VISSZA GALILEÁBA

Cézárea Filippi környékén ismét veszélybe került Jézus: a farizeusok fokozódó mesterkedései miatt, és mivel egyre nagyobb tömegek mozdultak meg Jézus körül, célszerűbbnek látta elhagyni azt a vidéket. Nyugalmat, pihenést nem találhatott volna már magának, pedig a nagy szenvedések előtt arra lett volna szüksége.

Azért, azon az úton, amelyiken jött, elindult délnek, Galilea felé. Hogy mi minden történt az úton, pontosan nem lehet tudni, de az az érzésünk, hogy az úton történt valami Péter és egy másik tanítvány között. Valamin összekülönböztek. Jézus Pétert maga mellé vette, előbbre sietett vele úgy, hogy a többiek jó távolságban haladtak mögöttük.

Mindezt a később Kapernaumban folytatott beszélgetésekből lehet megállapítani.

A HARMADIK SZENVEDÉS-JELENTÉS
(Mt 17,22-23; Mk 9,30-32; Lk 9,44-45)

Az egyetlen, amit ezzel az úttal kapcsolatban még tudhatunk az, hogy Jézus harmadízben beszélt ekkor a tanítványoknak arról, hogy szenvedéseket kell majd kiállnia.

Most még világosabban közölte ezt a tanítványokkal, mint a két előző alkalommal.

Elmondta, hogy majd elfogják, halálra ítélik, kivégzik, de utána a harmadik napon fel fog támadni. A tanítványai ez alkalommal sem értették meg ezt a próféciáját.

Azt gondolták, hogy Jézus csak jelképes halálról és feltámadásról beszél, amelyből azonban semmi sem történik meg valóságosan. Kérdezni nem akarták tovább, de a szívükben nagy szomorúság maradt.

A TEMPLOMADÓ
(Mt 17, 24-27)

Alighogy megérkeztek Kapernaumba, Pétert máris felkeresték a templomi adószedők. Az volt a szokás a 2Móz 30,13 alapján, hogy minden 20. évét betöltött férfi évente egyszer fél sékelt fizetett be a templomi szolgálatok biztosítására. Kötelező adó volt, amelyet leginkább Húsvét körül fizettek be. Miután Péter Húsvét után nyomban elhagyta a várost és Jézussal északra ment, elmaradt ennek az adónak a megfizetésével. Amikor az adószedők felkeresték Pétert, szóltak neki, hogy a mestere nem fizet adót. Ebben a kérdésben az a vélemény fejeződött ki, hogy Jézus bizonyosan nem akar adót fizetni, miután nem sokra értékeli a szigorú előírásokat, amelyeket a farizeusok kapcsoltak a mózesi törvényekhez.

Kitűnik ebből is, hogy az emberek, a hivatalosok milyen ellenségesen néztek Jézusra. Nem vették figyelembe, hogy aki állandóan távol volt Kapernaumtól, az távolléte alatt nem fizethette be az adót.

Péter természetesen azt válaszolta, hogy Jézus is megfizeti a templomadót. Alighogy újra együtt volt Jézussal, elmondta neki mit mondtak az adószedők és mit felelt ő nekik. Jézus erre elmondta, hogy ő, mint Isten Fia, az egyetlen Király Fia, nem köteles senkinek adót fizetni, még a Király házának fenntartására sem, mert a király fia nem fizethet azért, hogy a király házában lakhassék. De, hogy senki meg ne botránkozzék, kész alávetni magát mindazoknak a rendelkezéseknek, amelyek a zsidó nép minden tagjára kötelezőek. Megparancsolta Péternek, hogy menjen el halászni. Amint a legelső hal Péter kezébe került észrevette, hogy annak a szájában van valami: egy egész sékel, más néven státer volt a hal szájában, ami éppen elegendő volt Jézus és Péter számára, hogy kifizethessék vele az adójukat.

Kérdések:

1.    Az egyházfenntartás kötelezettsége és önkéntes teherviselése egyaránt fontos lehet. Vajon milyen mértéket kell ebben használnunk? Tizedet fizessünk, vagy 1%-ot, erőnkhöz mérten, vagy a „feleslegünkből”?

2.    Jézus „látta” a hal szájában a pénzt, Péter kifogta, s befizette. Biztos, hogy minden gyülekezetnek van elég pénze a szükségletei fedezésére? Lehet, hogy egyeseknek meg kellene látniuk a „halakat”, s másoknak pedig meg kellene szólítaniuk őket?

3.    Jézus nem akar botránkoztatni.  Mit jelent ez ebben az esetben?

KI A LEGNAGYOBB?
(Mt 18,1-15; Mk 9,33-87; Lk 9,46-48)

Közben lassanként megérkeztek az úton elmaradt tanítványok is. Jézus fogadta őket a ház ajtajában. Megkérdezte tőlük, miről vitatkoztak az úton?

Egyikük sem válaszolt, mert restellték a dolgot, Jézus azonban nem engedte, hogy a szívükben maradjon olyasmi, ami éket verhet közéjük, most még melegében tisztázni akarta a vitás kérdést.

Leült és leültette a 12 tanítványt is. S mivel a tanítványok makacsul hallgattak, Jézus maga tette fel a kérdést: ki a legnagyobb a mennyek országában?

Zsidó füleknek megszokott kérdés volt. A farizeusok azt tanították, hogy a Messiás által létesítendő országban, a mennyek országában különböző rangok és állások lesznek. A tanítványok mind ilyen szellemben nevelve nőttek fel, érthető tehát, hogy a farizeusok kovásza bennük is élt. Úgy gondolták, hogy nekik tizenkettőjüknek feltétlenül megkülönböztetett helyük és rangjuk lesz a többi közönséges emberek felett, az azonban tisztázatlan volt közöttük, hogy tizenkettőjük között miféle rangkülönbségek lesznek majd s főként, ki lesz a legnagyobb a tanítványok között? Talán Péter, Jakab vagy János, akik a megdicsőülésnek is szemtanúi voltak a hegyen? S hármójuk közül is Péter lesz a legnagyobb? Ezen vitatkoztak útközben.

Jézus tisztán látta a féltékeny irigységet, ami betöltötte a tanítványok szívét. Akkor magához intett egy kisgyereket és így szólt: Azt mondom nektek, hogyha meg nem változtok és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, akkor be sem juttok a mennyek országába. Egy három-négy éves kisgyermek nyugodtan és bizalommal fogadja szülei vezetését, nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyha majd megnő, milyen nagy ember lesz belőle, mennyivel lesz nagyobb a többi embernél, hánynak parancsolhat majd, hanem gondtalanul él napról napra a szülei kenyerén. Ilyen egyszerűen, gyermeki bizalommal kell rábízniuk magukat Isten atyai vezetésére és mindent az ő atyai kezéből elfogadniuk. Hogy ki nagyobb, ki az első, ilyen kérdésekkel nem szabad foglalkozniuk, hanem mindent Istentől kell várniuk. Nem ők, hanem Isten országa a fontos mindenekelőtt! Nem arról kell beszélgetniük egymással, hogy melyikük lesz az első a mennyek országában, hanem arról beszélgessenek, mit kell tenniük, hogy egyáltalán bejussanak oda!

Tanulságok:

1.    Az, hogy valaki Jézus tanítványa, még nem jelenti azt, hogy Isten minden kijelentését jól érti. A tanítványok harmadszorra sem értették meg azt, hogy Jézus mit mondott. Ezért nem tehet elbizakodottá, gőgössé egyikünket sem az a tény, hogy Isten gyermekei, Jézus tanítványai, a gyülekezet igével élő tagjai vagyunk, sőt inkább ez a tény késztet állandó alázatosságra és szüntelen könyörgésre, csak a Szentlélek segítségével érthetjük meg Isten igéjét, akaratát.

2.    Az egyházfenntartás egyszerre önkéntes teherhordozás és egyszerre kötelesség. Ettől csak azok szabadok, akik nem vállalnak közösséget Isten ügyével, az anyaszentegyházzal s akiknek nincs is szükségük Isten templomára, a gyülekezet lelki otthonára. De, akik magukat Isten gyermekeinek vallják és részesedni kívánnak azokban a lelki javakban, amelyeket Isten Szentlelke a gyülekezetben, a templomban közöl, az köteles részt venni az anyagi terhek hordozásában is. Ezt a kötelességét ki-ki azzal ismeri el, hogy önként veszi magára anélkül, hogy valaki rákényszerítené.

Az egyházfenntartás Isten akarata: mivel Isten senkit sem kényszerít rá, mindenki maga, önként döntse el, elismeri-e magára nézve Isten parancsát, s kész-e megadni azt, amivel Istennek és az ő egyházának tartozik?

3.    Bizonyos esetekben nem elég a kötelességet teljesíteni. Jézus adott erre példát, amikor megfizette a templomadót. Nem lett volna köteles: de megtette, nehogy botránkozást keltsen. Sohasem elég azt nézni, kinek mi, mennyi a kötelessége, hanem mindig azt kell nézni, hogy mivel szolgáljuk jobban mások érdekét?

4.    A szívbe került gonosz gondolatnak, érzésnek nem szabad időt hagyni, hogy ott meggyökerezzék. Azonnal ki kell tisztítani onnan. Ne menjen le a nap a ti haragotokon. Nem szabad félretenni a sérelmet: nyomban el kell intézni. Aki pohárba gyűjti a cseppeket, rosszul jár, mert amikor a végén kicsordul, senki sem érti meg a felindultságát s indokolatlan lesz a sérelme: időközben pedig a harag rossz tanácsokat ad.

5.    Egyelőre ne abból csináljunk gondot magunknak, hogy ki lesz a másiknál nagyobb a mennyeknek országában, hanem abból, hogy mi is és mások is minél többen bejussanak oda. Akiben leküzdhetetlen a mások feletti uralkodás vágya, az nem való a mennyek országába, kimarad belőle akkor is, ha e földön Isten szolgálatába szegődött.

Kérdések:

1.    A megdicsőülés hegyének megkülönböztetése mégis nyomot hagyott a tanítványokban, mert arról vitatkoztak, hogy ki lesz „nagyobb” a mennyek országában.

Az irigység Kain-Ábel óta „nagyfeszültség” emberi kapcsolatainkban. Jézusnak ezért gyökerében kell elvágnia minden tévhitet. Mit is mond tanítványainak? Vajon mi jól értjük-e?

2.    Valaki mondta: „A hatalom két éven belül deformál minden embert.” – vajon igaza volt-e? Mi hány éve vagyunk keresztyének? Mennyire tölt el ez bennünket csodálattal Isten kegyelme iránt, s mennyire vesszük természetesnek?

3.    Jól „versengünk-e” a hatalomért? A szolgálatokért versengünk, az aláza­tosságban keressük-e életünk gazdagodását, vagy másokat bírálunk, akik szolgálnak közöttünk?

4.    Nem a lelkipásztor a „mindenes” egy gyülekezetben – lelki ajándékok másoknak is adatnak. Vajon akik bírálják a lelkész szolgálatának egy-egy pontját, nem azokon a (bírált) helyeken kellene nekik éppen segíteniük?

EGY ÖRDÖGŰZŐ
(Mk 9,38–41; Lk 9,49–50)

Miután Jézus olyan nyíltan válaszolt a kérdésre, a tanítványok mást is el akartak mondani.

János volt az első, aki megszólalt. Elmondta, hogy útközben láttak valakit, aki Jézus nevében ördögöket űzött ki, de ők megtiltották neki, mivelhogy nem követi Jézust, nem tartozik a tanítványok közösségébe. Jánosban kétség támadt, talán helyesebb lett volna, ha azt az embert nem taszítják el maguktól és nem lépnek fel vele szemben parancsoló módon.

Jézus elszomorodott, mikor ezt meghallotta. Az ember, akiről János beszélt, nyilvánvalóan elindult a hitben, megismerte Jézust, de még korántsem értett meg mindent abból, amit Jézus akar. A kérlelhetetlen hanggal és parancsolgatással azt az embert csak elriasztották attól, hogy közelebb kerülhessen Jézushoz. Aztán így szólt: „Ne tiltsátok el az ilyet, mert aki az én nevemben csodát tesz, az nem mond rosszat rólam. Aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” Lám, az az ember ugyan sok mindent nem tudott még, de már bizonyságot tett a hitéről az emberek előtt, azért ahelyett, hogy eltaszították, inkább maguk közé kellett volna hívniuk és tapintatosan a helyes útra vezetniük. Jézus érzékelte és érzékeltette, hogy a tanítványait elbizakodottság kerítette hatalmába. Gőgösek lettek.

KICSINYEKET MEGBOTRÁNKOZTATNI
(Mt 18,6–14; Mk 9,42–50)

Aki még keveset értett meg Jézusból, olyan, mint a kisgyermek: az olyant nem bántani, botránkoztatni, megkísérteni kell, mert annak a következménye a teljes elesés, a bűnös állapotba visszaesés lehet. Annak pedig azok az okai, akik szívtelen, kemény, tapintatlan fellépésükkel elriasztották a kezdő hívőt. Ez a bűn olyan súlyos, hogy aki ilyent elkövet, az jobban tenné, ha megsemmisítené a saját életét, mert Isten ítélete az ilyen bűnök felett a lehető legsúlyosabb.

Miért nem szabad megbotránkoztatni, eltaszítani a kezdő, tudatlan hívőt? Két okból:

a) Mert Isten tekintete mindig rajta van a kezdő hívőkön, gondoskodik róluk;

b) Mert akármennyire tévelyegnek is a kezdő hívők, Isten nem hagyja elveszni őket, akárcsak a jó pásztor nem hagyja elveszni a századik juhát sem. Jézus, a jó Pásztor kifejezetten azért jött, hogy az elveszett, eltévelyedett juhait megkeresse és megtartsa. Jaj azoknak, akik ehelyett elkergetik az eltévelyedett juhot.

Jézus arra emlékeztette tanítványait, amit ezzel kapcsolatban a Hegyi Beszédben már elmondott (Mt 5,29–30).

TESTVÉRI EGYÜTTÉLÉS
(Mt 18,15-20)

A tanítványok nagy hibája az volt, hogy kevés volt bennük a szeretet egymás iránt és más hívő felebarátaik iránt.

Ennek a felebaráti szeretetnek a gyakorlására oktatta őket a továbbiakban, amikor elmondta, hogy még ha vétkezik is közülük egyik a másik ellen, vagy bármiféle bűnt követett is el, fel kell keresni és négyszemközt kell figyelmeztetni a helyes magatartásra. Ha hallgat a jó szóra, akkor meg van mentve. De ha nem hallgat a jó szóra, akkor sem szabad benne hagyni a bűnében, hanem újra figyelmeztetni kell, de most már két-három tanú jelenlétében, ahogy azt már az Ótestamentumban szabályozták (5Móz 19,15). Ha az sem használ, akkor el kell mondani a dolgot a gyülekezetnek és a gyülekezet intse meg. Ha a gyülekezet figyelmeztetése sem használ, akkor a továbbiakban úgy tekinthetnek rá, mint akinek semmi köze sincs Isten népéhez, nem testvér többé a hitben. De még azután sem szabad veszni hagyni: hirdetni kell neki az evangéliumot.

Ez az egyházfegyelem alapja.

Ez volt az első eset, amikor Jézus a gyülekezet együttéléséről beszélt a tanítványoknak. A Máté 16,18-ban már beszélt ugyan arról, hogy az apostolok bizonyságtételének a fundamentumára építi rá az anyaszentegyházat, itt azonban többet mondott: a gyülekezet feladata a tagok nevelése és kormányzása. Presbitériumról ugyan még nincsen szó ezen a helyen, mégis már csírájában a presbitérium későbbi szerepe jelentkezik: az egyházfegyelmet arra alkalmas em-bereknek kell gyakorolniuk a gyülekezet képviseletében.

Jézus biztosította végül a tanítványokat, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében azért, hogy a gyülekezetei építsék, elveszett bűnösöket megtartsanak, jó útra térítsenek, ő mindig ott lesz közöttük.

Tanulságok:

1.    A hívő élet legkorábban jelentkező kísértése a gőgösség. Aki hitre jut és kezdi belátni a hit jelentőségét, nagyszerű következményeit, a kegyelem kibeszélhetetlen áldásait, az hamarosan arra a következtetésre jut, hogy ő különb azoknál, akik nincsenek hitben, vagy a hitnek csak kezdő fokán állnak. Magukat azok fölé helyezik, pedig Jézus arra tanít, hogy nekünk mindig meg kell alázkodnunk s egyedül Istennek szabad növekednie a mi szemünkben. A gőg nem Istentől van. Látnunk kell, hogy a hívő nem különb a nem hívőnél. Az egyetlen különbség, hogy a hívő már megmentett bűnös, a nem hívő pedig még nem megmentett bűnös.

2.    A kicsinyek hitét, a kezdők hitét nem kevesellni kell, hanem növelni, jobbítani. Senkit sem szabad eltaszítani, akiben a hitnek csak egy parányi mértéke is felfedezhető, inkább arra kell törekedni, hogy mielőbb beletartozzék a gyülekezet családi közösségébe, ahol egészségesen növekedhet a hite.

3.    A keresztyén hitélet lényege a szeretet gyakorlása. Ennek elsősorban a bűnösök iránt kell megmutatkoznia, akik vétkeztek: elítélés, eltaszítás helyett mindent meg kell tenni a megjobbulásuk, megtérésük érdekében. A szeretet senkit sem hagy elveszni. Akiben szeretet van, az nem tud belenyugodni abba, hogy valaki kárhozatra jut. Tartozunk tehát a személyes bizonyságtétellel és az evangélium hirdetésével minden embernek, mert Isten nem a bűnösök kárhozatra jutásában gyönyörködik, hanem abban, hogy megtérnek.

4.    Aki nincs Jézus ellen, az Jézus mellett van? Ennek sem az a helyes értelmezése, hogy aki közönyös, az minden további nélkül az egyházhoz számítandó. Ennek az igének a helyes értelmét akkor érthetjük meg, ha mellétesszük a másik igét: „Aki velem nincs, ellenem van” (Mt 12,30). Jézus azt akarta kifejezni, hogy látszólag vannak semleges, közömbös emberek, akik sem hozzá, sem az ellene támadókhoz nem tartoznak, ez azonban csak látszat, mert a valóságban minden ember vagy vele, vagy ellene van. Az ördögűző ember nyilvánvalóan nem Jézus ellen volt, tehát feltételezhető, hogy hozzá tartozott.

Kérdések:

1.    Jézus egyik helyen azt mondja: „Aki nincs velem, az ellenem van.”(Mt 12,30) Itt pedig azt: „Aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” (Mk 9,40) Mi a kettő között a különbség, s miért így fogalmaz egyik, illetve a másik esetben?

2.    A kicsinyek megbotránkoztatását igen kemény szavakkal ítéli meg Jézus. Vajon miért? Mit tesz az, aki a gyerekekben megkérdőjelezi Isten hatalmát, gondviselését? Mikor, „mivel” teszünk mi hasonlót?

3.    Ezek a fejezetek a „gyülekezeti rendet” adják elénk (Mt 18 és Mk 9). Milyen káros hatása van a gyülekezetekben a gőgnek, önigazultságnak? Gondoljunk csak a Bábel tornyának történetére (1Móz 11)!

4.    A gyermekeknek vannak őrzőangyalaik (Mt 18,10). Mit jelent ez? Hogyan vonatkozik a felnőttekre a 91. zsoltár ígérete: „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon...” Ez vajon csak a Messiásra vonatkozik? Hogyan gondolhatunk Dániel megtartatására az oroszlánok között (Dán 6), vagy Péter szabadulására a börtönből? (ApCsel 12) Mit hiszünk az angyalokról és munkájukról?

5.    Hogy kell értelmeznünk az elveszett juh példázatát? Mit kell tennünk egy „elveszett” gyülekezeti tag esetében?

6.    Jézus három lépésben határozza meg az egyházfegyelem gyakorlását. Vegyük sorra felelős módon! Mit tehetünk, ha vétkezik valaki?

7.    Mit jelent Jézus mondata: „Amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is”? Hogyan érthetjük ezt a rá következő példázat (Az adós szolga) fényében?

8.    Mit tanít nekünk Jézus az imaközösségről? (Mt 18,19)

9.    Mit jelent Jézus nevében összegyűlni? Automatikus legyen-e minden istentisztelet?

PÉTER KÉRDÉSE (PÉLDÁZAT AZ ADÓS SZOLGÁRÓL)
(Mt 18,21-35)

Péternek eszébe jutott, hogy egyik tanítvány társa nemrég nagyon megbántotta. Miután nem először tette, Péter úgy gondolta, elég volt a folytonos „megbocsátásból”, véget kellene vetni az elnézésnek. Sokallta, hogy még hétszer is megbocsásson az ellene vétkezőnek. A zsidó rabbik azt tanították, hogy háromszori megbocsátásra köteles az ember, ha az ellene vétkező mindannyiszor megbánta, amit elkövetett és bocsánatot is kér. Péter tehát hétig lett volna hajlandó elmenni, mindenesetre megkérdezte ezzel kapcsolatban Jézus véleményét.

Jézus beláttatta vele és a többiekkel, hogy minden ilyen számítás balga és nem keresztyén dolog. Az irgalmasság nem olyasmi, amit esetenként ad vagy nem ad, néhányszor tanúsít, azután nem tanúsít az ember, hanem olyasmi, amivel tele van a szív és betölti az ember egész lelkét úgy, hogy minden alkalommal irgalmas lelkülettel fordul a másik emberhez, aki megbánta, amit rosszul tett. Példázatot mondott, amely szerint egy ember mintegy 100 millió forinttal tartozott az urának, aki az egész tartozását elengedte neki, mivelhogy képtelen volt azt megfizetni és irgalomért esedezett; ugyanaz az adós, akinek viszont egy másik felebarátja 1000 forintnyi összeggel tartozott, kegyetlenül elbánt az adósával. Jézus rámutatott arra, hogy az ilyen irgalmatlan ember nem számíthat Isten atyai irgalmasságára. Jézus szándékosan állított szembe két ellentétes összeget, egy hihetetlenül nagy és egy nevetségesen kicsi adósságot, hogy így érzékeltesse, mennyire jelentéktelenek az ellenünk elkövetett vétkek ahhoz képest, amellyel mi vétkezünk a mennyei Atyánk ellen.

Péter elmenne hétig, de tovább már nem, sőt odáig sem szívesen. Hát az Atya meddig menjen el? Mi lenne, ha Ő is megállt volna hétnél? Már mikor meg kellett volna állnia! Az ellenünk elkövetett és bocsánatra váró vétkek száma nincs arányban az általunk Isten ellen elkövetett és bocsánatot igénylő vétkeink számával. Ha viszont elvárjuk, kérjük Isten szüntelen, számtalan megbocsátását, akkor legyünk készek mi is megbocsátani az ellenünk vétkezőknek olyan mértékben, helyesebben olyan mérték nélkül, ahogy azt a mennyei Atya gyakorolja irántunk.

Nehéz volt az a nap a tanítványok életében. Keserű megaláztatások, szé-gyenkezések napja. Mégis hasznos nap, mert nagy szükségük volt arra, amit akkor tanultak meg.

Tanulságok:

1.    Ne mérjünk más mértékkel másoknak és magunknak. Ami nekünk százszor is jólesik, azt ne tagadjuk meg egymástól néhány eset után. Különben hogyan kérhetnénk az Atyát szüntelen irgalmasságra, ha mi nem gyakorolnánk hasonló irgalmasságot?

2.    Sohasem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy mi kegyelemből élünk. Kegyelemből vagyunk hitben. Ez a kegyelem gyakorlatilag azt jelenti, hogy Isten óráról órára megkegyelmez, megbocsát nekünk, felment a bűneink büntetése alól, mert érvényesíti ránk Krisztus érdemét, helyettes elégtételét. Ennek a kegyelemáradásnak az állandó örömében lehetünk képesek megbocsátani azoknak, akik néha-néha a mi irgalmasságunkra szorulnak.

3.   A történet vége azonban nagy fordulatot hoz. A király ahhoz a feltételhez szabja az adósság elengedését, amit a szolga a másiknak szabott. Nem gondoljuk, hogy azonnal szaladnunk kellene haragosainkhoz, adósainkhoz? Ez persze csak „zákeusi lelkülettel” következhet be, ti. ha valaki már rácsodálkozott arra, hogy neki mit bocsátott meg az ő Ura.

Kérdések:

1.    Péter már „túllép” a farizeusok mércéjén, akik azt hirdették, hogy egy vétket csak háromszor lehet megbocsátani. Azt kérdezi, hogy még hétszer is? Gondoljunk csak bele, hányszor vagyunk képesek megbocsátani a másiknak?

2.    Mit jelent az, ha azt mondjuk: „megbocsátok, de nem felejtek”?

3.    Vajon a folytonos megbocsátás nem teszi-e „szemtelenné” a másik embert? A megbocsátásnak lehet-e feltétele a másik ember megbánása és bocsánatkérése?

4.    Megbocsát-e vég nélkül Isten mindenkinek mindent?

5.    Hogyan kell értenünk a Miatyánk kérését: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”? Ezt ugyanis minden istentiszteleten elmondjuk. Nem félünk, hogy ha mi nem bocsátunk meg, akkor – hallgatva a Miatyánkban elmondott imádságunkra – Isten sem bocsát meg nekünk?

6.    Megbocsátás nélkül lehetetlen az együttélés. Mindenki vétkezik, így a gyülekezetekben a legfontosabb szeretetkifejezés a megbocsátás. Ráadásul azért lehetünk egyáltalán keresztyének, mert Isten maga is megbocsátott nekünk. Lehetséges, hogy nagyobb úrnak tartjuk magunkat Istennél, aki hajlandó elengedni mindent?

7.    A két szolga adóssága között döbbenetes a különbség: 1 talentum arany 49 kg. S ezt be kell szoroznunk 10.000-rel. Kiszámíthatatlan összeg! Ehhez képest a másik szolga 100 dénárral adós; ez 100 napi kereset volt abban az időben. Tehát „belátható” összeg akkor is, ha „meg kellett volna húznia” magát hosszabb időre, ha ki akarja fizetni. Egy kifizethetetlen számla – Isten és ember kapcsolatában, és…egy kifizethető számla ember és ember kapcsolatában. Kegyelem nélkül el lennénk veszve, hiszen sosem tudnánk visszafizetni, amivel tartozunk. Komolyan vesszük-e, hogy kegyelemből élünk?

8.    Hogyan lehet megtalálni a határt az intés (Mt 18,15-18) és következményei, valamint a megbocsátás „mérhetetlen” volta (Mt 18,21-35) között?

9.    Nem lehetséges, hogy sokan azért maradoznak el a templomból, mert nem tudnak megbocsátani, vagy mert nekik nem bocsát meg valaki? Mit tehetünk ilyenkor?

10.  Vegyük végig a megbékélés (kiengesztelődés) lépéseit a 2Kor 5 alapján!