(1Jn 4,2-3) 450.

Az egyház külső kiépülésével párthuzamosan végbement a belső rendeződés is.

1. Az alapok tisztázása: honnan vesszük, amit hiszünk? Az apostolok szóbeli emlékezéseit hamarosan írásba foglalták, Pál leveleit összegyűjtötték. Ezeket istentiszteleteken úgy felolvasták, mint a zsinagógákban az Ószövetséget. A 2. században kialakult ezeknek isteni tekintélye: úgy idézték, mint azelőtt az Ószövetséget: gegraptai (= meg van írva). Némi részben a 4. századig vitatott volt, mi tartozik az Újszövetségbe? Néhány írást kétségbe vontak: 2Péter, 1-2-3. Jn, Jelenések könyve. Ugyanakkor volt néhány tekintélyes írás (Hermas: Pásztor-a, a Didakhé), ezeket még 4. századi kéziratok is tartalmazzák. Lassan tisztázódott a helyzet; a karthágói zsinat (397) a mai formájában fogadta el az Újszövetséget. Könyveinek felsorolása a kánon. (6)

2. Kialakult a hitvallás. Az első idők „Jézus Krisztus”- a után egyre bővül, pontosodott. A 2. század közepére kialakult az azóta is vallott Apostoli Hitvallás. Későbbi teológiai viták miatt különböző pontosító toldásokkal látták el (a görög katolikusok ma is úgy mondják). Egészen a modern időkig szükség van rá, hogy tévedések, félrevezetések esetén újra megfogalmazzuk hitvallásunkat (pl. a Barmeni Hitvalló Nyilatkozatban 1934.).

3. Végbement az első komoly teológiai harc is. Az evangéliummal egyidőben kezdett terjedni a keletről jövő, és a görög filozófiával keveredő misztikus vallás: a gnózis (felismerés, tudás), v. gnoszticizmus. A perzsa Zarahusztra (Kr.e. 630-553) tanítása volt az alapja: a dualizmus. Ennek lényege, hogy van egy jó és egy gonosz isten. A jó olyan magasztos, hogy semmi anyagi dolog nem illik hozzá, ezért a teremtés, minden anyagi, testi dolog a gonosz műve (másváltozat szerint a jó kibocsátott magából egy alacsonyabb rendű szellemet, a Demiurgoszt, hogy hozza létre az anyagi világot). A jó istenség megismerésének módja az elmélkedés útján létrejövő ismeret (ez a gnózis). Tehát nem ő jelenti ki magát, és nem valaminek elhívése használ, hanem a meditáció. Ez az embert szellemi magasságokba emeli, a test fölé. Ebből két különböző következtetést vontak le. Vagy azt, hogy a test káros valami, a legszigorúbb aszkézissel kell a gnózis szolgálatába állítani, vagy egy féktelen szabadosságot, hiszen a test úgysem számít semmit, csak a lélek emelkedjen az ismeret magasságaiba. Krisztus személyét is igyekezett kisajátítani a gnózis. Különböző vad elképzelésekkel igyekeztek jó, vagy rossz, született, vagy földreszállt, hasznos, vagy káros személynek beállítani.

A 2-3. században ez az áramlat komoly vetélytársa volt a keresztyénségnek. Sajátos külön ága volt Markion mozgalma. Őt a római gyülekezetből zárták ki, ezután valóságos ellenegyházat szervezett. (Az ő műve a legrégibb újszövetségi kánon, melyben csak a Lukács Evangéliuma és Pál levelei kaptak helyet). De az evangélium hirdetése lassan fölébe kerekedett a gnózisnak. Évszázadok után jelentkezett újra, kisebb jelentőséggel.

4. Az istentisztelet a belső fejlődés legszorosabb kifejezése. Sokáig az Ige olvasása és magyarázása volt a középpont, ez utóbbi elsősorban a fiatal, vagy felnőtt korú újkeresztyének, a kathekumenusok számára. Gyakorolták a közös imádságot. Kialakult a közös értelmezési gyakorlat helyett az egyház tanítói hivatala: megszabták, melyik Igét hogyan kell érteni, az eltérő értelmezést eretneknek (szakadárnak) nyilvánították.

Az istentiszteleteken gyakorolták a keresztséget. A formája (ráöntés, meghintés, bemerítés) változatos volt. A felnőtt keresztség általában átalakult gyermekkeresztséggé, hiszen a hívők nagy buzgósággal hozták gyermekeiket is. A szertartás aztán „kibővült” különböző elemekkel: olajjal megkenés, kézrátétel, ördögűzés...

Az úrvacsora a legelső időkben egyszerű közös étkezés volt, amelyen a kenyér megtörésekor megemlékeztek az Úr Jézus áldozatáról. Már az lKorll. mutatja, hogy ez hamar kettévált: Az eucharisztia volt a tulajdonképpeni úrvacsora, az agapé a közös étkezés (amit éppen Korinthusban a gazdagok és szegények vacsorája közötti botrányos különbségek rontottak meg). Nagy Constantin után aztán, mikor az áldozás gondolata beszivárgott, kezdték magát a kenyeret szentnek tartani, kiosztását a papok előjogának fenntartani, a kenyérnek bűntörlő erőt tulajdonítani.

5. Az ünnepek időpontja is kialakult. Az első században főként a zsidókeresztyén gyülekezetek igyekeztek a szabbatot tartani a Jézusban nem hívő zsidókkal együtt, az úrvacsorát tartották külön, mert azt a zsinagógában nem lehetett. (ApCsel 2,46). De, hogy ne legyen „konkurens istentisztelet” másnap jöttek össze erre (ApCsel 20,7). A „hét első napja” aztán megkapta az Úr napja nevet (Jel 1,10.). Mikor a zsinagógákból előbb-utóbb kirekesztették őket, maradtak ennél.

Az „üdvtörténeti ünnepek” közül az ószövetségi pászka természetesen alakult át az Úr halála-feltámadása ünnepévé, az Ószövetségben meghatározott dátum szerint (2Móz 12,1-3). Az innen számított ötvenedik (= pentekosté) nap is az Ószövetség aratási ünnepéből lett a Lélek leszállásának ünnepévé. Az Úr születésének dátuma volt bizonytalan. Eleinte fogantatásának ünnepét (epifánia) tartották meg év elején. A 4. században Rómából terjedt el a karácsony ünneplése.

Mindezek kialakítása közben egy valami lassan feledésbe ment: Jézus Krisztus visszavárása. Az ókor végére az egyház berendezkedett a földi életre.