(Jn 5,1-18)

A BETESDA

Ennek a történetnek leírása azzal kezdődik, hogy a zsidóknak ünnepük volt, amire Jézus is elment Jeruzsálembe. Hogy miféle ünnep, nem derül ki. Nagyon valószínű, hogy a Páska ünnepe volt.

Akkor már egy esztendei nyilvános tanítói és gyógyítói munka állt Jézus mögött. Az első évből mintegy nyolc hónapot töltött Jeruzsálemben és Júdea legkülönbözőbb részein, mindenütt számtalan hitre jutott és megkeresztelt em­ber áldotta a nevét. Samáriában is sokan voltak, akik benne a Messiást imádták. A Galileában eltöltött utolsó négy hónap pedig valósággal moz­gás­ba hozta az egyszerű, szegény galileai lakosságot. Ezrek és ezrek tekintettek re­ménységgel Jézusra. Beszédei, tanításai, megállapításai, csodatettei mindennapos beszélgetések témája volt. El lehet mondani, hogy egyetlen eszten­dei működése nyomán egész Palesztinára szemmel látható hatást gyakorolt.

Nem tudjuk, hogy erre a jeruzsálemi útjára elkísérték-e Jézust tanítványai? János a betesdai csoda leírása során egyetlen szóval sem tesz említést a tanítványok jelenlétéről. Minden valószínűség szerint Galieában maradtak. Jézus különben sem keresete a túlságos feltűnést, amúgy is éppen elég ferde vélemény forgott közszájon messiási mivolta körül; politikai váradalmakat tápláltak sokan, főleg Jeruzsálemben, Jézus pedig nem akarta táplálni azokat.

Jeruzsálem egyik kapuja a templomhoz közel a Juh-kapu nevet viselte. Mégy a Salamon-templom idejéből való volt. Mikeás próféta is említette (4,8): „Te nyájnak tornya…”. A babiloni fogság után ezt a kaput is újjáépítették (Neh 3,1). Nevét onnan kapta, hogy azon a kapun át hajtották be a városba naponta azt a hatalmas juhnyájat, amelyik templomi célokra szolgált.

A Juh-kapuhoz közel volt Jeruzsálemben egy kis tó, amelyet sok beteg keresett fel gyógyulás céljából úgyannyira, hogy körös-körül széles oszlopsor épült. A gyógyulásra váró betegek annak az árnyékában kerestek menedéket a tűző napsütés elől. Ezt az építményt nevezték az irgalmasság házának, Betesdának. János evangélista részletesen leírta, miért ment annyi beteg a Betesda tavához? Azért mert a tóban időnként különös természeti jelenség volt megfigyelhető: az egyébként nyugodt víz sima tükre váratlanul megmozdult, bugyborékolni, pezsegni kezdett s az a beteg, aki olyankor gyorsan bejutott a habzó, mozgó vízbe, meggyógyult. Senki sem tudta megmagyarázni ezt a természeti jelenséget, elterjedt tehát a hiedelem, hogy időnként angyal száll a vízre és felkavarja a vizet. Az angyalt ugyan nem látta senki, de a víz megmozdulását úgy tekintették, mint az agyal jelenlétének a bizonyítékát.

Jeruzsálemi tartózkodása idejében, egy nyugodt szombat reggel Jézus elsétált a Betesda felé. A város túlontúl zsúfolt volt ahhoz, hogy csendet és nyugalmat lehetett volna találni: ahogy az ilyen ünnepeken szokott volt, a város tele volthangos jókedvvel, ujjongással, lármás örömmel. A Betesda olyankor is csendes volt: az a hely nem tűrte az örvendezést és az ujjongást. Az odatelepült szenvedés csendet parancsolt. Jézus végighaladva az oszlopsoron, megtelt részvéttel, amint látta a nyomorékok, bénák mozdulatlan sorát, amint kidülledt szemekkel lesték a víz tükrét, mikor jelennek meg rajta a gyógyító erők feltörésének első jelei, az apró rezdülések, hogy idejében bevitessék magukat és elnyerjék, amire ki tudja, mióta epedve várakoztak.

Megfigyelték, hogy a víz megmozdulásakor mindig meggyógyult valaki, még pedig az, aki legkorábban jutott bele a kavargó, buzgó, fortyogó vízbe. Mindenki gondoskodott tehát arról, hogy legyenek, akik felemelik és beviszik a többiek előtt. Jézusnak feltűnt egy beteg. Egyedül magára hagyottan, reménytelenül feküdt. Tekintete nem a vizet leste, hanem maga elé meredt. Pillantásában nem volt már meg a reménység fénye. Egykedvűen, roskadtan hevert: a szíve melyén bizonyosan feladta már a reményt, hogy meggyógyulhat. Számtalanszor meggyőződhetett róla, hogy sohasem sikerülhet elsőnek bejutnia a vízbe. Esztendők teltek egymás után, egyre gyorsabban, de számára Betesda nem bizonyult annak, amit a neve hirdetett: neki nem nyújtott irgalmasságot.

Jézus elnézte és kérdés nélkül is mindent tudott. Egyet azonban mégis megkérdezett tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” Harmincnyolc év után várhat-e még valaki változást, jobbulást? Reménykedhet-e valaki még, akár egy csodában is, ha 38 esztendő alatt egyszer sem történt csoda? Volt idő, maikor az Ő szíve is tele volt reménységgel, friss várakozással, de az évek, az évtizedek kioltották a reménység tüzét. Ebben a reménytelenül kiszikkadt szívbe vittek új reménységet Jézus szavai: Akarsz-e meggyógyulni? Akarni, igen, hogyne, de hasztalan akarok, mert nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen a tóba… Milyen árva volt ez az ember! Szegény is volt, beteg is volt, nem csoda, hogy mindenki elhagyta. A többiek mind csak magukra gondoltak és a saját bajukra. Isten áldásai alászállnak a világra, de mindenki csak azt nézi, mennyit kaphat meg azokból magának? He kell, akár el is tapossák egymást, csakhogy elsőnek, azaz mások előtt részesüljenek a többől, a jobból. A világ élete úgy folyik, ahogy Betesdánál folyt: az erős, a tehetős eltapossa a gyengét, aki csak teheti, elébe vág a többinek s magának szerzi meg, amit csak lehet, azután elmegy elégedetten. Hogy s többi marad? Az a többi dolga, a többi baja. Nem volt a világnak még egy helye, ahol az emberi könyörtelenség, önzés és az isteni könyörületesség élesebb ellentétben találkozhatott volna, mint Betesda.

Jézus szíve nem csordultig voltirgalmassággal. Azt sem kérdezte meg a betegtől, vajon hisz-e őbenne? Talán nem is hallott még felőle. Egyszerűen ráparancsolt: Kelj fel, vedd fel nyoszolyád és járj! A test végigrándult, mert egy titkos erő áradt szét benne és megmozdította az évtizedek óta mozdulatlan végtagokat. Érezte, hogy izmai engednek az akaratának… azután rájött, hogy fel is tudna állni… azután lépni is próbált… az egyik oszlopnál még némán, hitetlenkedve megállt, mintegy időt hagyva magának annak elhivésére, hogy valóság és nem álom az, ami történik. Csak amikor már mindenki álmélkodva és ujjongva körülvette, amikor mindenki őt csodálta, akkor mert lehajolni a hordágyért és elhitte, hogy az élet ismét kaput nyitott előtte. Az égi irgalom nyitotta ki előtte a kapu zárát s ő újra ember lehet! Hálásan és ujjongó szívvel elindult a szent város felé…

Tanulságok:

1.    Jézus jelenléte nem marad nyomtalan. HA valahol huzamos időn át jelen van, annak a jelei egyfelől az öntudatos hitéletben mérhetők le, másfelől az emberek öntudatlan megváltozásában, a gondolkodás, ítéletalkotás, ízlés, erkölcs alakulásában figyelhetők meg. Jézus hatása nem csak kifejezetten vallási, hanem általános emberi, erkölcsi mértékkel is mérhető. Az igazi humánum alapja az, amit az emberiség tudva, vagy nem tudva Jézustól tanult. Ahol Jézus hosszabb időt töltött, ott nagyobb mértékben kellett megjelennie a hatásnak. Ha ez elmaradt, ott az ítélet is súlyosabb lett: „Jaj néked Korazin, Betesda, Kapernaum…

       A te életedben hány éve van jelen Jézus? Milyen nyomai vannak az ige és Szentlélek munkájának benned?

2.    A természeti jelenségekben is Isten ereje nyilvánul meg. A természeti világ nem értelmezhető önmagában. A jelenségek nem magyarázhatók a Teremtő és Gondviselő Isten értelme és szeretete nélkül. Az egyes természeti tüneményeket az emberi tudás értelmezheti, ez azonban nem változtat azon, hogy a jelenségek Istentől vannak. Egy-egy gyógyfürdő is Isten ajándéka, csakúgy, mint minden fűszál, amelyben gyógyító erő rej­lik. Miközben élünk azokkal, el ne felejtkezzünk az Istennek járó hálaadásról.

       Isten számára nincs reménytelen eset. A 38 éve megoldatlan ügyet is megoldhatja. Aki feladja a reményt, az Isten hatalmát és szeretetét tagadja meg.

3.    Minden keresztyén gyülekezet egy-egy Betesda a világ számára. A gyülekezet tagjai Irgalmasságát megtapasztalt emberek, akiket a megváltó Jézus irgalma gyógyított meg. A hívő emberek tehát meggyógyult emberek, akiket Isten arra rendelt, hogy mások emberei legyenek, olyanoké, akik még gyógyulásra, Isten irgalmára várnak, vagy ha tudatosan nem is remélik, de arra rászorulnak. Nem lehet senki másként keresztyén, mint a szeretet irgalmas gyakorlásával, a gyülekezet pedig nem lehet másként Krisztus testének része, mint a világ meggyógyításának a vágyával szolgálatba állva.

4.    A gyógyítás eszköze az ige és a Lélek. A beteg azt vélhette, hogy Jézus fizikai módon lesz neki „embere”. Azután elhangzott az ige és azt engedelmes hit váltotta életre.

Kérdések:

1.    Milyen eredménye volt az Úr egyévi szolgálatának?

2.    Mi volt a Betesda? Mit jelent a neve? Miért nevezték így?

3.    Milyen különös természeti jelenség fűződött hozzá? Miféle hiedelem kapcsolódott ehhez?

4.    Kik feküdtek a tó körül épült oszlopcsarnokokban?

5.    Milyen versengés folyt a betegek között?

6.    Kitől, mitől várta az ember a gyógyulását?

7.    Miért éppen „ezt” a beteget szólítja meg az Úr? Mi lehetett az oka?

8.    Miért tesz fel Jézus – a gyógyítás előtt – „ilyen” szokatlan kérdést a betegnek?

9.    Miért vált ki újra felháborodást a farizeusokból ez a gyógyítás?

10. Hogyan lehet egy gyülekezet ma is Betesda a világ számára?

A SZOMBAT-VITA

A meggyógyított boldog ember alig hagyta el Betesda tavát, már működésbe léptek a farizeusok és az írástudók. A törvény tudós ismerői mind meg­egyeztek abban, hogy szombatnapon tilos terhet cipelni. Pontosan idézték Jeremiás könyvéből a 17. fejezet 21. versét: „Vigyázzatok a ti lelketekre én ne hordjatok terhet szombatnapon, se Jeruzsálem kapuin be ne vigyetek”. Idézték Nehémiás könyvének 13. fejezetéből a 15. verset is: „Azon a napokban láttam Júdeában, hogy sajtót taposnak szombatnapon és gabonát hoznak be, szamarakra rakva, sőt bort, szőlőt és olajat is és mindenféle terhet behoznak Jeruzsálembe szombatnapon.” És a 17. verset: „Annakokáért meg­fed­dém Júdea elöljáróit és mondám nekik: Micsoda gonosz dolog ez, amit ti cselekesztek, hogy megfertőzitek a szombat napját?

Amint meglátták, hogy a meggyógyított beteg belép Jeruzsálem kapuján, a templom felé igyekezve boldogan emeli a hordágyát, nyomban rákiáltottak: szombatnap van, tilos ágyat cipelned! Eszükbe sem jutott, hogy Nehémiás egyáltalán nem az ilyen csodálatos esetek tilalmát hangsúlyozta, hanem az afféle szemérmetlen, istentelen haszonlesést, ami a szombatnapra sem volt tekintettel. A mohó kereskedőket ostorozta és a városban lakó pogányokat, közöttük a tirusiakat, akik nem vették figyelembe Jeruzsálem szent város jellegét, hanem úgy éltek benne, mint akármelyik más városban.

A farizeusok figyelmen kívül hagyták, hogy ez a meggyógyított ember nem eladni viszi az ágyát, sőt inkább örömében, mint a csoda bizonyítékát emeli feje fölé.

Az ember megrémült. Eszébe sem jutott az, hogy megszegje a szombatnapi törvényt és ellentétbe kerüljön a hatalmasokkal. Remegve felelte: „Aki meggyógyított engem, azt mondta nekem: Vedd fel a nyoszolyád és járj!” A farizeusok különös kérdést tettek fel akkor neki: „Ki az az ember, aki azt mondta neked, vedd fel nyoszolyád és járj?” Nem azt kérdezték, ki gyógyította meg és hogyan, az ellenben már érdekelte őket, hogy valaki merészel parancsot adni a szombatnap megsértésére. A gyógyítás szerintük jelentéktelen ügy volt, az ágy hordozására adott parancs, vagyis a szombatnap megsértése ellenben félelmetes istentelenség.

A meggyógyított ember nem ismerte Jézust. Számára Jézus a nagy ismeretlen volt. Jézus pedig nem állt oda eléje, hogy hálálkodjék neki, inkább elvonult a tömeg ünneplése és csodálata elől. A farizeusok annál inkább sejtették, hogy ki volt az.

Egy idővel később azonban, talán még azon a napon találkozott Jézus azzal az emberrel a templomban. Hogy megörült és hogy megtelt akkor a szíve hálálkodással! Jézus odafordult hozzá és azt mondta neki: „Ímé meggyógyultál, többé ne vetkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!” A betegség, amelyből 38 évi nyomorúság után meggyógyult, ilyenformán olyan bűnnek a következménye lehetett, amelyet ifjúkorában követett e. A betegség tehát a bűn büntetése volt. Jézus arra figyelmeztette a meggyógyult embert, ha újból vétkezik a következményei sokkal súlyosabbak lesznek: el fog kárhozni!

A csodák Isten irgalmasságának bizonyítékai. Akin Isten irgalma kö­nyörül, annak oda kell fordulnia Istenhez. Meg kell térnie, igyekeznie kell megszabadulni minden bűntől, amelynek hasonló következményei lehetnek, mint amiből éppen meggyógyította az irgalom.

A testi gyógyulást a lelki gyógyulásnak kell követnie. Hitnek és megtérésnek, új életnek. Az ember mindenkinek elmondta, ami vele történt. A Jézussal ellenséges zsidók közt híresztelte, hogy név szerint Jézus az, aki őt meggyógyította. Úgy gondolta, hogyha a tekintélyes tanítómesterre hivatkozik, akkor senki sem zaklatja őt a szombatnap megsértése miatt.

A zsidók azonban egész másként gondolkoztak. Elkezdődött Jézus üldözése. Összejöttek a vezetők és elhatározták, hogy megölik.

Tanulságok:

1.    Isten törvényét nem betű szerint, hanem lélek szerint kell megtartani. A farizeusok nem voltak tekintettel az élet érdekére, még az sem érdekelte őket, hogy egy 38 éve beteg emberrel milyen jót tett Jézus: őket csak az foglalkoztatta, hogy a szombatnapi rendelkezések egyikét sérelem érte. A törvény betöltésére Jézus új parancsot adott, a szeretet parancsát. Istennek nem kell az irgalmatlan igazság és a kegyetlen szentség, Neki mindenekelőtt a szeretet kell és mindaz, ami az élet érdekében áll. Megszabadít minket a merev szabályoktól és a szeretet új parancsával kötelez el istentiszteletre és az emberek szolgálatára.

2.    Isten azokat is részesíti áldásaiban, akik nem ismerik Őt. Kegyelmének sok-sok áldását árasztja a föld minden lakosára: kenyeret, napfényt, esőt, erőket, értelmet, műveltséget, fejlődést, gyógyulást ad jónak és gonosznak egyaránt. De üdvösséget, az örök mennyei boldogságot nem adja mindenkinek, csupán azoknak, akik Jézus Krisztusban hisznek. Üdvözítő áldásaiban csak hit által lehet részesedni. Ilyen vonatkozásban hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.

3.    Jézussal a templomban mindig lehet találkozni. Ott, ahol ketten vagy hárman az ő nevében egybegyűlnek, mindig jelen van. Követőinek, egyházának adta az ígéretet, hogy velük lesz a világ végezetéig minden napon.

4.    A bűn sohasem marad következmény nélkül. Mivel a bűn egyetlen büntetése az örök kárhozat, Isten meg akarván azt előzni, figyelmezteti a bűnöst arra, hogy tette nem marad büntetés nélkül. Az ilyen figyel­meztetés néha egy-egy betegség, vagy valamiféle nyomorúság, váratlan kudarc, szégyen. Az ilyesmire mondjuk helytelenül, hogy Isten verése, holott bármily keserűen essék is, mindig irgalmas figyelmeztetés és mindenképpen javunkat szolgálja. Isten az ilyen figyelmeztetésekkel azt akarja, hogy a bűnnel szakítsunk, attól szabaduljunk meg, nehogy a vége rettenetes kárhozat legyen.

5.    A jó jutalma bizonyosan csak Istennél lesz meg. E földi életben nemcsak, hogy gyakran elmarad, de olykor ráfizetéssel jár. Ki ne szerzett volna már keserű tapasztalatokat arról, hogy „nem érdemes jót tenni”? Jézus rövid földi élete tele volt ilyen tapasztalatokkal. Ő azonban nem azt a következtetést vonta le az őt ért bántásokból, üldözésekből, hogy nem érdemes jót tenni, hanem továbbfolytatta áldásos tevékenységét, nem számítva földi jutalomra, az emberek hálájára. Sőt az ő követőinek, tanítványainak, nekünk is azt parancsolja, hogy amiképpen ő cselekedett, mi is úgy cselekedjünk. S amiképpen az ő mennyei jutalma nem marad el, sőt beült az ő dicsőségének királyi székébe, nem marad el, a mi mennyei jutalmunk sem.

Kérdések:

1.    Milyen törvény írja elő a szombat megünneplését?

2.    Milyen szabályokkal terhelték meg az írástudók és a farizeusok ezt a napot?

3.    Mivel mentegetőzik a meggyógyult - a hithű zsidók felháborodására?

4.    Mi volt a fontosabb az írástudók és a farizeusok előtt: a törvény vagy az ember?

5.    Mire figyelmezteti az Úr a meggyógyultat? Van-e összefüggés a bűn és a betegség között?

6.    Minden „el van intézve” a gyógyulással? Mi az, ami sok gyógyult életéből hiányzik? Nem ennek a hiánynak tulajdonítható-e az esetleges visszaesés? Mi a véleményed?

7.    „Minek” kell követnie a vasárnapi istentiszteletet?

JÉZUS FELELŐSSÉGRE VONÁSA

Elkezdődött a hajsza Jézus ellen. A zsidók azzal vádolták, hogy embereket gyógyít szombatnapon és 38 éve betegnek azt az „istentelen” parancsot adta, hogy vigye az ágyát. Ebből ők azt a következtetést vonták le, hogy Jézus nem tiszteli a törvényt, tehát Istennel szemben áll, és a gyógyításhoz szükséges csodatevő erőt sem Istentől kapja, hanem a Sátántól. Ha Isten erejével gyógyítana, akkor nem szombatnapon gyógyítana, hanem más napokon, hogy a szombat napját megszentelje.

Jézus nem tért ki a válaszadás elől. Nyugodtan fejtette ki álláspontját. Be­szé­de tele volt mély gondolatokkal. Másképpen beszélt most, mint amikor Galieában az egyszerű emberek között, halászok, pásztorok, földművesek egyszerű nyelvén tanított. Itt most tanult emberekkel volt dolga, olyanokkal, akik koruk legtudósabb, legképzettebb vezetői voltak. Beszédét három részre osztotta.

Először azt fejtegette, hogy Ő a mennyei Atyával egy Isten (Jn 5,19-23) Pontosan azt csinálja ebben a világban, amit a mennyi Atya akar. A Betesda tavában a mennyei Atya adja a gyógyító erőt, amikor angyalaival felkavartatja a vizét, mert az Atya életet akar adni, életeket akar megtartani ebben a világban. Jézus pontosan azt tette, amikor egy szerencsétlen beteg nyomorúságának véget vetett. A gyógyítás tehát tökéletesen megfelelt Isten akaratának. Ha Jézus nem látná ebben a világban az Atya életeket mentő, segítő munkáját, ő sem tenne csodákat emberek gyógyítása érdekében. Az Atya mindaddig így munkálkodott. A hetedik nap valóban a nyugalom napja, de nem azt jelneti, hogy az Atya azon a napon nem csinál semmit. Ellenkezőleg: az Atya szüntelen azon munkálkodik, hogy amit teremtett, azt megőrizze, fenntartsa, megáldja. A fű nő szombatnapon is, az eső esik szombatnapon is, a nap süt szombatnapon is, mert az Atya bennünk szombatnapon is munkálkodik. Ha az Atya csak egy szempillantásra is magára hagyná a mindenséget, abból világkatasztrófa lenne. Jézus ezután arra hivatkozott, hogy mivel az Atya szünetlenül végzi azt, amit az Atya benne, vele akar elvégezni, elvégeztetni. Ezért Őt nem vádolni kell, hanem éppen úgy megbecsülni, mint az Atyát. (Jn 5,24-30)

Beszéde második részében a csoda mélyebb értelmére mutatott rá Jézus. Amikor Ő a 38 éve beteg embert meggyógyította, lehetne mondani, valósággal a halálból keltette új életre. Ez azt mutatja, hogy Jézusnak van hatalma arra, hogy életet adjon, valódi életet, azaz: örök életet. „Aki hallja az én szómat és hisz Abban, Aki engem küldött, annak örök élete van.” A betesdai csoda csak kiábrázolása volt az igazi csodának: ami abból áll, hogy egy ember béna, halott lelke megelevenedik és élő hitben tevékenykedni kezd. Jézusnak ilyen csodája nélkül lelkünk örökre béna marad: lábunk nem képes Isten útjain járni, kezünk nem képes Isten munkáját végezni, fülünk nem hallja Isten szavát, szemünk nem látja Isten dicsőségét, ízlésünk nem tesz különbséget jó és rossz között. Csak ha Jézus belép egy ilyen béna lélek életben és végbe viszi a betesdaihoz hasonló csodát, „akkor a halottak halják Isten Fiának a szavát, hallgatnak arra és élnek”. „Halottak” ebben az összefüggésben olyan élő emberek, akik bűnben élnek, Istentől eltávolodtak és Isten számára nem élnek: ezek mintegy feltámadnak a halálból, amikor Jézus életet adó szava megszólal. Az ilyen embereknek a testük is az élet feltámadására támad majd fel.

A harmadik részben 4 tanúra hivatkozott Jézus, akik bizonyítják, hogy ő a Megváltó, a megértő Üdvözítő, Messiás.

Az első tanú Keresztelő János (Jn 5,31-35). János fénylő égő gyertya volt, de csak gyér fényt adott, mert sok mindent nem értett meg. Azt azonban megérette és hirdette is , hogy Jézus a megígért Messiás.

A csodák, amelyeket Jézus tett, tesznek tanúbizonyságot Jézus mellett, amellett, hogy Őt az Atya küldte.

Harmadik tanúja maga Isten (Jn 5,37-38). Keresztelése alkalmával Ő maga tett bizonyságot arról, hogy Jézus a Fia, akiben gyönyörködik.

Negyedik tanúja a Szentírás. Az egész Ótestamentum világosan leírja azokat a csodákat, amelyeket Ő cselekedett. Ha értelmesen olvasnák azokat az Írásokat azok, akik most Őt vádolják, megértenék, hogy mindaz, mai ott az eljövendő Messiásról szól, Őbenne beteljesedik. A zsidók azonban mást tesznek: Mózes és a próféták világos szavait összekeverik a saját gonosz gondolataikkal, Isten igéjét, a saját véleményükkel, tanításaikkal, aminek az az eredménye, hogy a Szentírás igazi értelmét nem értik meg, Jézust nem ismerik fel. Ennek az lesz a következménye, hogy az ítélet napján előáll Mózes és vádolni fogja Izrael népét. Mert, ha Izrael Mózesre hallgatna, akkor Jézust hittel elfogadná, miután Mózes Őfelőle írt. Ezzel fejezte be Jézus az írástudókhoz intézett beszédét (Jn 5,39-47).

Tanulságok:

1.    Minden hely, ahol gyógyítás folyik és gyógyulás történik, Isten állandó munkáját hirdeti, bizonyítja. Minden kórház, gyógyfürdő, orvosi rendelő, gyógyszertár, gyógyszergyár arra emlékeztet, hogy Isten szüntelenül munkálkodik az emberek életének a megtartásáért. Árasztja a testi gyógyítás erőit beteg emberek felé. Minden gyógynövény, amelyből gyógy­szer készül, vagy amelyik közvetlenül használható gyógyításra, Isten munkája folytán növekedik. Minden ilyen fűszál Isten irgalmasságának a jele ebben a világban. Miközben a bűn a szenvedést sokasítja, Isten az irgalmasság gyógyító hatásairól gondoskodik. Szüntelenül. Vasárnapokon, ünnepnapokon is.

2.    Istennek az az akarata, hogy az ember élete megmaradjon. Amit ad, azt így nevezi: megtartás. Kettős értelme van ennek és együtt érvényes: földi és örökkévaló értelemben akar megtartani. Egyszer szüntelenül adja azt, amire a földi, testi életünknek van szüksége, azonkívül arról is gondos­kodik, hogy a lélek megkapja kenyerét és vizét.

3.    Aki Istent kérdezi, annak Isten felel is. Kérdéseire választ ad az igében.

4.    A Szentírás helyes értelmét Jézus Krisztusban lehet megtalálni. Az Ő kihagyásával nem érthető az ótestamentumi kijelentés, de nem érthető az újtestamentúrni sem. Aki viszont megismeri Jézusban a Megváltót, az a kijelentés lényegét értheti meg.

5.    A mennyei Atya szüntelenül munkálkodik értünk s az ő teremtett világáért. Nem tart szünetet. Jézus hasonlóképpen cselekedett s az ő példája számunkra is kötelező. A vasárnap megszentelése olyan feladat, amit messzemenően teljesítenünk kell, de sohasem a szeretet rovására. A zsidók abban követtek el hibát, hogy a törvényt betű szerint tartották meg: „semmi dolgot ne tégy azon.. .” s valóban nem csináltak szombatnapon semmit, még az irgalmas szeretet gyakorlását is felfüg¬gesztették. Nekünk vasárnap nem szabad olyan jellegű munkát végeznünk, ami-lyent hétköznapokon végzünk: szabaddá kell tennünk magunkat Isten igéjének a hallgatására, a gyülekezeti életre. De vasárnap is segítenünk kell a betegeinken, szenvedő, segítségünkre szoruló embertársainkon. Azzal sohasem vétünk Isten törvénye' ellen, sőt inkább az Atya szüntelen tartó munkájában veszünk részt. A zsidók nem ismerték a szeretetet, irgalmasságot, azért volt a kegyességük hideg és halott. íme, lehet a „kegyesség” is bűn.

Kérdések:

1.    Mit válaszol az Úr az Őt felelősségre vonó írástudóknak és farizeusoknak?

2.    Mivel indokolja a szombatnapi gyógyítást? Kinek az akaratából cselekszik?

3.    „Elfelejthetjük-e” a gyógyulással a bűn kérdését?

4.    Hogyan árasztja az Úr ma is gyógyító erőit?

5.    Milyen jelek kísérik messiási munkásságát?