Főmenü

Utolsó módosítás időpontja
  • 2020-07-19 18:23
Látogatók
  • Megtekintett oldalak: 423726
  • Egyedi látogatók: 63207
  • Közzétett oldalak száma: 579
Címlap

72. Az ellenreformáció

(1Tim 6,3-5) 393.

Fizikában, lélektanban egyaránt érvényes a hatás-ellenhatás törvénye. A reformáció is olyan határozott, iránnyal működő erő volt, ami természetesen kiváltotta a reakcióját. A kezdetén jelentéktelennek minősített mozgalom gyors kibontakozása valóságos sokkhatást váltott ki az ellenféllé váló pápaságban - és a befolyása alatt álló politikai hatalmakban, hogy idő kellett az ellenhatás beindulásához. De annál hatalmasabb erővel indult meg aztán az ellentámadás. A pápa, saját hatalmi helyzetének megingásán túl természetesen a tanításbeli eltérést is sérelmezte. Még nem mondták ki a pápai csalatkozhatatlanságot, de a pápák igényelték. Aki ellenük szól, Isten ellen szól - hirdették. Az uralkodók közül elsősorban a német-római császár (V. Károly) a birodalom széthullásától tartott. Hiszen némelyik választófejedelem Luther mellé állott, az ő tekintélye pedig jórészt a pápai szentesítésen nyugodott. A szándék tehát, egyházi és világi részről világos volt. Hozzá kellett fogni a harc előkészítéséhez.

Ennek egyik része a római egyház szellemi rendeződése volt. Ezt a Tridenti zsinat (1545-63) alkotta meg. 18 év alatt ismételten és változó helyen üléseztek. A zsinat fő célja - és eredménye a római egyház tanításainak rögzítése, és pápai tekintéllyel való megszilárdítása volt. A középkori skolasztikus teológiai-filozófiai rendszert kiegészítették és elfogadását kötelezővé tették. Kimondták: a hit dolgainak forrása a Szentírás - és a „szent hagyomány”, de csak a Vulgata latin szövege hiteles, magyarázni pedig csak az egyház (a zsinat és a pápa) magyarázhatja. Elrendeltek bizonyos reformokat - a papok, szerzetesek művelődjenek, némely pápai jövedelmet korlátoztak, a búcsúprédikációkat megszüntették (nem a cédulaárusítást!). Másrészt a reformáció majd minden üzenetére a zsinat átkot mondott. (54) Egy-két gyűlésére protestánsokat is meghívtak, de hamar kiderült, tárgyalásról szó sem lehet: behódolás, vagy átok?

Az eszmei rendeződéshez végrehajtók is kellettek. Róma meg is találta az ideális „lelki rohamosztagot”: a jezsuita rendet.
Loyola Ignác spanyol nemesúr megsebesült a harcban: lába végleg lebénult, lóra nem ülhetett többé. Ráadásul hosszas seblázában kétszer is látomása támadt: Szűz Mária megjelenve arra biztatta, hogy lelki harcot folytasson a hitetlenek ellen. Ő hozzáfogott (55): teológiát tanult és pappá szentelték. Néhány barátjával el akart menni a Szentföldre, hogy az azt uralmuk alatt tartó pogányokat térítse. De, mikor a pápához mentek, hogy engedélyét, áldását kérjék, az átirányította őket: a Szentföldön úgyis háború van, nem lehet odamenni, de itt van Európa, pogány protestánsokkal telve, azokat térítsék. Ők engedelmeskedtek, erre meg is kapták a felhatalmazást. Olyan szervezetté váltak, akik függetlenek a területileg illetékes püspököktől, közvetlen a pápának vannak alárendelve. Societas Jesu: Jézus-társaság.

Az élcsapatnak különleges kiképzésre volt szüksége. Aki jezsuita akart lenni, először két évig novicius lett, főképpen a rend szervezetével, munkájával ismerkedett. Ha szándéka megerősödött, következett a 15 éves képzés. Ebben nem csak teológiát tanult és pappá szentelték, de valamilyen világi tudományban is magas szintű képzést kapott. Mikor pedig diplomáit megkapta, három gyakorló éven át a legnehezebb és megalázóbb munkát végezte, hogy az alázatosságban és engedelmességben gyakorolja magát. így vált valóban kiváló harcossá. (56)

Akkor pedig harcba is vetették. Eleinte a jezsuita rend szeretetmunkával és tanítással foglalkozott, kiváló iskolákat alapított. Sajátos és eredményes külmissziói munkát végeztek főként Dél-Amerikában: az indiánokból kommunákat szerveztek, földművelésre, iparra tanították őket (a „túlságosan önálló” telepeket a spanyol-portugál hatalom erőszakkal oszlatta fel). De a „nagy ügy” érdekében rájöttek a legjobb útra. Bejuttatták egymást gyóntatónak királyokhoz, államférfiakhoz, hadvezérekhez. így hatalmas befolyásra tettek szert, a kirótt penitenciákban leggyakrabban valamilyen intézkedés, fellépés szerepelt a protestánsok üldözésére.

Erre a nagy munkára kidolgozott a rend egy sajátos erkölcstant. Egyrészt, egy olyan kazuisztikus etikát, amiben minden elképzelhető esetre kész utasítás van. Nem kell hát dönteni, nem lehet tévedni, csak emlékezni és engedelmeskedni kell: így a jezsuita mindig tudja, mit tegyen. Másrészt lefektettek néhány olyan alapelvet, ami a lelkiismeretet nyugodttá teszi. Az első a probabilizmus (= valószínűség). Azt jelenti, hogy ha egy ügyről feltételezhető, hogy helyes, akkor olyan nyugodtan kell belevágni, mintha biztos lenne, hogy helyes. A második a reservatio mentalis (= észbeli fenntartás). Azt jelenti, hogy bármi valótlant ki lehet mondani, eskü alatt is, ha az ember magában úgy folytatja, hogy attól igazzá válik (pl. egy gyilkosság tanúja megesküdhet, hogy nem látta az esetet - piros szemüvegen át). A harmadik az intentionalismus (= szándékszerűség). Ebből lett közmondás: a cél szentesíti az eszközt: jó célt szolgálni, vagy bűnt megakadályozni bűnnel is szabad.

A Jézus-társaság elterjedt az egész földön. Időnként egy-egy országból erőszakosságuk és ravaszságaik miatt kitiltották őket, de az ellenreformáció ügyének mindig újra szüksége lett rájuk.