Lk 10,25-42

Amikor a Lombsátor ünnep befejeződött, Jézus nem ment azonnal tovább, egy ideig még Jeruzsálemben maradt onnan kereste fel tanítványaival a környéken fekvő városokat és falvakat. Ebből az időszakból való a két feljegyzés, amelyet Lukács örökített meg: mindkettő a felebaráti szeretettel kapcsolatos. Az egyik az elméletet tartalmazza, a másik a gyakorlati megvalósításra ad példát.

Az elmélet

Lk 10,25-29

Egy bizonyos napon egy írástudó kereste fel Jézust és a következő kérdést intézte hozzá: “Mester, mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?” A kérdés feltevésének egyetlen igazi célja volt: tőrbe csalni Jézust.

A kérdés egyébként rendkívül lényeges volt. Nem szívből jött ugyan, de mégis válaszra érdemes, mert nem mindegy mit válaszolnak erre az emberek, mit válaszol majd másoknak ez az írástudó. A kérdés kizárólag elméleti jellegű volt. Az írástudó maga felől, az örök élete felől tökéletesen meg volt győződve: csupán azt akarta tudni, mit válaszol erre Jézus, helyesen tanít-e, mond-e olyasmit, ami miatt vád alá lehetne helyezni?

Figyeljük csak meg jól, hogy ez az ember azt kérdezi: mit kell neki cselekednie? Tehát abból indul ki, hogy az örök élet elnyerése annak a következménye, hogy az ember valamit cselekszik. Nem csoda, ha ez az írástudó így gondolkozott: gyermekkora óta egyebet sem hallott, mint azt, hogy aki üdvözülni akar, annak Isten törvényét kell megtartania, a törvény előírásait kell cselekednie. Eszébe sem jutott, hogy az örök élet nem az érdemek jutalma, hanem Isten ajándéka, amelyet kegyelemből ad a gyermekeinek. Bűnösnek, méltatlannak sem érezte magát, eszébe sem jutott, hogy esetleg meg sem érdemli az örök életet. Ő csupán vitatkozni akart magáról a kérdésről és arról, hogy aki el akarja nyerni az örök életet, annak voltaképpen mit is kell megtennie?

Ennek az embernek Jézus hiába beszélt volna bűnös szívről, alázatos, kegyelemre váró, megtört szívről, Isten kegyelmes szeretetéről, úgysem értette volna meg. Az egyetlen, amit Jézus megtehetett, az volt, hogy utalt a törvény követelményeire, a Tízparancsolat parancsaira: arra gondolhatott Jézus, hogy majd a parancsolatok árnyékában rájön ez az írástudó, hogy mennyire képtelen azoknak a maradéktalan megcselekvésére. Azért kérdezte az írástudótól: “A Törvényben mi van megírva? Hogyan olvasod?”

Az írástudó azonnal kész volt a válasszal: kiválasztott a Tórából két idézetet, amelyet általában úgy fogadott el mindenki, mint a Törvény összefoglalását. Az egyik az 5Móz 6,5 volt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, minden erőddel és egész értelmeddel.” Minden kisgyermek is kívülről tudta ezt,mert minden szombat napon felolvasták a zsinagógákban. A másik igét pedig a 3Móz 19,18-ból idézte: “Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Ez is általánosan ismert volt s azt tartották a legnevesebb tanítómesterek (rabbik) is, hogy ez a Törvény sarokköve.

A híres rabbi, Hillél mondta: “Ami neked magadnak kellemetlen, azt ne tedd másnak sem. Ebből áll az egész Törvény, a többi csak magyarázat.”

Jézus teljes mértékben egyetértett az írástudóval. Ő maga is így felelt, amikor egy másik írástudó hozzá intézte ugyanezt a kérdést (Mt 22,37-39). Így felelt tehát: “Helyesen feleltél. Tedd ezt és élni fogsz.”

Jézus teljes mértékben egyetértett az írástudóval, s válaszával mindjárt a gyakorlat síkjára tette át a vitát. A Törvényt ugyanis nem elég ismerni: a Törvény szerint élni kell! Isten akaratát nem elég tudni: engedelmeskedni kell Isten akaratának! Aki ismeri Isten törvényét, az távolról sem elégedhet meg azzal, hogy tudja: a tudás után kezdődik a cselekvés.

Az írástudó azonban igyekezett kibújni a törvény következetes cselekvése alól s azt kérdezte: Ki az én felebarátom? Ti. kit tartozom úgy szeretni, mint magamat?

E kérdés megválaszolása tekintetében abban az időben bonyolult volt a helyzet Izraelben. A legtöbben azt tartották, hogy felebarát csakis egy másik zsidó lehet: pogány vagy samaritánus semmiképpen sem. Ellenük minden eszközzel harcolni kell s gyűlölni kell őket. Mások úgy vélték: a zsidók között is csak azok a felebarátok, akik kedvesek, rokonszenvesek, szeretetreméltók, a többiekre közömbösen tekinthetnek. Ismét mások úgy vélték, hogy kizárólag a család legszűkebb körén belül kell felebarátnak tekinteni egymást.

Ez az írástudó úgy beszélt, mint aki önmagát ártatlannak tartja a törvény mérlegén, tehát nyilvánvalóan a legutóbbi felfogást vallotta: a gyermekeit, a feleségét, a szüleit és esetleg a testvéreit szerette úgy, mint magát.

Nem nehéz dolog a törvény betűit úgy csűrni-csavarni, hogy a magunk javára billentsük a mérleg nyelvét és bebizonyítsuk, hogy bűntelenek vagyunk. Ez az ügyvédek művészete is. Jézus azonban nem a törvény betűit veszi alapul, hanem a törvény lényegét. S hogy ezt megértesse az írástudóval, elmondott neki egy történetet, egy hasonlatot, egy példát, egy illusztrációt az irgalmas samaritánusról szólót.