Az életösztön megromlása — önpusztítás
Az Istentől való távolság jelei az önpusztítás tünetei. Ide tartozik többek között az alkoholizmus, a kábítószerek használata; az öngyilkosság és a művi abortusz.
A kábítószerek használata ellen elég közismerten felvette a harcot a társadalom és talán az egyház is. Az alkoholizmussal kapcsolatban azonban, bár az Egyháznak jó eredménnyel működő alkoholmentő missziója van, nem ment át a köztudatba ennek az ügynek a fontossága, és erre sem igehirdetésünkben, sem vallás-és kátéóráinkon nem fordítunk elég időt. Itt is nagyon sok elmaradt pásztori beszélgetés terheli a lelkünket.
Az öngyilkosságban a nemzetközi listán előkelő helyet foglal el Magyarország, de erdélyi magyar népünk is. Romániában a magyarlakta megyék, Hargita, Kovászna járnak elől. 2002 januárjától december elejéig csak Hargita megyében 120 ember lett öngyilkos, ezek közül 109 felakasztotta magát. Az öngyilkosok
nagy része (104) férfi volt. Az orvosi vélemény szerint a depresszió kiváltó oka részben a kilátástalanság, részben pedig az ezzel sokszor társult alkoholizmus volt. Hargita megye 10 éve őrzi „előkelő" helyét az egy főre eső alkoholfogyasztásban — írja a Krónika című napilap (2002. dec. 7-8.). Megdöbbentő arra gondolni, hogy ha csupán egy megyében tíz hónap alatt 120-an dobták el az életüket, akkor erdélyi viszonylatban legalább 3-400 is lehet az évenkénti magyar öngyilkosok száma. Azaz minden évben egy falu, egy kicsi gyülekezet népe. Ez az önpusztítás néha beüt egy-egy faluba, és mint a járvány teljed. Ehhez a depresszióra hajló néphez szóló igehirdetésünk nem kétségbeesésbe kergető, hanem a bűn mellett a kegyelmet is felmutató, Istenben vetett bizalmunkat erősítő, pozitív kicsengésű kell hogy legyen. A Zsidókhoz írt levélben a hit hősei nem lettek öngyilkosok, hanem hit által, lehetetlen helyzetekben is csodákat műveltek. A Kárpát-medence kisebbségi sorsban élő magyar reformátusságának sokszor nehéz a sorsa. Nehéz sorsa volt Pál apostolnak is, de mégis ezt mondta: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít" (Fil. 4,13), és Dávid így énekelt: „Az én Istenemmel kőfalon is átugrom". Isten Igéje csodatévő erőt adó valóság. Vele híveinket minden megpróbáltatás bátor elviselésére kell felkészítenünk. Igehirdetéseinkben nem a múltat kell elsiratnunk, hanem a lelkekben a jövőt kell építenünk.
A művi abortusz a legelegánsabb és a legkegyetlenebb gyilkosságok közé tartozik. Minden más gyilkosságnál létezik némi önvédelmi lehetőség. Ha álmában támadják is meg az áldozatot. van egy csöppnyi esélye, hogy felébred és védekezni fog. A művi abortusznál ez ki van zárva. Minden más gyilkosságnál egy kívülállót gyilkol meg a gyilkos. Itt a legrejtettebb és legintimebb helyen, az emberi testen belül történik a gyilkosság, és nem kívülállót érint, hanem az anya öli meg saját gyermekét, akit azért kapott Istentől, hogy őt felnevelje. Káin csak a saját
testvérét gyilkolta meg, s mikor Isten felelősségre vonta, így védekezett: „Avagy őrnője vagyok-e én az én atyámfiának?" A művi abortuszt elkövetők ajkán ez így módosul: Avagy őrizője vagyok-e én az én gyermekemnek? — A választ mindenki saját maga kell hogy megadja. Isten válaszát már tudjuk (1Móz. 4,911).
E kérdést érintő foglalkozást a vallásóráktól kezdve a konfirmációi oktatáson át, az igehirdetési alkalmakig meglehetősen elhanyagoltuk. Csak az utóbbi években döbbentünk rá arra, hogy ez az elharapózó bűn milyen nagy pusztítást végzett közöttünk. Magyarországon a második világháború óta közel ötmillió születendő gyermeket tettek el láb alul. Ez a mai Magyarország lakosságának felét jelenti. A történelem legnagyobb magyar tömegsírja a magyar édesanyák méhe. Magyarország ma tizenöt milliós, életerős, sok fiatallal rendelkező nemzet lehetne, amelynek demográfiai jövője van, s nem elöregedő társadalom, amely nagy erőfeszítéssel tudja csak nyugdíjasait eltartani. A Kárpát-medence többi országában nem tudjuk lemérni, hogy pontosan mi a helyzet, de annyi bizonyos, hogy Erdélyben mindig több a temetés, mint a keresztelés, pedig a megszületett gyermeket általában megkeresztelik. Egy kicsit elnéztük és leírtuk ezt a bűnt is, mint amivel kényelmetlen konkrétan foglalkozni. A Romániában élő Református Egyház Zsinata es a MRETZS (Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata) foglalkozott ugyan vele, és igehirdetéseinkben az utóbbi időben öntudatosítani próbáljuk, de még messze vagyunk attól, hogy híveink rádöbbenjenek e nagy bűn súlyára. Hála Istennek gyülekezeti alkalmakon és ifjúsági órákon a Néma sikoly c. film vetítése jó szolgálatot tesz. De átfogó katekétikai nevelésünkben ez a kérdés nem kapta meg a fontosságához méltó helyet. Így mi is hibásak vagyunk abban, ha a művi abortuszt elkövetők nem érzik tettük erkölcsi súlyát és saját egészségeikre és életükre vonatkozó kihatásait.
Fiatal lelkipásztor koromban, amikor az Arad-táji Gyülekezetet szerveztem, egyik presbiteremnek meghalt 15 éves egyetlen leánya. Elmentem az édesanyát vigasztalni, aki ezt mondta válaszul: Ne tessék engem vigasztalni, tiszteletes úr. Nekem még lett volna egy gyermekem. Azt én tettem el láb alól. Ezt az Isten vette el, kvittek vagyunk. — Bumeráng lett a művi abortusz. Keserű leszámolás ez.
De lehet másképpen is. Marosvásárhelyi szolgálatom idején főgondnokom felesége megkért, hogy látogassak meg egy tanárnőt, aki harmadik gyermekét várja. Mérnök férje, aki kommunista aktivista és hitetlen, el akarja tétetni a gyermeket. Az asszony hisz Istenben, és meg akarja tartani. Olyankor menjek erősíteni, mikor a férje nincs otthon, mert különben az nem engedne be. Abban az időben nálunk nem lehetett Bibliához jutni, de én egy átutazó magyarországi lelkipásztortól a vonaton kaptam egyet ajándékba. Az asszonyt megfelelő időben felkerestem, bátorítottam, hogy álljon ellen a férjének, és ne kövesse el ezt a nagy bűnt. Együtt imádkoztunk, majd, mivel neki nem volt, otthagytam a Bibliát. Pár hónap múlva családlátogatásból hazafelé egy este találkoztam a tanárnővel. Mondtam, hogy felmentem volna hozzá megtudni a helyzet alakulását, de nem akartam botrányt a férjével. — Ó, most már nyugodtan feljöhet — mondta. — Eldugtam a Bibliát a könyvespolcon a könyvek háta mögé. A férjem megtalálta, elkezdte olvasni, és most már hisz. — Csodálatos estét töltöttem el náluk. Egy megváltozott embert találtam, aki a Szentírást ragyogóan ismerte. A gyermek megszületett, mi kereszteltük, s vallásórákon tanítottuk. A férfi eljött felnőtt konfirmációra, s konfirmált. Aztán teltek az évek. Egyszer már mint püspök meglátogattam a Marosvásárhelyi Kántortanítói Főiskolát. A hallgatók nevében szép sudár lány fogadott virágcsokorral. A tanárok között ott volt a régi tanárnő is. Megkérdezett, hogy megismerem-e még. És tudom-e, hogy ki adta át a virágcsokrot? Azt nem tudtam. — Ő az a leány, aki azért született meg, — mondta —, mert akkor engem meg tetszett látogatni, és ott tetszett hagyni azt a Bibliát. És tetszik tudni, olyan különös volt, hogy amikor egész kicsi korában éppen csak kezdett beszélni, mindig azt mondta: Édesanyám! De jó, hogy élek! Mintha csak tudta volna, hogy mi fenyegette. A másik két gyermekem soha nem mondta ezt. — Most már tudja, hogy mi fenyegette? kérdeztem. — Igen... Így is lehet. Nem a kórház szemétdombján rothadt el egy letépett fejű magzat teste, hanem egy életerős, szép fiatal leány majd valahol gyermekeket tanít az énekre, vagy egy templomban vezeti az istenfélők énekét.
A két történet két utat jelez. És valamelyiken mennek a híveink. Valamelyiken megy az egyházunk, a gyülekezetünk. És valamelyiken megy a nemzetünk. Vagy az üdvösség, vagy a kárhozat felé. Mert ez nem egyszerűen statisztikai kérdés. Ez bűnkérdés. Es boldogságkérdés is. Sok szerencsétlen, fel nem világosult fiatalasszony rontja meg a lelkét és a testét is a művi abortusz vagy más mesterkedések elkövetésével. Ezt mindenképpen meg kell előznünk. A nevelésben óriási erő van. A művi abortusz kérdését következményeivel együtt is nyíltan meg kell beszélnünk a most már hamarabb érő gyermekekkel és a serdülőkkel. Természetesen azzal együtt, hogy vannak kivételes esetek, amikor az anya élete kerül veszélybe, és a kettő közül ilyenkor őt kell megmenteni.