A felderítés

A presbitérium a gyülekezet idegrendszere. Ez nem elméleti megállapítás, hanem gyakorlati valóság. Ahogyan az idegrend¬szer és a vérkeringés minden sejthez eljut, és segíti azokat funk¬ciójuk betöltésében, úgy kell a presbitériumnak is eljutnia a gyülekezet minden családjához. Hogy ez megvalósuljon, ahhoz elő¬ször fel kell deríteni a gyülekezetet. Ez a munka természetesen elsősorban a nagyobb és a nem tiszta református lakosságú településekre vonatkozik. Azt a falusi gyülekezetet, amelyikben a lelkipásztor a gondnokkal együtt gondolatban végigjárva mindenkit meg tud nevezni, nem kell felderíteni, de a többit igen. A gyülekezet felderítése az egyik legnehezebben felvállalt, de leg¬fontosabb munka, ami a település összes református lakosainak összeírását jelenti. Gyakorlatban ez úgy történik, hogy a presbi¬tériummal és az arra vállalkozókkal a tennivalókat közösen megbeszélve, kijelölünk egy napot és egy vagy több utcát felosztunk a jelentkezők között, majd kettesével elindítjuk őket. Nem adunk nekik semmiféle kimutatást, hanem minden párnak adunk egy lebélyegzett füzetet, amelynek belső oldalára hivatalos megbí¬zást ragasztunk. Megbízottjaink pontosan kell tudják, hogy mit mondanak, ezért előzőleg részletesen felkészítjük őket. Először is bocsánatot kérnek a zavarásért, majd vezeték- és keresztnév¬vel bemutatkoznak, elmondják, hogy melyik református gyüle¬kezet presbiterei, és hogy a reformátusokat szeretnék összeírni. Ezért megkérdezik a háziakat: véletlenül nem reformátusok-e. Ha eddig nem voltak felvéve, kívánnak-e a gyülekezethez tartoz¬ni? Igenlő válasz esetén felveszik az adatokat azoknál is, akik eddig is már egyháztagok voltak, mert nem biztos, hogy van ki¬töltött családlapjuk. A családlapon a következő adatoknak kell szerepelniük: utca, házszám, a szülők és gyermekek neve (az anyánál a leánykori név is), születési hely és idő, keresztelés he-lye, ideje, vallása (A nem református családtagokat is felírjuk, hogy fogalmunk legyen a család összetételéről.), hol, mikor konfirmált, a szülők hol, mikor esküdtek polgárilag, egyházilag (ha vegyesházasok, melyik felekezetnél) és végül, hogy alkalom-adtán fogadják-e a Lelkipásztor látogatását. A látogatás alkalmá¬val ne vitatkozzanak, ne akarjanak senkit sem erőszakkal meg¬győzni, ne maradjanak sokáig. Szerények, kedvesek, udvariasak legyenek. Búcsúzóul hagyjanak ott egy bibliajelzőt, amelyen egy Ige van, és a hátlapján az egyházi iroda neve, a nyitvatartási idő, a lelkipásztor neve, a templom helye és az istentiszteletek ideje van felírva. Ha a meglátogatottak nem kérdezik, anyagi kérdése¬ket ne említsenek. Ha érdeklődnek az egyházfenntartói járulék után, arról tájékoztatni kell őket, de azt visszamenőleg semmi szín alatt ne kérjék. A legfontosabb, hogy a látogatásnak szeretet és kedvesség utóíze legyen. Elmenetelkor kívánják Isten áldását életükre, és hívják a templomba őket. A látogatás ajánlatos ideje de. 9-12, du. 4-8 óra. Ha délelőtt nem találjuk otthon a családot, akkor délután bizonyára lesz valaki otthon.
 
A felderítés az egyik legfáradságosabb, de ugyanakkor leg-áldásosabb munka. Ahol ezt nem végzik el, ott — különösen a vá¬rosi gyülekezetekben — a lelkek százai vagy ezrei vesznek el. A faluról vagy más településről beköltözött sokszor nem is tudja, hogy hol van az a templom vagy parókia, amelyhez tartozik, vagy, ha tudja is, zavarja az, hogy nem tudja, hol illik helyet fog-lalni, hol ülnek a nők, hol a férfiak, hol a presbiterek stb. Ezért nehezen indul el a templom felé. és ha elindul is, nem biztos, hogy be fog menni. Ez a kérdés sokkal komolyabb, mint gondol-nánk. Az egyik vidékről beköltözött, később nálunk presbiterré lett egyháztagunk mondta el, hogy beköltözése után egyik vasár-nap elindult a templomba. Pár percet késett, a gyülekezet már énekelt, és ő szégyellt bemenni. Éppen vissza akart fordulni, amikor jött egy másik elkéső, aki a karzatra ment fel, így ő is utánaindult. Lehet, hogy ha nem jön az a másik, akkor haza¬megy, és a sikertelen kísérlet után nem indul el újra, vagy másfe¬lé megy. (A felesége szombatista befolyás alatt állott.)
Fel nem keresett híveink lelke kihűl. A régi közösségük tra-díciós vonzása elvesztésével lelki gyökértelenekké válnak. Nagy részüket azok a szektások viszik el, akik felkeresték őket, más részüket a közöny, a szekularizáció kebelezi be. Ebből a szem-pontból a legveszedelmesebb a szórrványok, a városi települések vagy a nagyközségek helyzete. Szórványainkban fájdalmasan sok lelket veszítünk el, de a szórványveszteség az egyház egészét nézve csak olyan, mint amikor valakinek súlyosan megsérül valame¬lyik végtagja. A városokban elkallódó híveink által okozott vesz¬teség olyan, mint a belső vérzés. Kívülről nem látszik, de töme¬ges vérveszteséggel jár. A szekularizációs térhódítás az urbani¬záció idején fel nem keresett híveinknél következett be.
A magyarországi népszámlálás megdöbbentő adatokkal szolgál e jelenségre, ahol durva kerekítéssel ugyanannyi az egy-házon kívüli, mint a református. (Református 15,9 %, egyházon kívüli 14,5% és 10,1% nem kívánt válaszolni.) Budapesten
120 000-rel több az egyházon kívüli, mint a református, Debre-cennek, a „Kálvinista Rómának" ma már fele sem református, és a 296 000 lelkes városban 65 000, több mint a reformátusok fe¬le, egyházon kívüli. Terhelő adat a református egyházra nézve, hogy az egyházon kívüliek zöme a református többségű Tiszán¬túlra esik. Így aztán meg is változott az az általánosan elfogadott arány, hogy Magyarországon a lakosság egyharmada protestáns, kétharmada katolikus. Ma már egyházi viszonyításban csak egy-negyede protestáns és háromnegyede katolikus. Ha pedig az összlakosságot nézzük, annak csaknem egészen egyötöde a pro-testáns. Egyházunk valahol elaludt. Ideje lenne felébrednünk végre, mert biztos, hogy az Anyaszentegyházat a világ kezdeté¬től fogva a világ végezetéig Isten Fia gyűjti és oltalmazza (H. K. 54.), csak éppen nem biztos, hogy a történelmi magyar Reformá¬tus Egyház mindig meg fog maradni. Mert ha missziójában hűt¬len, munkájában kényelmes, maradi és betokozódó lesz, akkor Isten majd választ helyette egy másik élő lelkű egyházi közössé¬get, amely majd elvégzi a reá bízott missziói munkát. Amikor Kr. u. 70-ben Titus csapatai ostromolták Jeruzsálemet, a zsidók meg voltak arról győződve, hogy Isten majd megvédi a templo¬mot, mert az az övé. Isten pedig engedte lerombolni a templo¬mot, sőt a Mk. 12,1-12 szerint elvette tőlük a megbízatást és má¬soknak adta. A kialakuló új világrendben, a digitális technika, az áramló távközlések idején vallási piacnak nevezik azt az új hely¬zetet, amelyben, bármennyire is értékesek a múlt hagyományai, a misszió nélküli egyház nem tudja felvenni a harcot az ezernyi szektával, tévhittel, közömbösséggel és elpusztul. Titus seregei Jeruzsálem kapui előtt állnak. Magyarország egynegyede rész¬ben öntudatosan egyházon kívüli, részben nem tudja, vagy nem akarja megmondani, hogy tulajdonképpen micsoda is. Minden¬esetre nem hitvalló református. Egy ország negyedrészéért érde¬mes lenne misszióra indulni. Sajnos ennek az elhatározásnak nyoma sem látszik a mai magyarországi egyházi stratégiában.
 
Vegyük még azt is hozzá, hogy a Magyarországi Református Egyházban sokkal kevesebb név szerint számon tartott egyház¬tag van, mint amennyi a népszámlálás adataiban szerepel, mert a legtöbb gyülekezetnek nincsen rendes, családkönyvi adatokon nyugvó nyilvántartása. Azonkívül különösen a nagyobb települé-seken sok olyan, magát még reformátusnak valló lélek van, aki nincs beszervezve-a helyi gyülekezetbe. (Ez kisebb arányban ér-vényes a határokon kívüli többi magyar református egyházra nézve is.) Sajnos, ezek felkeresése is késik, talán addig, ameddig majd ők is egyházon kívüliek lesznek, vagy valamilyen szektá-hoz fognak tartozni. Esetleg egyszerűen csak kihűl a lelkük. Az a lelkipásztor, aki nem szervezi meg a lelkek felkutatását, és nem végzi a családlátogatást, az olyan halászhoz hasonló, aki a parton ül, és várja a halakat, hogy azok kiugorjanak hozzá a partra és aztán elbeszélgessen velük. Krisztus nem azt mondta a tanítvá-nyainak, hogy üljetek az irodában vagy otthon, hanem elküldte őket, hogy házanként keressék fel a családokat, és hirdessék ne-kik Isten országát. A pszichológus megteheti, hogy a fogadószo-bában üljön, és elbeszélgessen azzal, aki hozzá fordul. Neki ez a foglalkozása. A lelkipásztornak azonban Krisztustól kapott kül-detése van: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden né-peket" (Mt. 28,19). Ez az „elmenvén" szó szerint is értendő. Eb-ből született Pál apostol térítői útja, ennek értelmében jött Gellért püspök Magyarországra, hogy pogány őseinket Krisztushoz ve-zesse, és ennek értelmében indult Babos Sándor is Erdélyből Kí-nába. A sort folytathatnánk tovább, de most magunkkal is foly-tatnunk kellene. Mert vétkezik az a lelkipásztor, hűtlen és ha¬nyag szolga az, aki az „elmenvén" helyett az „itthon ülvén"-t vá¬lasztja. Ez az elmenvén természetesen vonatkozik a presbitéri¬umra is, hiszen a presbiterek is a gyülekezet felelős vezetői. Ne¬kik kell azt is biztosítaniuk, esetleg új irodai munkaerők bevoná¬sa által, hogy a lelkipásztornak is ideje legyen a családlátogatás¬ra. Nem kell itt félni az anyagiaktól. Az a gyülekezet, amelyet a családlátogatások megmozgatnak, anyagilag is bőségesen megté-ríti a ráfordított időt.
Természetesen, a felderítő munkának sok önigazolásként felhozott és sok valós akadálya van. Mai modern világunkban már illik az embereket előbb telefonon megkérdeni, hogy meg szabad-e látogatnunk őket — hangzik a leginkább ürügyül felho-zott válasz. A parlamenti választások előtt azonban mégis elin-dulnak az illetékesek, és elhordják a kopogtató cédulákat. Elvi-szik, mert el akarják vinni. Van bátorságuk és önbizalmuk is hozzá. Nem az ürügyül felhozható illemszabályokat, hanem az ügyet nézik. Isten kopogtató céduláit sem szabad szégyellnünk. Legyen legalább annyi bátorságunk, önbizalmunk és az ügy irán¬ti hűségünk, mint a politikai pártok kopogtatócédula-hordozói¬nak. Biztos, hogy ez nem könnyű feladat, és akadályai is vannak. De annak a négy embernek sem volt könnyű dolga, akik béna társukat vitték hordágyon Krisztushoz, és a sokaság miatt nem tudtak hozzáférni. Megnyugtatva lelkiismeretüket vissza is for-dulhattak volna, mondván, hogy nem lehet. Azt is tudták, hogy nem illik lebontani a másik ember háza tetejét, de mégis megtet-ték, mert mindenáron meg akarták Krisztust kérni, hogy gyógyít¬sa meg a betegüket. Azért voltak találékonyak, mert szeretet és hit volt bennük. És Krisztus nem rótta meg őket illetlen háztető¬bontó találékonyságukért, hanem „látva azoknak hitét" meggyó¬gyította a beteget. — Beteg az embervilág, és benne a mi magyar népünk is. A gyülekezet felderítésénél, a lelki elveszésbe indulók megtalálásánál nem az önigazoló „nem lehet"-re, hanem a bete¬get vivő négyek Lelkületére van szüksége a világnak és benne a mi Anyaszentegyházunknak is. Ahol a presbiteri körzetek jól működnek, gyakorlat az is, hogy az illetékes presbiter értesíti a családot, megbeszélve velük, hogy melyik napon, délelőtt vagy délután, jön látogatóba a lelkipásztor. Ehhez azonban az szüksé-ges, hogy a lelkipásztornak legyen heti két kijelölt napja, délelőt¬ti, délutáni rögzített órával, amikor semmi mást nem végez, csak
 
családlátogatást, mert a bejelentett és elmaradt látogatás tönkre-teszi a lelkipásztor szavahihetőségét és a családlátogatás jelentő-ségét.
Az evangéliumi emberhalászatban nem parton ülő, egyéb-ként kedves tereferélő pecázókra, hanem a tengerbe vetett halom, a zavaros, átláthatatlan mély vizeket érő, nagy kerítőhá¬ló hűséges halászaira van szükség, akik felszínre hozzák azokat, akik maguktól talán sohasem jönnének ki a partra. Nem könnyű munka, de mégis gyönyörűséges, mert Isten különösképpen megáldja ezt. Megáldja gyülekezeti és megáldja személyi vonat¬kozásban is.
Amikor a kommunista diktatúra idején megválasztottak a Marosvásárhelyi Gecse utcai Egyházközségbe, a gyülekezetnek 6800 számba vett híve volt. Egyházi törvényeink szerint ebbe beletartoztak a megkeresztelt kisgyermekek is. A presbiteri órák gyümölcseként elhatároztuk a gyülekezet felmérését. Annál is inkább sürgető feladat volt ez, mert az urbanizáció következté¬ben nagy építkezések folytak. A munkába bevontuk az arra haj-landónak és képesnek ígérkező egyháztagokat.
Az eredmény megdöbbentő volt. A gyülekezet bejárása után kiderült, hogy nem 6800-an, hanem 12 500-an voltunk. 2500-ból karöltve a szomszéd Alsóvárosi Gyülekezettel szerveztünk egy új, 5000 lelkes egyházközséget (persze ez az akkori körülmé¬nyek között nem ment olyan egyszerűen), és maradtunk 10 000-en. Az urbanizáció tovább folyt, s közel tíz év múlva újra átfé¬sültük a gyülekezetet, és kiderült, hogy nem 10 000-en, hanem 15 000-en vagyunk. Ebből a 15 000-ből még két új 5000-es gyü¬lekezetet szerveztünk. Így az eredeti 6800 lelkes gyülekezetből négy 5000-es gyülekezet lett. Húsz év munkája volt ez. De ha nem indulunk el a felderíteni, maradunk az eredeti létszámmal, esetleg növekszünk valamit az alkalmi betérők (keresztelés, te¬metés, esetleg esküvő) beszervezésével, és több mint 10 000 lé¬lek elkallódik, elidegenül, máshol keres lelki táplálékot vagy szekularizálódik.
Európa szekularizációjában sok egyéb más tényező között döntő szerepet játszott az, hogy az urbanizáció nagy lendületé¬nek idején a falvakról városokba özönlő tömegeket nem kereste fel, nem szervezte be a gyülekezeti életbe az Egyház, s azok az emberek, akik a falusi tradicionális keretek között jó egyházta¬gok voltak, a keret nélküli városi életbe jutva, életformájukban elgyökértelenedtek, nem találtak lelki otthonra és elidegenedtek.
A gyülekezet felderítésével ma már bizonyára nem lehet olyan nagy eredményeket elérni, mint az urbanizáció tetőfokán. Egészen biztos azonban, hogy van sok fel nem keresett, számba nem vett család a gyülekezetben. Ennek bizonysága a népszám-lálás eredménye. Országos vonatkozásban több tízezer fel nem keresett Lélek van a városokban, de elmenni nem csak a tízezre-kért kell, hanem a százakért is, sőt, az Úr Jézus szerint az egyért is. Ha felderítő munkánk folyamán csak egy lelket vezetnénk kö-zelebb Krisztushoz, akkor már nem éltünk hiába, hiszen Jakab levele szerint, „aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez" (Jak 5,20). A külmisszionárusok idegen népek közé menték el Krisztushoz vezetni őket. Molnár Mária az emberevők szigetére ment ugyan-ezért. Nekünk csak a saját gyülekezetünk területére kell elmen-nünk, megkeresni azokat, akik nem emberevők, hanem testvére-ink, elhanyagolt, meg nem keresett és ezért lehet, kihűlő lelkű testvéreink az Úr Jézusban. A sorsukért azonban mi vagyunk fe-lelősek. Örök probléma ez. Ezékiel prófétánál nagyon komoly is-teni üzenetet olvashatunk a hűtlen pásztorokról szóló részben: „Tévelygett nyájam minden hegyen és minden magas halmon, és az egész föld színén szétszóródott az én nyájam, s nem volt, aki keresné, sem aki tudakozódnék utána_ Annakokáért, ti pászto¬rok, halljátok meg az Úr beszédét: Élek én, ezt mondja az Úr- Is¬ten, mivelhogy az én nyájara ragadománnyá lőn, és lőn az én
 
nyájam mindenféle mezei vadak eledelévé, pásztor hiányában, és nem keresték az én pásztoraim én nyájamat ( Kiemelések tő¬lem: Cs. K.). (...) Így szól az Isten: Ímé megyek a pásztorok ellen és előkérem nyájamat az ű kezökből, s megszüntetem őket a nyáj legeltetésétől..." (Ez. 34,6-10). Egy kicsit ez történt Európa szekularizációjában is, és hiába védekezünk, és lehet, hivatko-zunk sok igaz dologra, Isten ítéletében mi is benne vagyunk, ha nem tudakozódunk a nyáj után, és nem keressük meg az elszóró-dottakat. Ez lerázhatatlan, Istentől nekünk adott kötelesség. És ez elsősorban a lelkipásztoron és a presbitériumon múlik. Mi az oka, hogy ezt legtöbb helyen nem végzik el? Vannak, akik nem tudják, vannak, akik félnek tőle, mert új, szokatlan. Vannak, akik egyszerűen túl kényelmesek, merjük kimondani, lusták hozzá. Ahogy eddig jó volt, jó ezután is. „ ...még egy kis álom, még egy kis szunnyadás még egy kis kézösszefonás, hogy pihenjek; így jő el, mint az útonjáró a te szegénységed, és a te szűkölködésed, mint a paizsos férfiú" (Péld. 6,10-11) mondja a példabeszédek könyve. „Nem lehet" — ezt a két szót félre kell tenni. „Ha teljes szívbűl hiszel, meglehet ", mondta Filep a szerecsen komornyik-nak (ApCsel 8,37) és ebből született az etiópiai keresztyénség. Ha teljes szívvel hiszel, meglehet, mondja ma is az Isten nekünk, és ebből születik a pezsdülő, új gyülekezeti élet.
A felderítés munkájában Isten Szentlelke is részt vesz. Isten „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság isme-retére eljusson" (1 Tim 2,4), ezért sokszor kegyelmesen lehajol azokhoz, akik ezt a munkát végzik. A családok felderítése után a lelkipásztor indul meglátogatni őket. Így csengettem be a dikta-túra idején Marosvásárhely tömbháznegyedének egyik ajtaján. — A gyülekezet lelkipásztora vagyok — mondtam —, és ha nem za-varnék, jöttem pár perces látogatóba. — A tiszteletes úr? — Igen. Tessék bejönni, el szeretnék mondani valamit. Én és a férjem is ateistaként nőttünk fel. Mindkettőnk szülei pártaktivisták, mi pe-dig tanárok vagyunk. A múltkor, mosogatás közben az jutott eszembe: vajon van-e Isten, vagy nincs? Így szóltam magamban: Istenem, ha vagy, adj valami jelt. Csengettek az ajtón. Két gon-dosan felöltözött férfi állt előtte: „Gecse utcai református presbi-terek vagyunk — mondták. — Jöttünk megkérdezni, hogy véletle¬nül nem tetszik-e református lenni? Tetszik-e hinni Istenben? Nem tetszik-e kívánni, hogy a gyülekezethez tartozzék?" Telje¬sen megdöbbentem. Életemben először kértem valamit Istentől, és azonnal válaszolt reá. Embereket küldött utánam. Másnap ki¬mentem a faluba, ahol tanítok, és elmondtam a gyermekeknek: mától fogva egyháztag vagyok. (Ez abban az időben volt, amikor a tanárok hivatalból az ateizmus hirdetői és az egyház ellenségei kellett legyenek, különben az állásukkal játszottak.)