hogy volt egyszer egy fiatal-ember, aki rendszeresen járt templomba, de már szerdára, csütör-tökre mindig elfelejtette, hogy miről is szólt az Ige. Komoly problémája lett, hogy érdemes-e templomba járnia, ha úgyis elfe-lejti a prédikációt. Élt az erdőben egy öreg, bölcs ember, elhatá-rozta, hogy elmegy hozzá és megkérdezi. A kérdésre az öreg ezt válaszolta: mindjárt megmondom neked, csak előbb légy szíves, szaladj le a patakra, és hozz egy kosár vizet. A fiatalember szé-gyellte mondani, hogy nem lehet, lement, megmerítette a vessző-kosarat, és visszajött vele. Kifolyt a víz — mondta. — Nem baj, próbáld meg még egyszer. — Ismét ugyanaz volt az eredmény. Az öreg még vagy tízszer visszaküldte, mire a fiatalember el-vesztette a türelmét: Minek tetszik engem mindig visszaküldeni, hát nem tetszik látni, hogy kifolyik a kosárból a víz? — Mire az öreg így felelt: igen, a kosárból a víz kifolyt, de nézd meg, mi¬lyen tiszta lett a kosár. — Ezért kell templomba járni. Az Ige átfo¬lyik a lelkünkön, s bár elfelejtjük, mégis megtisztul tőle a lel¬künk. És nem tud tisztán maradni a lelkünk kosara csak úgy, ha újra meg újra megtisztul, mert az élet sok idegessége, gondja, baja, bűne mindig összepiszkolja. A lelkünk megfakul, eldugul, elszürkül. Eltűnik a kedvesség, a mosoly is, a jókedv is, üres lesz. Le kell menni a patakra, hogy átmossa az Ige vize.
A családnevelés konkrét beindító lépése a jegyesbeszél-getés.