51. Constantinusi korszak
(Jakab 4,4) 483.
1. Új korszak: Egyszerre megfordult a helyzet: a keresztyének kerekedtek fölül. Constantinus unokája, Theodosius (347-395) államvallássá tette a keresztyénséget, a régi római vallás hívei szorultak illegalitásba, tartották áldozataikat félreeső erdei tisztásokon. (Pagus = berek, innen a (paganus) pogány szó.)
Most sok pogány templomot romboltak le - és hatalmas templomépítkezés kezdődött. Kialakult a basilica-stílus: háromhajós csarnoktemplom, melyben nagy gyülekezet elfér. A császár, és különösen édesanyja, Heléna császárné a Szentföldön sok ilyet épített (a Szent sír fölött, a Bethesda tónál, Betlehemben - ez maradt fenn máig).
Kialakult az összefonódás az egyház és a világi hatalom között. (Máig működik, több nyomorúságot szerez, mint az üldözések.) Egyrészt a császár adott az egyháznak anyagi támogatást, épületekre, püspöki birtokokra. Adott „jogsegélyt”: részt a hatalomban, állami életben.
Másrészt az egyház adott a császárságnak „ideológiai támaszt”: annak hirdetését, hogy az uralkodók Isten kegyelméből uralkodnak, ezért kell engedelmeskedni nekik. A hatalom a Lélek szelét elzárni nem tudta - a maga vitorlájába fogni sajnos igen.
Megindult a hit nélküli emberek beözönlése az egyházba. Hiszen most már nem veszélyes, hanem ajánlatos volt keresztyénnek lenni. Természetesen ezek a pogány lelkületű emberek hozták magukkal felfogásukat, szokásaikat. Mivel eddig elsősorban szobrokban imádták isteneiket, elkezdődött az ábrázolások használata a templomokban. Régi hitvallók, mártírok után hamarosan Jézus és az Atya kiábrázolásai is megjelentek. Aztán elkezdődött maguknak a képeknek, szobroknak imádása.
Másrészt ezek abban éltek addig, hogy az isteneket áldozatokkal kell jóindulatra indítani, bűneikért kiengesztelni. Ez a gondolat legkönnyebben az úrvacsorán keresztül jött be: áldozásnak nevezték el, kialakult a gondolat, hogy az Úr Jézus áldozatát megismételik, Isten ezért fogja megbocsátani bűneiket. Ez persze alaposan megnövelte az áldozatot bemutató papság tekintélyét, a hívek fölött hatalmat szerzett nekik.
Az egyház szervezete. Az ősgyülekezetet az apostolok közösen vezették, majd Jakab, Jézus testvére lett a vezető. Pál püspököket (episzkoposz = felügyelő) rendelt a gyülekezetekben. Ugyanakkor a vének (presbiterek) ószövetségi tekintélye is működött A gazdasági és szociális ügyek intézésére választották a diakónusokat (láttuk az ApCsel 6,2-3-ban, milyen lelki minősítés kellett az „asztalok körüli szolgálathoz”).
A 2. században kialakult az egyszemélyi vezetés: minden gyülekezetnek egy püspöke volt, a presbiterek, diakónusok az ő segítői, a papság. Aztán, a városok püspökei fenntartották maguknak az elnevezést és a hatalmat a körüllévő falusi gyülekezetek papjai fölött. A birodalmi provinciák székvárosainak, a metropolisoknak püspökei felvették a metropolita címet. Majd a legtekintélyesebb metropoliták pátriárkák lettek, közülük is kiemelkedett keleten a kostantinápolyi pátriárka, nyugaton a római pápa (a római nép által használt becéző forma)...
Ezeknek a magas tisztségeknek elnyerésénél már nem a lelki alkalmasság (khariszma) számított. Rokoni, hatalmi kapcsolatok, anyagi érdekek vezették betöltésüket.
Az egyház hatalmasan megerősödött anyagiakban, világi hatalomban, tekintélyben. De elveszítette lelki tisztaságát, erejét. Hitvalló egyházból népegyházzá lett.