(Ef 5,14) 100.

Ebben a nehéz korszakban nem csak a hatalommal való viaskodás folyt. Elkezdődött egy olyan lelki mozgás, ami később egyházunk egész életét megváltoztatta: a belmisszió.

1. Erre igen nagy szükség volt. Egész Európa, vele a magyar reformátusság is a 19. századra a racionalista gondolkodás hatása alá került. Ez tulajdonképpen a hit tagadása: csak azt fogadja el, ami józan emberi ésszel felfogható. (Mi lesz akkor a keresztyénség alapvető üzenetével: Isten megváltó szeretetével? Hát még annak cselekedeteivel: Jézus szeplőtelen fogantatásával, szeretetből vállalt halálával, feltámadásával?) - A hit nélkül is tetsző keresztyén erkölcs, meg az embereket összefogó egyházi közösség belefért a józan észbe. Viszont hit nélkül romlottak az erkölcsök. Az egyszerű nép tudatlanságban élt az Ige felől. A gyülekezeteket egyre inkább csak a hagyomány tartotta össze.

2. Több európai országban, ebben az időben is tisztán hitték és hirdették az Evangéliumot. Az idelátogató vendégeknek tűnt fel először az itt uralkodó elesettség.

Egy 75 éves Glasgow-i lelkipásztor, A. N. Sommerville evangélizációs körútra indult. Eljutott Magyarországra is, ahonnan szomorú jelentést küldött haza, Skóciába. A „kálvinista Rómából”, Debrecenből írta, hogy van ugyan hét lelkipásztor, de egyik püspök, másik az anyagi ügyek intézője, harmadik a Kollégium felügyelője, kettő olyan öreg, hogy alig végez valami egyházi
munkát, a két fiatal küszködik a hatalmas gyülekezettel. Ő több alföldi gyülekezetben hirdette az Igét, mindenütt hatalmas tömeg érdeklődött, mutatta a szomjúságot.

A skót református egyház felelősséget érzett a zsidóság iránt. Elküldték három lelkészt a Szentföldre, hogy mérjék fel az ottani misszió lehetőségeit. Mivel egyikük megbetegedett, visszaindultak, a Dunán hajóztak fel Pestig, ott a másik is beteg lett. Egy pesti szállodában lábadoztak. Meghallotta ezt Mária Dorottya főhercegnő, József nádor özvegye, aki buzgó hitű keresztyén volt, meglátogatta és ápolta a betegeket. Mikor meghallotta eredeti úti céljukat, marasztotta őket azzal, hogy Pesten igen sok zsidó ember él, akiknek az Úr Jézusról még senki nem beszélt, így jónak látták maradni. Ráadásul a Lánchíd építésére a skót tervező és kivitelező mérnökökkel sok szakmunkás is jött, akikhez a skót református egyház lelkipásztort is küldött. A híd felépülte után az is itt maradt, és belépett a zsidómisszióba. Akkora eredménnyel működtek, hogy a sok keresztyénné lett zsidó család gyermekei részére iskolát kellett felállítani. Így indult meg 1844-ben a Skót Misszió Iskolája, mely az Evangéliumnak hasznos műhelye volt (1849-től 1867-ig szünetelve), egészen 1948-ban történt államosításáig.

Közben svájci és német belmissziói körökből is kerültek Pestre mérnökök, orvosok, üzletemberek. Körülöttük úgy terjedt az evangélium, hogy bibliakörök, munkaközösségek alakultak belőlük. Még a budapesti lelkipásztorok is összejöttek bibliaórára. Megalakult a Pesti Németajkú Leányegyház, német diakonisszákkal megindult a Bethesda Kórház - ez magával hozta a Philadelphia diakonissza anyaház alapítását. Mindezek a - közhasznú - evangéliumi munkák egyelőre tetszéssel találkoztak az egyházban.

3. Szabó Aladár, „a magyar belmisszió atyja”. Fejér megyében Tácon (Gorsium!) született, Székesfehérváron katolikus gimnáziumba járt. Nem is a Biblia, inkább egy olvasott Kálvin-életrajz hatására a pesti teológiára jelentkezett. Az ott uralkodó racionalista légkör kiábrándította, valami többre vágyott. Rábeszélte teológus társait, jöjjenek össze tananyagon túl is Bibliát olvasni. Egy ilyen együttlétbe csöppent bele „Hirsch bácsi”, a Brit és Külföldi Bibliatársulat pesti ügynöke. Elcsodálkozott: teológusok, Bibliát olvasnak? Ennek örülne Moody tiszteletes. Hogy ki az? Hát a Skót Misszió lelkésze. így került el Szabó Aladár Moody Andráshoz, aki elvezette a megváltó kegyelem elfogadására. Azonnal a belmisszió buzgó munkása lett. A Vasárnapi Iskolában kezdett munkálkodni. Ott ismerte meg leendő feleségét is, a Bethesda kórház egyik alapítójának leányát. Majd felbuzdult, hogy a belmisszió áldásait másutt is terjessze, és másodévre a Sárospataki Teológiára iratkozott be. Ott jól indult forgolódása, több professzor támogatta, a gyülekezetben megindította a vasárnapi iskolát. De a presbitérium rosszallotta, hogy külön gyűjti össze a gyerekeket, és betiltotta a közöttük végzett munkát. Megkeseredve tért vissza Pestre. A teológiát elvégezve, ösztöndíjjal Edinburghban tanult tovább, de ezt megszakítva hazatért, hogy segítsen a kőbányai gyülekezet megszervezésében, mint segédlelkész. Onnan, bár a belmissziói munkát már sokan ellenezték, tudását elismerve 1888-ban mégis megválasztották a pesti teológiára professzornak. Székfoglaló beszédébe belekerült ez a mondat: „A belmisszió tipegő bárányát az egyház berkeiben farkasordítás fogadta”. Teológiai munkáját újítással kezdte: a szakrendszer bevezetését javasolta (hogy minden teológiai tudományágnak saját professzora legyen). Teológiai munkája mellett tovább vitte a belmisszió ügyét. A Skót Misszió iskolájában „vallásos estéket” rendezett, irodalmi és művészi műsorral népszerűsítve az elhangzó Evangéliumot. Megindította a Hajnal című belmissziói újságot, írt egy napi áhítatos könyvet, Lelki harmat címmel. A belmisszió önkéntes munkásaiból megszervezte a Lorántffy Zsuzsanna egyletet, majd, elégedetlenül annak lelki színvonalával, a Bethániai egyletet.

Megsokallva a teológián őt érő támadásokat, kilépett a tanárságból, hozzáfogott a Józsefvárosi Egyházközség szervezéséhez. (Az eredetileg egy pesti ref. gyülekezetről folyamatosan váltak le az újonnan szervezett önálló egyházrészek). Ez a munka: szervezés, templomépítés, sajnos annyira lekötötte, hogy a belmisszió ügye háttérbe szorult mellette. Megfáradva tette le földi életét, már a háború idején, 1944-ben.