(Ef 4,15-16) 84.

A reformáció - éppen úgy, mint németországi és svájci forráshelyein - nem indult új egyház szervezésének, hanem a régi megújításának. Ezért, éppen szervezés dolgában igen bizonytalanul kezdődött. A Moháccsal megüresedett püspöki székek miatt volt olyan vidék (Baranya), ahol a reformáció kiemelkedő alakjait (Sztárait, Szegedit) a régi tisztség folytatóinak látták, másutt pedig (Besztercebánya) a már reformált gyülekezetek vallották tovább is főpásztoruknak az esztergomi érseket.

1. Lassan azért csak különváltak szervezetük szerint is a hitükben már régen különböző gyülekezetek. Egy-egy vidéken, különösen nagyobb gócok körül, vagy tekintélyes személyek körül kialakultak a superintendenciák és tractusok (egyházkerületek és egyházmegyék), a régi püspöki és esperesi tisztségekkel az élükön. Ezek aztán az ország tájai szerint négy felé szerveződtek: Dunántúl, Dunamellék, Tiszántúl és Tiszáninnen (bár sokáig külön működött a dél-baranyai egyházkerület). Jó tudni: a tiszáninneni kerület száz évvel később választott püspököt, mint a többiek, addig a négy traktus esperesei közösen kormányozták a kerületet.

2. Kialakult az istentisztelet új rendje. Középpontjába - mint kezdetben - az Ige és hirdetése került. A kötött miseszöveg helyett egy-egy textus eleven üzenete hangzott el. Ehhez persze feltétlen szükség volt minél több magyar nyelvű Bibliára. Még volt a régebbiekből: Pesti Mizsér Gábor és Sylvester János Újszövetség fordításaiból. A növekvő igény hozta létre Károlyi Gáspár művét, amit hamar több kiadás követett (pl. Szenczi Molnár Albert, Komáromi Csipkés György).

Egy ideig élt még az istentiszteleteken a középkori responsorium (felelgetős ének a pap és a gyülekezet, vagy a pap és a kántor között), de rohamosan elterjedt a népének. Magyar reformátoraink sok énekben bibliai történeteket dolgoztak fel (a még ritka Biblia „pótlására”), és több bibliai zsoltárból írtak parafrázisokat (127-236, 63-237, 34-254, 92-255,57-256), majd Szenczi Molnár Albert 1606-ban lefordította a Zsoltárokat, melyeket még Kálvin kérésére genfi kántorok zenésítettek meg (53). Ebből igazi népéneklés lett Magyarországon.

3. Jó darabig élt az egyházfegyelem is. Komolyan vették, hogy tiszta hithez tiszta élet illik. Egyházi törvényeket, kánonokat írtak, melyek megszegéséért különböző ítéletek jártak, egészen a gyülekezetből kirekesztésig - vagy „ekklézsiakövetés” útján a megbocsátásig.

(Ötven éve az ónodi templom ajtaja előtt még ott volt a „szégyenkő”, amire a veszekedő, zsémbes asszonyoknak kellett állni istentisztelet alatt. Száz éve a hejcei presbitériumot minden úrvacsoraosztás előtt megkérdezte a lelkész: „Nincsenek-é a gyülekezetben olyan cégéres bűnökben leledző személyek, akiknek úrvacsorázása megbotránkoztatná a közösséget?” A presbitérium általában örömmel felelte, hogy nincsen. De ugyanott, a gyülekezet a templomban máig nyilvántartja „a megesett lányok padját”.)

4. Az iskolaügy természet szerint fontos volt a reformációnak. Hiszen Isten dolgait tette közkinccsé, nem engedve, hogy a papság kisajátítsa. A Biblia olvasásához és minél jobb megértéséhez természetesen minél több és jobb iskolára volt szükség. Főurak és városok komoly áldozatokat hoztak, hogy legyen ilyen iskolájuk. Pápa, Sárospatak, Debrecen, Gyulafehérvár után sok kisebb iskola nyílt meg és fejlődött kollégiumi fokra. A pataki iskolát Szikszai Fabricius Balázs fejlesztette a hét szabad művészetet oktató iskolává (a triviumhoz a quadriviumot - a négyes utat: aritmetika, geometria, astronomía és música - csatolva).

Reformátor atyáink a lelkiek mellett a magyar tudományos életet is gazdagították. Érdeklődésük sok fontos területre kiterjedt: Sylvester János írta az első magyar nyelvtant, Bencédi Székely István az első magyar történelmet. Mélius Juhász Péter botanikát és Sztárai Mihály az első magyar drámákat. Iskoláink első feladata a prédikátorok képzése volt ugyan, de emellett a tudomány minden ágában jártassá tették az ifjakat.