Címlap

Példamutatás

Az egyházfegyelem ikertestvére a példamutatás. Természe-tesen ennek a lelkipásztortól kell kiindulnia. Ha a lelkipásztor életében ez nincs meg, elvész az igehirdetés aranyfedezete, és szószékről elhangzott szavainkat csak ünnepi dekorációnak te-kintik, amelyet nem kell túlságosan komolyan venni. Történet szerint egy lelkipásztor bizonyos fontos dologban oktatta kisfiát, mire az megkérdezte: Édesapa, te ezt most komolyan mondod, vagy csak prédikálsz? Valahogyan a gyülekezet is így lesz ve-lünk, ha igehirdetésünknek nem felel meg az életünk. A gyüleke-zetet különben is kísérti az a gondolat, hogy nem megváltozni, hanem csak prédikációt hallgatni megy a templomba. Egyfajta vallásos műélvezet ez, amely az embereket egyrészt vonja az Evangélium felé, de ugyanakkor bizonyos mértékig hatálytala¬nítja is azt. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor gógánváralji szolgálatom idején, az ott érvényben lévő 2. számú liturgia he¬lyett bevezettük az általánosan Erdélyben használt 1. számú li¬turgiát, amelyben benne van Kálvin közösen mondandó bűnvalló imádsága. Az új liturgiát a gyülekezet minden további nélkül át-vette, de a bűnvalló imádságot nem mondta együtt hangosan. A kérdést az igehirdetésben is előhoztam, prédikálva az új liturgia szépségéről, a bűnvalló imádság fontosságáról, de eredmény nél-kül. A szószékről is kihirdettem. Mindhiába. Akkor a következő alkalommal istentisztelet után bent marasztottam a gyülekezetet a templomban, és az úrasztalától mondtam el ugyanazt, amit elő-zőleg a szószéken. Ezután minden rendbe jött. Ez nem prédiká¬ció volt, ezt már komolyan vették.
A lelkipásztor negatív példamutatása többet árt a gyüleke-zetnek, mint száz levegőbe szóló prédikáció vagy mint az ateista vagy szektás propagandista. Falusi lelkipásztorságom idején lát-tam az ablakon át, hogy az egyházfi és felesége dézsában viszi haza a kollektív gazdaságtól kapott mustjárandóságot. A feleség megbotlott, és a must kiloccsant az útra. Az egyházfi erre csú-nyán, Istent gyalázva káromkodott. Másnap felhívtam magam¬hoz. Kikerestem a Bibliából a Mt. 12,36 bibliai Igét és kértem, hogy olvassa fel. — Miért olvassam? — kérdezte — hiszen szoktam én otthon is Bibliát olvasni! (Valóban volt is otthon Bibliájuk.) — De mégis kérem, olvassa fel. — Elkezdte olvasni magában. — Kérem, hogy hangosan olvassa! — Akkor az én egyházfim letette a Bibliát, és azt mondta: Tudom én, miért akarja a tiszteletes úr ezt olvastatni velem! De hát, ha a régi tiszteletes úr (és az előt¬tem időben harmadik szolgáló, közben már meg is halt lelkipász¬tor nevét mondta) mindig a csillagos Istennel káromkodott, ak¬kor nekem nem szabad? — Azóta én a harmadik lelkipásztor vol¬tam a faluban, és mennyi prédikáció elhangzott ez idő alatt! Az én egyházfim bizonyára már rég elfeledte azokat, de a régi lelki-pásztor őt is feljogosító káromkodására még most is emlékezett. A prédikációinkat lehet, hogy sokszor elfelejtik, de az életünk jó és rossz példáival mély nyomot hagyunk az emberi lelkekben, mert a híveink nem csak a prédikációinkat hallgatják, hanem az életünket is nézik, és ahhoz mérten hisznek vagy nem hisznek nekünk. Teológus koromban, mivel szüleimet kényszerlakhelyre vitték, és nem volt hova hazamennem, valamint pénzt is kellett keresnem a továbbtanuláshoz, Kolozsváron a munkásházakat építő kőműveseknél dolgoztam segédmunkásként. Már pár nap eltelt, és a kőművesek bár tudták, hogy teológus vagyok, nem ér  
deklődtek vallási témák iránt. Egyszer aztán, amikor társammal a nehéz malteresládát letettük, és én megkönnyebbülve felemel-kedtem, a fejemet alaposan belevertem egy gerenda végébe. Le-ültem, sziszegtem és nem szóltam semmit. Ezután kezdtek el ér-deklődni hitbeli dolgok után. Meg is mondták, hogy figyeltek, és azóta van hitelem előttük, mióta a gerenda-fejbeverés után nem káromkodtam.