(Jer 4,1 és 6,14) 294.

Ezek olyan mozgalmak, amelyek az egyház gyökeres megromlását és javíthatatlanságát hirdették, ezért abból kilépve, saját hitet kialakítva külön szervezkedtek.

1. Az ókorban feltört, majd elmúlt gnoszticizmus új formában megjelent a Balkánon. A bogumil mozgalom (= Isten barátai) felújította a dualista gondolatot: hogy van egy jó, meg egy rossz Isten, az anyagi dolgok mind a rossz művei. Ez erős egyházkritikával társulva, szigorú aszkétikus közösségeket hozott létre. Tiltották a hús, szesz fogyasztását és a házasságot. A pápát Antikrisztusnak, egyházát a sátán zsinagógájának bélyegezték. Természetesen, hogy a pápák mindent megtettek a veszedelmes eretnekség (= szakadárság) felszámolására, több országot felkértek kiirtásukra. A mi királyaink (IV. Béla, Zsigmond) részt vettek ilyen „Keresztes hadjáratokban”.

2. A mozgalom - részben a Kelet-Nyugat között „ingázó” kereszteslovagok útján - eljutott Dél-Franciaországba, ahol egyik központjuk, Albi után albigenseknek nevezték őket. Ők a kathar (= tiszta) nevet használták inkább. A test-lélek ellentét náluk abban a gondolatban csúcsosodott ki, hogy Krisztus nem ölthetett igazi testet (- ókori doketisták!). így persze a kereszthalál, és ezzel a megváltás is tárgytalan lett. A tiszta állapotot egy keresztségféle szertartás, a consolamentum által gondolták elérni, amit egy más, „tökéletes” perfekt adhatott át. Ezzel azonban az a felelősség járt, hogy utána a legkisebb vétkezés is végleg elveszi az üdvösséget. Ezért igyekeztek halogatni a szertartást, sok esetben a halálos ágyig (előre megegyeztek erről egy perfekttel. (20)

Főként a toulousi őrgrófságban terjedtek el, ahol az őrgrófok támogatták őket - hogy a francia királytól csak hűbéri módon való függőségüknek „tömegbázisa” legyen. De a pápák kétszer is keresztes hadjáratra biztatták ellenük a királyokat, akik irtó háborúban verték le őket, és így a területet a koronához csatolták.

3. A mozgalom teljes felszámolására hozták be a pápák Franciaországba az inkvizíciót. Ezt a „szent vizsgáló hivatalt” először a reconquista utáni Spanyolországban állították fel. Azt vizsgálta, hogy a keresztség feltétele alatt ott meghagyott arabok („mórok”) és zsidók titokban nem tartják-e régi vallásukat. Ott „betöltve szerepét”, áttelepítették az albigens vidékre, majd átadták a Domonkos-rend kezébe (ők dicsekedtek így: „Domini cani = az Úr kutyái).

Az inkvizíció eljárása az egyház abszolút tekintélyére épült. Érvényes volt a névtelen feljelentés, minden igazi hívőnek kötelessége volt a gyanúsakat feljelenteni. Gyakorolták a tanúvédelmet (nem volt szembesítés, a vádlott nem láthatta a tanút), a bűnösség vélelmét (nem a vádat bizonyították, a vádlottnak kellett bizonyítania ártatlanságát). (21) A kínvallatást „önkéntes alapon” alkalmazták (t.i., ha a vádlott vállalta, hogy szenvedések között is kitart ártatlansága mellett) - nem vállalása a bűnösség bevallását jelentette. A bevallott bűn büntetése enyhébb esetben a bűnvallás volt (nyilvánosan, vezeklőruhában, és az egyházfegyelem vállalását megostorozással jelezték) sok bűnbánót „a kísértésektől megóvandó”, életfogytig „kolostori őrizetben” tartottak. A makacs, vagy visszaeső eretnekeket az egyház nem büntette (ecclesia non sitit sanguinem = az egyház nem szomjazik vért), hanem átadta a világi hatóságnak - melynek kötelessége volt az eretnekeket halállal büntetni, ezt általában nyilvános megégetéssel hajtották végre. Ez volt az autodafé (actio fidei = „a hit cselekménye”).

Egy sajátos gondolatot ki kell itt emelnünk. Az inkvizíció jóhiszeműen, a lelkek megmentése érdekében működött! Abból a gondolatból indult ki, hogy a pápa vezetése alatt működő katholikus egyház az egyedül üdvözítő anyaszentegyház. Tehát minden eszközzel mindent meg kell tenni, hogy mindenkit ebbe tereljenek be-, vagy vissza, az ő érdekében.

Az inkvizíció Európa sok országában működött. Nálunk is feltűnt, de nem terjedhetett ki, egyrészt az eretnekmozgalmak nem hódítottak meg tömegeket, másrészt a magyar egyháznagyok igyekeztek saját hatáskörükben eljárni ellenük.