Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2022-12-30 15:42
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 367256
  • Egyedi látogatók: 72719
  • Közzétett oldalak száma: 583
Címlap

31. A Sátánnal vívott küzdelem

VIHAR A TENGEREN
(Mt 8,23-27; Mk 4,35-41; Lk 8,22-25)

A példázatokat Jézus októberben vagy november elején mondta, amikor aratási idő volt Izraelben. A nyár, a szárat, esőtlen időszak már véget ért és kezdődött az esős időszak. Abban az időszakban gyakran támadnak hirtelen viharok, erős keleti széllel: a száraz sivatagok lehelete olyankor végigseper Izrael földjén. Amikor pedig ezek a száraz, keleti szelek erős nyugati széllel találkoznak, akkor rendszerint nagy esők keletkeznek. November közepén beáll az esős évszak.

Ebben az időszakban mondta el Jézus a példázatokról szóló tanításait Kapernaumban. Márk evangélista szerint az egyik este szólt Jézus a tanítványainak, hogy menjenek át a túlsó partra. A tanítványok elkészítették a kis halászhajót az útra és röviddel utána már el is indultak, hogy átkeljenek a Genezáreti-tó délkeleti partjára. Márknak az a megjegyzése, hogy Jézust úgy vitték magukkal, ahogy a hajóban volt, arra utal, hogy Jézus egész nap a hajóban ülve tanította a parton letelepedett sokaságot, azután anélkül, hogy vacsorázott volna, nyomban a sokaság elbocsátása után indult is a hajó.

Alig távolodtak el a parttól, Jézus lefeküdt a hajó egyik végében. Nyom­ban el is aludt. Elfáradt az egész napi munkájában. Képeken megfigyelhető, hogy a Genezáret-tó hajóin a régi időkben, amikor még vitorlák segítségével közlekedtek a hajók, nem nagy, négyszögletű, hanem kisebb, háromszögletű vitorlákkal hajóztak: ennek az volt az oka, hogy a hegyek felől időnként olyan hatalmas erejű szelek csaptak le a tó vizére, hogy egy nagy vitorlával ellátott hajót akár fel is boríthattak volna. S mivel ezek a szelek egészen váratlanul, hirtelen támadtak a tengeren, nem lett volna idő a nagy vitorlákat bevonni. Maguk a hajók is kicsik voltak, különösen a mai tengeri hajókhoz mérten. A hajók hátsó végében sátorral borított védett hely volt, ahol esőtől, széltől védelmet találhattak a halászok. Jézus ott pihent le és aludt.

Amikor Kapernaumból elindultak, még csendes, nyugodt volt a víz, de hamarosan hirtelen hatalmas vihar tört ki. Egyre magasabb hullámok dobálták a kis halászhajót, metsző szél tépte a vitorlát. A tanítványok között nem egy gyakorlott halász volt. Szokva voltak a viharokhoz, nyugodtan megtettek most is mindnet, mait ilyenkor lehetett. Bevonták a kis vitorlát és az evezőkhöz nyúltak, hogy azokkal tartsák a hajót a hullámoknak megfelelő helyzetben s közben igyekeztek mielőbb elérni a túlsó partot, ami bizony még nagyon messze volt.

A helyzet félelmetes volt s egyre inkább azzá vált: az ég teljesen sötét, vastag viharfelhők tették átláthatatlanná az éjszakát, a vihar bömbölt s a hullámok egyre magasabbak lettek, úgyhogy a hajó játékszernek tűnt a felkorbácsolt elemek hatalmában. Mintha a Sátán mozgatta volna a halált hozó erőket levegőben és vízben, hogy elveszítse Jézust és a tanítványokat. A hullámok egyre gyakrabban csaptak a hajóba, annyira, hogy számolni kellett a hajó elmerülésével.

A tanítványok félelme annál inkább nőtt, minél inkább csüggedni és kétségbeesni látták a hozzáértő halászokat. Közben érthetetlenül nézték, hogy Jézus semmivel sem törődve nyugodtan alszik, mintha semmi veszély nem fenyegetné őt is, mintha az egyre tornyosuló halálveszedelem őt nem érintené. Jézus nyugodt alvása elviselhetetlenül idegesítette a tanítványokat, annyira, hogy nem voltak képesek tovább elnézni, hogy alszik, odarohantak hozzá és felrázták: „Mester, ments meg minket, mert elveszünk!” Elviselhetetlenné vált bennük az az érzés, hogy miközben Jézusnak biztos nem lesz semmi baja, mert Isten Fia és van hatalma minden erő felett, aközben nem számít neki hogy a tanítványai, akik hozzá képest közönséges földi halandók, nyomorultul elpusztulnak ebben a viharban.

Tele voltak szemrehányással; felelősségre vonták Jézust, miért nem törődik velük s miért nem tesz meg mind tőle telhetőt a megmentésükre? Egyszeriben nem gondoltak arra, hogy Jézus sohasem tenné meg, hogy magát megmenti, őket pedig veszni hagyja s bárhogy igyekezzék is a Sátán elpusztítani őket, Jézus nem engedi, hogy annyi munkája semmivé váljék a tanítványok halálával. Neki szüksége volt a tizenkettőre.

Jézus felállt a hajóban és megálljt parancsolt az elemeknek. Azok elcsendesültek s elhallgattak. Vereséget szenvedtek azok az ördögi erők, démoni seregek, amelyek meg akarták akadályozni, hogy Jézus és tanítványai átkeljenek a túlsó partra, ahol pogányok laktak. Eszközül a szelet és vizet használták fel s azok engedelmesen készítették a tömeges halált, azért dorgálta meg őket Jézus. Nem a szelet és a hullámokat, hanem a démonokat.

Jézus megvárta, amíg a tenger felszíne tükörsima lett. Akkor odafordult a halálsápadt, ámuló tanítványokhoz: Hol van a ti hitetek? Miért féltek? Egyáltalán nem bíztok Istenben? Elfelejtettétek, hogy Isten a természet Királya és minden erő ura? A tanítványokat lassanként szent félelem foga el, reszketve néztek egymásra és Jézusra: „Ki ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engedelmeskednek neki?”

A Genezáret-tó mintegy 10km széles azon a helyen, ahol a tanítványok hajóútja vezetett. Még azon az éjszakán elérték a partot, a Gadarénusok földjét.

Tanulságok:

1. A pihenésre mindenkinek szüksége van. Az erősnek, a fiatalnak is, még inkább a gyengének, öregnek. Jézusnak is szüksége volt rá, mert az a test, amelyben igazi emberré lett, igazi emberi test volt, fáradékony, mint más közönséges emberé. Jézus nem egy esetben elfáradt és pihent. Olyankor két dolgot tett: megpihentette a testét, lefeküdt, vagy leült, esetleg aludt, azonkívül megpihentette a lelkét, elvonult a többiektől távol és csendben, olykor az egész éjszakán ár imádkozott. Testét és lelkét egyaránt pihentette. A kettő együtt ad igazi nyugalmat. Csak a testet megpihentetni kevés: hat napon át dolgozni és a hetediken „kikapcsolódni” még nem ad nyugalmat. Az igazi nyugalom abból származik, ha a megfáradt ember Krisztusnál pihen meg. A lélek belső nyugalmát nemcsak a tétlenség, a félrehúzódás adja meg, hanem a Jézussal együttélés, együttszolgálás, amiről azt mondta Jézus: Vegyétek fel az én igámat, az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű. Jézus minden megfáradtat hív magához. (Mt. 11,28-29)

2.    Mindenki sorsában vannak időszakok, amikor elkerüli a szemét az álom. Vannak helyzetek, esetek, amelyekben nem lehet elaludni és aludni. Megtelik az éjszaka lelkiismeretfurdalással, nyugtalanító gondolatokkal, félelmetes elképzelésekkel, gyötrelmes emlékekkel. Rossz lelkiállapotra vallanak s vádolnak az ilyen időszakok: vagy elrendezetlen bűnökre, vagy a hit megkevesbedésére vezethetők vissza. Jézus a háborgó tengeren is nyugodtan aludt. Nem volt ami nyugtalanítsa: tiszta volt az élete, a rábízott munkát jól végezte, testét-lelkét az Atya oltalmába helyezte és elaludt. Milyen áldott dolog, amiről a zsoltáros így énekel: „Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat engem. Nem félek sokezernyi néptől, amely köröskörül felállott ellenem”, Isten ezt az áldást kínálja mindnyájunknak: „Hívj segítségül engem...” „Ne félj férgecske Jákób, maroknyi Izrael, én megsegítelek...” (Zsolt 50,15; Ézs 41,14)

3.    Balga dolog kioktatni Istent. Ki nem tette már ugyanazt, legfeljebb más helyzetben, mint a tanítványok: kioktatták Jézust, amiért nem számít neki, hogy ők elvesznek s ahelyett, hogy mindent megtenne értük, tétlenül pihen. Hányszor gondoljuk azt, hogy nekünk kell felserkentenünk álmából az Urat s emlékeztetnünk arra, amivel követőinek tartozik. Isten mindig tudja, hogy mikor, mit tegyen és soha nem felejt, nem mulaszt el semmit, legfőképpen olyasmit, amivel nekünk használhat: „Én terólad el nem felejtkezem. Vajon elfelejtkezhetik-e anya a gyermekéről?” (Ézs 49,15)

4.    A legtöbb szenvedést a kishitűség s az annak nyomában támadó félelem okozza. A kishitűség a hívők betegsége. Az az állapot, amelybe a hívő olyankor kerül, amikor csaknem egészen elfogy a hite: csak a bajt látja, de a hite kicsi ahhoz, hogy megnyílt eget, isteni hatalmat, Megváltót higgyen és lásson. Gyakorlatilag olyan, mint a hitetlenség. A nyomában félelem, kétségeskedés, bizonytalanság támad. Isten gyermekinek naponként kell imádkozniuk azért, hogy az Úr növelje a hitüket. A hit vagy nő, vagy elfogy. Vagy kap táplálékot, vagy nem kap. Vagy kap gondozást vagy nem kap. A hit a legnagyobb kincsünk, megéri, hogy törődjünk vele. Ha mégsem tesszük, akkor annak jutalma a kicsinyhitűség és nyomában a megmérhetetlen szenvedés.

5.    A félelemnek egyetlen formája jó és építő: az, amelyet az Isten szentségének az átélése, megtapasztalása kelt. Ez a kegyesség egyik motorja: Féljed az Urat! Ez a bölcsesség kezdete.

6.    Nemcsak a leírt példázatokból kell tanulnunk, hanem az élet példázataiból is: a tanítványoknak a tenger közepén kellett megtanulniuk, hogy a tenger az a világ, amelyben nekik élniük és Jézussal együttjárniuk kell s amelyben Sátán is kifejti, gyakorolja a maga hatalmát, hogy eltántorítsa Istentől a gyermekeit. Jézus azonban mindig ott van Isten gyermekeinek a hajójában, akkor is, ha a látszat arra vall, hogy nincs jelen s nem törődik velük. Ő megőrzi az övéit. Meg kell tanulnunk,hogy a viharok, a félelmek nem maguktól dúlják fel az életünket: a Gonosztól vannak, hogy összetörjék hitünket. Mindenkor tudnunk kell, hogy Isten kezében a legjobb helyen vagyunk s csak az történhet meg velünk, amit az Atya megenged, mert javunkra válik.

Kérdések:

1.    Jézus egy vánkoson alszik – milyen gondolatokat ébreszthet az a kép? Mindig készenlétben van-e Isten oltalma, gondviselése? Mit gondolsz?

2.    Miért várják a hívők, hogy életük problémamentes legyen, honnan veszik erre a bátorítást? Mi mit válaszolhatunk erre a vélekedésre? (Zsolt 34)

3.    Sokan fordultak már el Istentől egy meg nem hallgatott imádság miatt. Szemrehányásuk, vádjuk hasonló lehetett a tanítványokéhoz. Vajon igazuk van-e? Mit hihetünk ezzel kapcsolatban?

4.    Volt-e már életedben olyan rossz, amiből Isten jót hozott ki? Mit tanultál ebből?

5.    Mit jelent számodra az „istenfélelem” szó? Helyettesítsd ezt egy másik szóval!

6.    Miként lehetséges, hogy a szelek és a tenger „hallották” Jézus parancsát, hiszen nincs fülük?! Mit hihetünk a természet erőiről? (Jób 38-40. rész)

7.    „Hol van a ti hitetek?” – kérdezhette volna már ezt Jézus esetleg tőlünk is?

8.    Mit fejezhet ki számunkra általánosságban ez a „lecsendesítés”?

A MEGSZÁLLOTT
(Mt 8,28-34; Mk 5,1-20; Lk 8,26-39)

Amikor Jézus a tanítványokkal partot ért, két emberrel találkozott. Mind­ket­tőről az írja a Biblia, hogy megszállottak voltak. ördöngősök. Máté evangélista két megszállottról ír, Márk és Lukács viszont csak egyről. Valószínűleg ketten voltak, de csak egyikük ment a tanítványok közelébe és Jézus azzal az eggyel beszélgetett. Valami különös erő hajtotta, űzte, kénysze­rítette Jézushoz. Nem magától ment hozzá. Ebben az esetben csak az ismétlődött, ami történni szokott olyankor, amikor Jézus megszállottakkal találkozott: féltek Jézustól, mégis odamentek hozzá. Reszkettek tőle és mégis keresték. Mintha két ellentétes hatalom uralkodott volna bennük: egy démonikus hatalom, ami menekült Jézus elől és egy isteni erő, ami Jézushoz hajtotta őket, hogy megoldást, szabadulást találjanak maguknak.

Ez a megszállott különösen súlyos állapotban volt. Sírboltban lakott, onnan jött most is. Ezek a sírboltok nem halottakkal betemetett kripták voltak, hanem a parti sziklák hasadékaiban található barlangok, amelyek hasonlítottak azokhoz a sziklából kivájt üregekhez, kriptákhoz, amelyekbe halottakat szoktak temetni. Ilyen volt Jézus sírja is: sziklából kivájt kripta.

Ez a megszállott kegyetlen, dühöngő volt s nem ritkán megtámadta azokat, akik arra jártak. A környékbeli lakosok nemegyszer megkötözték, megbilincselték, hogy mozgásában akadályozzák, de mindannyiszor kiszabadította magát a béklyóiból. Senki sem tudta megfékezni, ártalmatlanná tenni. Ott ődöngött a partvidéken, félelmetesen ordítozott úgy, hogy aki meghallotta, menekült a közeléből, ahogy csak tudott. Előfordult, hogy éles kövekkel összesebezte magát, mintha önmagát akarná megölni. Nem csoda, ha az egész környék réme lett. Ez az ember észrevette a tanítványok hajóját, amely a nagy vihar után a parthoz közeledett. Alig léptek a partra, már odament Jézushoz. Tekintete félelmetesen vad volt, a mozdulatai, testtartása támadást sejttettek. Azután váratlan dolog történt, Jézus lábai előtt leborult és így kiáltott: „Mi közöm nekem hozzád Jézus, Magasságos Istennek Fia, minek kínzol engem idő előtt?”Az „idő előtt” kifejezés az utolsó ítéletre értendő, amikor majd lejár a démonok ideje és megkapják örök büntetésüket.

A körülállókat remegés fogta el. Mindnyájuk előtt nyilvánvaló volt, hogy nem ez a nyomorult ember beszél így, nem a saját gondolatát fejezi ki, hanem maga a Sátán használja eszközül és szól benne Jézushoz. Ez az ember a Magasságos Isten Fiának nevezte Jézust, ugyan honnan tudta volna róla ezt? Az a partvidék pogány volt, Jézus általában nem volt ismeretes arrafelé s ha valaki hallott is róla, nem ismerte volna fel első látásra, amikor Jézus még semmi olyat nem tett, amitől isteni mivoltára lehetett volna következtetni.

De mi vitte oda a démonokat, a sátáni erőket Jézus lábai elé és miért könyörögtek hozzá? Azért, mert tudták, hogy Jézus meg akarja szabadítani a megszállott embert; nem akarták kiengedni kezükből a zsákmányukat.

A démonok könyörgésére Jézus nem adott választ, hanem mást kérdezett: Mi a neved? A megszállott így válaszolt: Az én nevem Légió, mert sokan vagyunk. A légió a római hadsereg egyik egységét jelentette, amelyben 6000 katona szolgált. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a megszállott emberben ugyanannyi démon lakott, mindössze annyit jelent, hogy nagyon sok démon tartotta megszállva.

A démonok azt szerették volna elérni, hogy Jézus ne űzze el őket arról a pogány vidékről, ahol korlátlanul hatalmukban tarthatták az embereket. Cselfogáshoz folyamodtak tehát és azt kérték Jézustól engedné meg nekik, hogy átköltözzenek abba a disznónyájba, amelyik a vízparton legelészett. Jézus megengedte, mire a disznók megvadulva belerohantak a tenger mély vizébe és odavesztek. Hasztalan volt a pásztorok igyekezete, hogy visszatartsák állataikat. Dermedten nézték nyájuk pusztulását, majd rémülten rohantak gazdáikhoz, hogy elújságolják a történteket. Gadara lakói mind kimentek a partra, hogy saját szemükkel győződjenek meg a hihetetlennek tűnő eseményről. Elképedve látták, hogy a két megszállott, aki a környék réme volt s akihez senki sem mert közeledni, most békésen üldögél Jézus lábainál, ruha van rajtuk és olyan nyugodtan viselkednek, mint a többiek. Szomjas szívvel itták ezek az éveken át agyonkínzott, üldözött vadak, gonosz erők megszállott eszközei, itták a békesség és a nyugalom szavait, amelyeket Jézus ajkáról hallottak.

A gadaraiak egyáltalán nem hatódtak meg az idilli látvány felett. Őket egy dolog érdekelte: az, hogy Jézus mérhetetlen anyagi veszteséget okozott nekik s egy pillanatig sem voltak hajlandók megtűrni őt a vidékükön. Rátámadni ugyan nem mertek, mert tisztában voltak azzal, hogy Jézusban földöntúli erő működik, de határozottan megkérték, hogy távozzék Gadara földjéről. Nem érdekelte őket semmi, kizárólag anyagi veszteségük. Jézus elmegy onnan, ahonnan elküldik. Senkit sem kényszerít arra, hogy fogadja be őt. Szelíden kopogtat, de ha nem nyitnak ajtót, továbbmegy.

A két megszállott arra kérte Jézust, hogy vigye magával őket, mert vele szeretnének maradni. Jézus azonban azt mondta nekik, maradjanak azon a földön, térjenek vissza családjukhoz, mondják el nekik mi történt velük, beszéljenek nekik Isten hatalmas dolgairól, mondják el, hogyan könyörült rajtuk. Jézus a hálaadás szolgáló útját jelölte ki számukra: saját környezetükben, saját otthonukban hirdessék azt, amit Istentől kaptak s Jézustól hallottak. Meg is tették hálából és szeretetből.

Így kezdődött el Dekapolis missziója, a Jordánon túl fekvő 10 városban az evangélium hirdetése.

Tanulságok:

1.    Vannak erők, amelyekkel számolnunk kell annak ellenére, hogy láthatatlanok. Ilyen erők azok, amelyek Istenből származnak. Jézusból erők áradtak. Amikor a vérfolyásos asszony megérintette, Jézus maga is megérezte, hogy erő ment ki belőle. Pál ebből az erőből élt: Mindenre volt ereje a Krisztusban, aki őt megerősítette. De nem csak isteni erők áradnak a világban, hanem ellentétes erők is, sátáni, démoni erők, amelyek mindig az isteni erőkkel szemben hatnak az emberekre s arra igyekeznek rábírni őket, hogy isten akarata és kedve ellenére cselekedjenek. Mindenki tapasztalhatja saját magában, hogy vannak ilyen erők.

2.    A sátáni erők megkötözik az embert. Uralkodnak az emberen s olyan magatartásra kényszerítik, amellyel maga sem ért egyet. A megszállott ember a saját akarata ellen cselekszik. Fogoly. Fogságban él.

3.    A sátáni erők kegyetlenné teszik az embert: embertelenné, önzővé.

4.    A sátáni erők magányossá teszik az embert. Embergyűlölővé, iriggyé; Jézus ezzel szemben a felebaráti szeretet szálaival köt össze bennünket, embert emberrel.

5.    Aki sátáni erők foglya, az szenved, boldogtalan ember.

6.    Aki sátáni erők megszállottja, az csak az anyagiakat nézi s nem akar egyebet. Jézus többet ad, mint amennyit az anyagiak nyújtanak.

7.    Jézusnak többet ér egyetlen ember, mint bármi anyagi érték.

8.    Nem kell feltétlenül megszállottnak lenni ahhoz, hogy ki-ki megtapasztalja magában, a saját életében a Sátán erejét. Sose felejtsük, hogy Jézus erősebb a Sátánnál. Bátran álljunk ellene az ördögnek és elfut előlünk.

Kérdések:

1.    Sokan mondják, hogy a gonosz csak bennünk lakik, nem önálló „személy”. Mások azt állítják, hogy csak a jó hiánya. Mi mit hiszünk a Sátán létezésével,  „munkájával” kapcsolatban? Miért engedi Isten a Sátánt garázdálkodni? (Jób 1-2)

2.    Jézus a Miatyánk egyik kérésében komolyan veszi a gonosz által való megkötözöttséget – ennek világos példája az olvasott történet. Vajon ma milyen módon kötöz meg egy-egy embert?

3.    Mit kezdünk a láthatatlan világgal ebben a látástól befolyásolt világban? Vigyázzunk, mert a hit helyén (ha nincs) könnyen burjánzanak hiedelmek, babonák, tévhitek. Hogyan lehet különbséget tenni a világosság és a sötétség erői között? (Ef 5,1-13)

4.    Vannak-e ma megszállottak? Találkoztunk-e már ilyen emberekkel? Mit tehetünk velük, értük? A tanítványokat Jézus felhatalmazza a szabadításra (Máté 10 és Márk 16). Van-e ma az egyházban élőknek is felhatalmazásuk erre? Ismerünk félelmes példát is Szkéva fiairól (ApCsel 19,13-20). Mire kell vigyáznunk ezzel kapcsolatban?

5.    Gondoljuk végig az Ef 6,11-18 verseit ebben a történeti összefüggésben. Mit jelent a lelki fegyverzet viselése, s ki(k) ellen szól?