(Mt 8,5-13; Lk 7,1-10)

VISSZA KAPERNAUMBA

A Hegyi Beszéd elmondása után Jézus tanítványaival együtt Kapernaumba ment, hogy ott folytassa korábban már megkezdett munkáját. Ez már a negyedik eset volt, hogy Jézus Kapernaumba igyekezett, érthető tehát, hogy ott barátok, rajongók, ismerősök sokasága fogadta. Ott lakott már anyja, Mária, azonkívül Jakab és János atyja, Zebedeus, valamint Péter is. Kapernaum volt a lakóhelye a királyi udvarmesternek, akinek a gyermekét Jézus csodálatosan meggyógyította és még sokan mások, akiknek bűneit megbocsátotta, betegségeit meggyógyította. Jóformán senki nem volt Kapernaumban, akivel valamiképpen jót ne tett volna. Közismert, nagy tiszteletben álló, közszeretetnek örvendő lakos volt tehát Kapernaumban.

A KAPERNAUMI SZÁZADOS HITE

Kapernaumban szolgált egy római százados, egy centurio. A megszálló római hadsereg Kapernaumban állomásozó százfőnyi alakulatának volt a parancsnoka.

A százados nemcsak katonai feljebbvalóinak, hanem Heródes negyedesfejedelemnek is engedelmességgel tartozott. Heródes rezidenciája Tibériásban, tehát a közelben volt.

A százados maga nem mindennapi ember volt. Bár pogány volt, mégis igen jó viszonyt tudott kialakítani a zsidó lakossággal. Tisztán látta azt a falat, amit a zsidó vezetők és az egész lakosság bizalmatlansága és ellenszenve épített a rómaiak, így a százados köré is, neki mégis sikerült rést vágni azon: végtelen türelemmel és jóindulattal lassanként rokonszenvre hangolta az ellenséges szíveket. Ez a rokonszenv hallatlanul megnőtt, amikor nyilvánvaló lett, a százados szíve mélyén elfogadja Izrael Istenét és őszinte félelemmel tiszteli. Bár még nem

lépett be a zsidó gyülekezet közösségébe, s mint minden nem zsidó, tisztátalannak számított, mégis mindenki nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt a jócselekedeteiről és istenfélelméről. A szívekben igazán akkor nőtt nagyra az iránta táplált megbecsülés és szeretet, amikor egy zsinagóga megépítését ajánlotta fel ajándék képpen Kapernaum gyülekezetének, és azt úgy építtette meg, hogy messze földön emlegették, milyen szép és milyen nagy az új kapernaumi zsinagóga.

Ennek a zsinagógának a romjai egyébként még ma is láthatók Kapernaumban. A romok között találtak egy homlokzati darabot, amelyen római sas képe volt kifaragva. Hogy azt a zsinagóga falán elhelyezhették, az a kapernaumi lakosságrendkívüli hálájának a bizonyítéka.

Ez a rokonszenves tiszt kereste fel Jézust beteg szolgája meggyógyításának érdekében. Máté és Lukács leírása között nem kis különbség fedezhető fel: Máté szerint személyesen ment Jézushoz, Lukács szerint viszont a gyülekezet vezetőit kérte közvetítésre. A különbség abból adódik, hogy Máté mindent rövidebben ír le, csak a lényegre szorítkozik, a részleteket elhagyja. Egysze­rűen megállapítja, hogy létrejött egy találkozás Jézus és a százados között. Lukács ezzel szemben kitér a részletekre is, amelyeknek az ismeretében már érthetőbb, hogyan jött létre a találkozás. A történet további leírásában semmi különbség nincs a két evangélista között.

A százados szolgája beteg volt. A szolga természetesen rabszolga volt, nem tisztilegény, mint az az újabbkori hadseregekben szokásos. Nem egy beteg katonáról volt szó, hanem egy beteg rabszolgáról. S ez abban az időben éppen akkora különbség volt, mint manapság egy beteg alkalmazott és egy beteg háziállat között. Egymagában óriási feltűnést keltett, hogy egy római úr emberszámba vette a rabszolgáját. Egyébként, ha egy rabszolga megbetegedett, az vagy meggyógyult magától, vagy elpusztult nyomorultan. A százados kétségtelenül nemes lelkű, emberséges ember volt.

A százados egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a szolgáját. Rendíthetetlen hittel hitt benne. Csak egyet nem tudott biztosan: azt, hogy Jézus elmegy-e az ő házához, ahol a szolga feküdt?

Vállalja-e, hogy egy bűnös pogány küszöbét átlépi? Vajon méltónak találja-e őt arra, hogy ezt megtegye? A Lukács evangélista által leírt közvetítés nagyon érthető lépés volt: a százados úgy gondolta, ha a gyülekezet vezetői ajánlják Jézusnak, egyszóval nem emelnek kifogást ellene, akkor Jézus hamarabb rááll a kérés teljesítésére, miután nem kell félnie a gyülekezet megvetésétől. A vének készségesen eleget tettek a százados kérésének és igen melegen ajánlották

Jézusnak, hogy teljesítse a kérését: ,,Méltó, hogy megtedd neki, mert sze­reti a mi nemzetünket és a zsinagógát is ő építtette nekünk” (Lk 7,4-5). Jézus erre készségesen nyilatkozott: Elmegyek és meggyógyítom őt (Mt 8,79. Nagy jelentőségű volt ennek a meghívásnak az elfogadásában az, hogy Jézus nem tekintette tisztátalannak a körülmetéletlen pogányt.

Lassan megindult Jézus a százados háza felé. Hatalmas tömeg kísérte.

Eközben valaki előrefutott és értesítette a századost arról, hogy Jézus már közeledik. Nemsokára mások is megelőzve Jézust hírül adták Jézus jövetelét. Ezek a százados ,,barátai” voltak. Ekkor váratlan fordulat állt be: a százados, Lukács evangélista szerint, megkérte barátait, hogy menjenek Jézus elébe és mondják el neki az ő nevében azt, hogy nem tartja magát méltónak Jézus látogatására. Máté evangélista úgy írja le ezt a megnyilatkozást, hogy a százados maga mondta el Jézusnak.

A lényegen ez mit sem változtat: a százados magát nem tartotta méltónak arra, hogy Jézus megtisztelje a házát. Belátta, hogy ilyet pogány, tisztátalan létére nem kívánhat egy szent embertől, különösen akkor nem, amikor a zsidó barátaitól, közönséges földi halandótól sem várja el.

Ez az alázatosság volt az első váratlan esemény. A másik a nagy hite, ami a következő szavakból derült ki: ,,Csak szóval mondd és meggyógyul az én szolgám!” Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok és vitézek vannak alattam: és ha az egyiknek azt mondom eredj el, elmegy; vagy a másiknak, jövel, eljön; és ha szolgámnak szólok: Tedd ezt, azt teszi” (Mt 8,9). Jézus felette áll mindenkinek, minden erőnek, elég tehát, hogy akarjon, parancsoljon valamit és az meglesz, függetlenül attól, hogy hol tartózkodik Jézus és hol kell az erőknek engedelmeskedniük.

Nem kell neki személyesen elmennie a beteghez, kezelésbe vennie, elég, ha parancsol a betegség erőinek, hogy távozzanak el a beteg testéből-lelkéből. Elég, ha parancsol angyalainak, akik készen állnak megtenni mindent, amit Jézus parancsol nekik.

Ez a százados minden hatalmasság fővezérét, főparancsnokát látta Jézusban, aki szabadon rendelkezik mindazokkal az erőkkel, amelyek a betegségeket hozzák és viszik, okozzák és megszüntetik.

A puszta szava eldönt mindent.

Jézus elcsodálkozott a százados szavain. A sokasághoz fordult és azt mondta, hogy sok pogány bejut a mennyek országába éppen úgy, mint Ábrahám, Izsák és Jákób, ugyanakkor olynok, akiknek elsősorban kínálta fel Isten a bejutás lehetőségét, kívül maradnak rajta.

Jézus végül is megtette, amire a százados kérte. A százados szolgája abbam a pillanatban meggyógyult.

Tanulságok:

1.    Emberek megnyerésének, megváltoztatásának egyetlen emberi módja a szeretet gyakorlása. Senkire sem marad hatástalan, megragadja még az ellenséget is. Sőt talán az ellenség veszi észre leghamarabb, ha szere­tetet tapasztal ott, ahol gyűlöletet, vagy ellenszenvet várhat. Az ember, akit nem szeretnek, két dolgot tehet: a szemet-szemért elv alapján ugyanolyan kellemetlenül viselkedik, mint mások vele szemben, vagy nem fizet gonosszal a gonoszért, sőt áldást mond.

2.    A pogányok megtérítése Isten Szentlelkének a munkája. Sokszor törjük a fejünket, hogyan kellene, lehetne missziót végezni ma a körülöttünk élő nem keresztyén, vallásilag közömbös, vagy éppen ellenséges emberek között? Pontos feleletet ki tudna adni? Isten mindenesetre azt mondja: Szeresd felebarátodat, mint magadat. A többi a Szentlélek dolga. De a szeretet gyakorlása a mi dolgunk.

3.    A Szentírásban vannak eltérő leírások, különbözőségek, de ellentmondások nincsenek. az egyes bibliai írók műveltsége, egyénisége, kifejező­kész­­sége lehetett különböző, de a lényeg, amiről írtak, mindig vál­tozat­lanul ugyanannak az egy igaz Istennek a kijelentése.

4.    Hogy ki milyen ember, azt abból lehet megtudni, hogyan bánik a nála gyengébbel, a neki alávetett felebaráttal. Ha úr, a szolgájával, ha férj, feleségével, ha nagyobb, a kisebbel? A kapernaumi százados abban bizonyult nagyszerű embernek, ahogy a rabszolgájával bánt.

5.    Az egyházközségnek van határa, névjegyzéke, egyháztagsági nyilvántartása, de Isten egyházának csak a mennyben van. Az egyházi rend előírja, kit lehet egyháztagnak tekinteni, ki rendelkezik választójoggal, ki nem, de hogy ki tagja Isten egyházának, más szóval ki választott, ki nem választott, azt csak Isten tudja. Annyi bizonyos, hogy Istennek ott is vannak emberei, ahol mi csak pogányságot és pogány egyenruhát látunk. Bármilyen külső, rang, megbízatás, pozíció, egyenruha, egyszóval látszat takarhat hívő szívet, vagy olyan szívet, amelyik idővel hittel lesz tele. Senkiről sem szabad eleve lemondani azért, mert ott van, ahol van, olyan, amilyen, vagy amilyen volt.

6.    Más nyomorúsága mellett nem szabad tétlenül elmenni. Minden szenvedő, beteg, segítségre szoruló emberben önmagunkat kell látnunk és a szeretetet olyan mértékben kell gyakorolnunk, amilyen mértékben magunk számára igényeljük hasonló helyzetben. A kapernaumi százados örök példa a szenvedőkön segítő önzetlen szeretetre.

7.    A kegyesség alapállása az alázatosság. Ez minden kegyesség alapja. Enélkül van vallásosság, de igazi istenfélelemről szó sem lehet. Az alázatosság kétirányú, de mindig oszthatatlanul egy: Isten iránt és az emberek iránt nyilvánul meg, de ugyanaz az alázatosság. A kegyesség az Isten iránt megnyilvánuló alázatosság nélkül azért nem képzelhető el, mert a szent, tökéletes Isten előtt az ember önmagát csak bűnösnek, gyarlónak, fogyatékosnak láthatja, aki megismeri vétkeit és elismeri, hogy azokért méltán büntetést érdemelne. Ennek tudatában Isten előtt megalázkodik. Az emberek iránt is alázatosnak kell lennie annak, aki igazán kegyes: be kell látnia, hogy mennyivel különb ember is lehetne, ha nem is másoknál, a többieknél, hanem önmagánál. Aki még nem tudja, hogy mi mindenben nem olyan, amilyen embernek lennie kellene, az még nem nézett bele igazán az igé tükörébe és nem látta meg a maga természetszerinti, valóságos ábrázatát, legfeljebb mások életét figyelte meg és megtalálta mások hibáit, mások szemében a szálkát.

8.    Isten szava mindenre elegendő. A kapernaumi százados hite ennek a felismerésében bizonyult nagy hitnek. Istennek nincs szüksége olyan eszközökre, amilyenekre nekünk embereknek szükségünk van ahhoz, hogy segíteni tudjunk, pl. az orvosnak, hogy gyógyíthasson, a sebésznek, hogy operálhasson. Isten közvetlenül uralkodik a természet minden ereje felett. Az ő akarata a döntő tényező a világ és az egyes ember életében, sorsában.

9.    A mennyek országa minden ember előtt nyitva áll. Az, hogy valaki zsidó vagy pogány, nem dönti el egyszer s mindenkorra a bejutást, vagy elvettetést. Lesznek pogányok, akik bejutnak, lesznek zsidók, akik kívül maradnak. Nem a származás, a népi hovatartozás, hanem kizárólag a Jézus Krisztusba vetett hit dönti el a bejutást, vagy kívül maradást azokra nézve, akik Jézust ismerték, ismerik, vagy ismerni fogják.

Kérdések:

1.    Hogyan viszonyulunk ahhoz az emberhez, aki életének jelentős szakaszában az ellenkezőjét állította, mint most? Vagy aki – velünk szemben is – ellenséges hatalmat szolgál? Jézus „hozzáállása” határtalan szere­te­téről szól. De hogy lehet ezt naivitás nélkül, teljes felelősséggel vállalni?

2.    Hogyan kell a missziót gyakorolni? Hogyan közelíthetünk hitetlen emberekhez?

3.  „Hogy ki milyen ember, abból lehet megtudni, hogyan bánik a nála gyengébbekkel.” Vajon mi hogyan bánunk beosztottjainkkal, a társadalmi rangban alattunk állókkal?

4.  Isten „iskolájában” vannak olyan „osztályok”, amelyeket mindenkinek „végig kell járnia”. Ilyen például az „alázatosság osztálya” is. Vajon mi hányszor buktunk meg benne? Lehet, hogy mostani helyzetünk is azért áll így, mert nem tanultuk meg, amit eddig is lehetett volna?

  5.  Jézus Krisztus csodálkozik a százados hitén. Vajon mi mertünk volna-e hasonló módon csodálkozni egy másik ember hitén? Érdemes figyelni arra, hogy a kételkedés mögött sokszor irigység lapul.

  6.  Isten már a teremtéskor is „szavával” cselekedett. Hiszünk-e mi a szó hatalmában?

  7.  Kevesen ismerik az engedelmességnek ezt az egyértelműségét. Még a katonaságnál meg lehetett valamikor tanulni, ma már a nevelésben sem követelik meg. Milyen hatással lehet „ez” hitéletünkre? Van-e összefüggés a mai világ hitetlensége s a nevelés engedékenysége között?

A NAINI IFJÚ
(Lk 7,11-17)

Röviddel a kapernaumi százados szolgájának a meggyógyítása után Jézus ismét útra kelt.

Már másnap elindult Galilea déli vidékei felé; először a tó partján haladt, azután délnyugati irányban a Jezréel síksága felé vezető nagy karavánúton ment, majd a Hermon hegység felé vette útját, közvetlenül a Tábor heggyel szemben. Annak az 515 méter magas Hermonnak az oldalán volt Nain. Magyarul így lehetne lefordítani a városka nevét: szép, vidám hely.

Jézus nem egyedül tette meg az utat. Vele mentek az apostolok és még több tanítvány, sőt nem kevés kíváncsi ember is kísérte. Amikor ez a tekintélyes csoport odaért Nain kapujához, akkor ért oda a város belseje felől egy másik csoport is. Az a másik csoport egészen más hangulatban volt, mint Jézusé. A városka nevével is ellentétben volt, mert nem vidám, boldog emberekből állt, hanem síró, szomorú gyászolókból. Gyászmenet haladt a városból kifelé, a temető irányában. Egy szegény özvegy egyetlen fiának a holttestét vitték a sír felé. A holttest előtt a sírató asszonyok haladtak, hango­san siratva a megholtat. Az ő feladatuk volt tudatni, hogy kit siratnak és mi indokolja a nagy gyászt.

A holttestet egyszerű faeszközön a halott barátai vitték.

Maga a tetem, a zsidók szokásának megfelelően gyolcsba volt csavarva, csupán az arcot hagyták fedetlenül. Mögötte következtek a hozzátartozók, ismerősök, érdeklődők.

A két menet összetalálkozott. Az egyik a városból kifelé, benne egy halott.

A másik a városba befelé igyekezett, benne az Élet Fejedelme! A keskeny úton szembetalálkozva meg kellett álniuk. Természetesen az volt a szokás, hogy a gyászmenetnek kellett először továbbhaladni, az élőknek félre kellett állniuk a halott elől, úgy kellett oldalt állva megvárniuk, amíg a halottas menet elhaladt.

Így történt volna ez most is, ha nem az Élet Fejedelme áll a halottas menet előtt. Jézus szíve csordultig volt irgalmassággal, amikor az összetört özvegy édes­anyára tekintett. Az asszony kisírt szemei mindent elmondtak: a kiállt szenvedéseket, az összetört reménységet, a jóvátehetetlen veszteséget, a tehetetlen szomorúságot.

Jézus nyugodtan hozzálépett és így szólt: Ne sírj! Bizonyosan mások is mondták már neki ezt, próbálva vigasztalni. Amikor Jézus ajkán hangzottak el ezek a szavak, egyszerre megteltek erővel, bizalommal, reménységgel. Az asszony felfigyelt az idegenre és a szíve megtelt valami csodát remélő várakozással. Érezte, hogy itt valami történni fog. Jézus nem várt választ, tudta, hogy olyan állapotban senki sem tud társalogni, odalépett a halottvivőkhöz. Mindenki tudta, hogy valami történni fog. Mindenki meglepetésére Jézus nem nyúlt a halotthoz, csupán hangosan megszólította: Ifjú, én mondom neked, kelj fel! Egy szempillantásra mindenki mozdulatlanná meredt. Olyan csend támadt, hogy egy légyzümmögést meg lehetett volna hallani. Egyszerre csak megmozdult a halott ifjú, lassan felült és beszélni kezdett. Hogy mit mondott, azt nem jegyezte fel az evangélista. Ne is törjük rajta a fejünket, bár könnyen elképzelhető, hogy mennyire elcsodálkozott az egész helyzeten a feltámadott ifjú. Azt se próbáljuk meg kifejezni, hogy mit érezhetett az anya, tudott-e hinni a fülének és a szemének, elálltak-e a könnyei, vagy a fájdalom könnyeit az örömujjongás könnyei váltották-e fel.

A tömeg ellenben nem bírt magával. Az emberekből kitört az öröm: Próféta van közöttünk! Isten meglátogatta az ő népét! A halál és az élet menete egybeolvadt, a két csoport tagjai összevegyültek, mindenki Jézusról beszélt.

Akik még nem ismerték, mindent tudni akartak róla, akik ismerték, azok mindent el akartak mondani róla. Együtt mentek be a városba, az özvegy háza felé. Jézus nyugodtan lépdelt közöttük. Szíve tele volt hálával Isten iránt, aki megajándékozta őt a csodatevés erejével. Ez volt eddig a legna­gyobb csoda, amit Jézus végbevitt. Ő, aki lelki halottakat hívott életre, most testileg halottnak adott életet.

Tanulságok:

1.    Isten mindig irgalmasan tekint a szenvedő emberre. Milyen jólesik a baj­ban lévő embernek, ha észreveszi, hogy mások részvéttel fordulnak felé. Alapjában véve kevés részvét van az emberekben. Igazában mindenki csak magát tudja sajnálni, mert ki-ki a maga terhét hordozza. Kevesen tudják más fájdalmát, szorongását félelmét megérteni. Ha jól meggondoljuk, az emberi részvét nem sokat ad: legtöbbször tehetetlenül állnak azok, akik részvéttel telt szívvel fordulnak a szenvedő ember felé. Isten részvéte, irgalmassága azonban nem tehetetlen részvét. Isten irgalmasságából csodák születnek. A naini ifjú végbevitt csoda is Isten irgalmasságából született.

2.    Ha ketten mondják ugyanazt, nem ugyanazt mondják. Ugyanazok a szavak különböző emberek ajkán mást jelentenek. Megint mást jelentenek, ha Jézus ajkán hangzanak el. Temetés alkalmával nem sokat jelent, amikor azt mondjuk a gyászoló özvegynek: Ne sírjon! De ha Jézus mondja ugyanezt, abban benne van a feltámadásnak, az élet továbbfolytatásának az ígérete, reménysége. Jézus szavai nyomán a gyászoló szív is megtelik reménységgel, az örök élet hitével.

3.    Nem az emberi szavak a fontosak, hanem amit Isten mond. A feltámadt ifjú szavait nem ismerjük. Nem is lényegesek. Nem sok hasznunk lenne belőle, ha tudnánk. A meglepett anya szavai sem ismeretesek. Az sem jelentene nekünk semmit, ha ismernénk azokat. Ami nekünk fontos az fennmaradt: Jézus szava, Isten beszéde, amivel parancsol a halál erőinek és fel tud támasztani még a halálból is.

Kérdések:

1.    A találkozások sohasem véletlenek. Vannak vissza nem térő alkalmak is, vannak – kegyelemből – ismétlődő lehetőségek. Vajon hány találkozás után maradt bennünk hiányérzet, hogy nem tettünk meg valamit?

2.    Honnan lehet tudni, hogy egy-egy helyzetben mit mondjunk, vagy tegyünk?

3.    Jézust megrendíti a halott fiát sirató asszony. Azonnal cselekszik is. Vajon mit kezdünk mi - hasonló helyzetekben? Félrefordulunk, vagy keressük a szavakat? Honnan vehetjük az erőt az igazi vigasztaláshoz?

4.    Jézus erre az életre támasztja fel a fiatalembert. Miért? Nem lett volna egyszerűbb hagyni az örökkévalóságba menni? Vagy ez a haláleset is csak azért történt, hogy Isten nagy tett-sorozata s általa Jézus hatalma is nyilvánvalóvá lehessen az emberi szemek előtt?

5.    Mi történik a halál után? Honnan hívta vissza Jézus az ifjút?

6.    Vannak, akik már ismerik Jézus hatalmát, vannak, akik még nem. Együtt élünk ebben a világban. De vajon hallják-e a mi bizonyságtételünket a többiek, ahogy a tömeg akkor felkiáltott?